A kisfiú kiáltozva berohant a házba: - Jönnek, siess már, mindjárt itt vannak. Gyere… Azzal kifutott az utcára, bent egy másik fiú minden előtte lévő könyvet félrelökött és lélekszakadva szaladt barátja után a főutcára. Ott már javában masírozott sok ezer állig felfegyverzett Birodalmi Gárdista, elől díszegyenruhájukban a magas rangú tisztek és komisszárok, mellkasukon számtalan kitüntetés és medál bizonyította, nem ma kezdték szolgálni a Császárt. Mögöttük több tucat tank vonult libasorban, sőt még egy-két Malcador nehéztank is előfordult a menetben, leghátul a sok ezer újonnan besorozott baka vonult