Találóan ez a Maiden hetedik studióalbuma. Az együttes egyik leglágyabb lemeze, néhány egészen gyors számmal (Moonchild, Only The Good Die Young, The Evil That Men Do). Bizonyára összefügg ez azzal, hogy egyben ez a legmisztikusabb korongjuk is. A 7th Son Of A 7th Son, a Moonchild, no és persze a kihagyhatatlan Clairvoyant mind õsi rítusok, ösztönös hiedelmek felidézése. Az egész albumra nézve ez a miszticizmus a keretes szerkezetben jelenik meg (lassú-gyors-lassú dalok). Mindezekkel együtt nagyon egységes album. Dickinson most is torkaszakadtából énekel, rettenetesen magas hangokat kelt életre és micsoda hangerõvel.. Talán csak a Number of The Beastben és a Powerslaveben csinált hasonlót. Harrisnek pedig úgy megtetszett a string synthetizatora, hogy egyetlen szám erejéig sem tudott tõle megszabadulni. Ez már kissé zavaró. Egyesek szerint a szintetizátor a metálzenét tönkreteszi, de ízlésesen, mértékkel tálalva, jól megférhet a gitárépés mellet (egyébként is, az agyon torzított-effektezett gitárhang sem sokkal természetesebb hangzású). Az egyéb hangszerelés szerintem egy kicsit erõtlen, nem elég testes a hangzás, ami nem a zenészek, sokkal inkább a stúdiómunka hibája. De a számok nagyon jók, egy újrafelvétel esetén a világ legjobb lemeze lehetne. Nem túl hosszú album, de mint tudjuk, jóból keveset adnak...