Vogen

Újabb robbanás rázta meg az épületet, szürke porzuhanyt rázva a plafonról, de Marnok őrmester a 122. Cadiai hadosztályból szinte észre sem vette. Arca beesett, szeme körül fekete karikák sötétlettek. Az őrmester megmarkolta lézerfegyvere tusát, és megpróbált pihenni egy kicsit, de bárhogy is próbálkozott, képtelen volt kizárni a háborúban álló város morajló zaját. A tüzérség dübörgése versenyre kelt a távoli lángok bömbölésével és a sebesültek ordításával. A szakasza itt rekedt már két napja, csapdába esve a megviselt épületben, arra kényszerülve, hogy bevárják a páncélos támogatást mielőtt tovább folytatnák előrenyomulásukat Vogenbe. Marnoknak nehezére esett bármit felidézni az elmúlt két napból, csak rémálomszerű emlékei voltak a véres kézitusákról és az őrült mászásról a romos épületekben, a törmelék torlaszolta utak mentén. Már képtelen volt észben tartani hogy hányszor rohamozott meg megerősített ellenséges állásokat aknamezőkön, szögesdróton és fegyvertűzön és gránátok halálos záporán át. Egy roham, ami közel ötezres erővel indult, hamarosan kevesebb mint nyolcszáz fősre csökkent. Valahogyan sikerült elkerülnie a halált, és Marnok a Császárhoz fohászkodott, hogy szerencséje kitartson ebben a pokoli harci zónában. Körbepillantott a szobában ahová befészkelték magukat, a nyúzott gárdistákon akik túlélték a csatákat ezidáig. A sár és a por névtelen szürkeségekké változtatta az embereit. Csak Jenks nézett ki másként, de csak mert hastól lefelé csurom vér volt. Egy mesterlövész lőtte hasba mikor meghúzták itt magunkat, és sikoltozva halt meg, miközben a vére egy hatalmas tócsába gyűlt a padlón. A ablaknak támasztották és megpróbálták felriasztani a testével az orvlövészt, torkolattűz után kutatva, de, akárhol is volt, nem dőlt be. Jenks épp olyan haszontalannak bizonyult holtan, mint élve. Megkockáztatott egy gyors pillantást az épület hátuljánál,a bejáratnál emelt barrikád fölött a tankok acél lánctalpainak nyikorgását meghallva, majd egy mordulással feltornázta magát. Két Leman Russ harci tank járt üresben az épület mögött, a motorjaik mélyen morajlottak ahogy a sárlepte hadnagy futott feléjük, mélyre hajolva. Marnok a barrikád felé vánszorgott, menet közben rákoppintva Jenks sisakjára. Megtorpant. -- Gyerünk, katona, mintha élne! Pár kuncogó hang köszöntötte a gyakran ismételt viccet, de az emberek többsége túl kimerült volt ehhez. Valamiféle rítussá vált a szakasz tagjai között a vicc szinte mantraszerű ismételgetése, hogy elriasszák Jenks balszerencséjét. Marnok egy darabon megbontotta a barrikádot hogy a hadnagy beléphessen a szobába. A tiszt tekintete felmérte a gárdistákat, végül megállapodott Marnokon. Levette sisakját és beletúrt izzadság áztatta hajába, szemöldökét egy megviselt kendővel törölgetve. -- Én visszavenném azt a sisakot, uram – tanácsolta Marnok. - Meglehetősen nagy az orvlövész aktivitás erre. -- Ó igen. Persze - válaszolt a hadnagy kicsit zavartan. - Maga Marnok őrmester? Marnok bólintott, miközben a tiszt folytatta – Badenhall hadnagy. Parancsom van a maga számára... A két Leman Russ tank lassan átrobajlott azon ami valaha egy virágzó kereskedelmi negyed volt. Üveg, beton és törött gerendák szegélyezték a füstlepte utcákat és Marmok láthatta végre, hogy alig száz méternyire voltak a célponttól. Badenhall 235-ös épületnek hívta, ami, Marnok szerint, nem hangzott olyasminek, mint amiért érdemes lenne meghalni. Mégis majdnem biztos hogy ez fog történni, döbbent rá komoran. Hirtelen három rakéta szökkent elő az épületből, fényes csíkot húzva, és hatalmas kongással becsapódtak a tankok tornyába. Majd hatalmas spirállal lepattantak róla, magasan fölötte robbanva fel, és Marnok zordan elvigyorodott, mikor rájött, hogy az árulók végzetes hibát követtek el. Nyilvánvalóan bevárták a tankok közeledését, hogy bebiztosítsák a találatot, de a táv túl rövid volt, és a rakéták gép-szellemeinek nem volt idejük élesíteni magukat. A tankok megálltak, tornyaik körbefordultak, arrafelé, ahonnét a rakéták jöttek, és egyszerre tüzeltek tekintélyes csataágyúikkal. A zaj fülsüketítő volt, és a talaj is rázkódott a tüzelésük lökéshullámaitól. A masszív lövedékek lerobbantották az épület homlokzatát, füst gomolygott a belsejéből, és durva betondarabok álltak ki az elejéből. Marnok elégedetten szemléle a törmelék közt heverő holtestek halmát. Badenhall hadnagy előhúzta lánckardját, és az összegyűlt gárdistákra üvöltött. -- A Császárért! Roham! Marnok fejét csóválva a hadnagy után eredt. Az átkozott idióta csak megöleti így magát. Elbömbölte saját kiáltását, a rettegés és harag kölcsönözte erővel iramodott meg, csípőből tüzelve. Kis kaliberű lövedékek pattantak le a tankok páncéljáról, anélkül hogy kárt okoztak volna, és ugyanezek a lövedékek téptek Marnok szakaszának embereibe. Trautmann elesett, és vele még vagy fél tucat akinek nem tudta a nevét. Még több halt meg, mire elérték az épületet, és Marnok az épület falának vetette hátát, szíve légkalapácsként dübörgött. Előrántott pár repeszgránátot övéből, és áthajította őket a tankok ütötte óriási lyukon. Csontrepesztő erővel robbantak fel, füst és sikolyok fakadtak nyomában. Marnok bevetette magát az épületbe, lövéseket eresztve meg balra és jobbra. Badenhall követte, lézerpisztolyával lövöldözve, lánckardját őrültként lóbálva. Két véres lázadó tűnt elő a füstből, kábultan, kormosan. Marnok nem hagyott időt nekik az észhez térésre, és gyorsan eltette őket láb alól két jól irányzott lövéssel. Egyre több gyalogos szivárgott be, és Marnok tudta, muszáj mozgásban maradniuk. Egyetlen közéjük hajított gránát véget vethetne a rohamnak, mielőtt az igazából elkezdődne. Berúgott egy ajtót és átvetődött rajta, lövési pozícióba érkezve, előrántva pisztolyát és kardját. Az előtte álló lázadó gyalogost arcon lőtte, oldalra vetődve a másik lázadó feje felé lendített puskatusa elől. Marnok hasba rúgta, majd kardjával elvágta a torkát. Elszabadult haraggal bömbölt, feltámadt agresszivitással, és folytatta a mészárlást... Két véres órán keresztül tomboltak a cadiaiak a 235-ös épületben, elkeseredett vadsággal küzdve és ölve. Ahogy az utolsó osztag is jelentette szektora megtisztítását, Marnok a földre roskadt egy fal mentén, összezúzott kezei elengedték pisztolyát és kardját. Úgy érezte, végképp kimerült. Számtalan sebből vérzett, és csak most kezdte érezni a sérülések okozta fájdalmat. A dühöngő, pulzusnövelő csata véget ért, és számos érzés elegye bukkant elő benne, gyűlölet, félelem, diadalérzet és szomorúság. Kevesebb mint egynegyede élte túl az embereknek a rohamot, de a 235-ös épület az övék volt. Marnok csak remélni tudta hogy megérte. Látta Badenhallt felé masírozni, szemei izzottak, és Marnok tudta, hogy a hadnagynak friss parancsai vannak a számára. Marnok lehunyta szemét mikor rádöbbent, hogy a mészárlás még messzi nem ért véget.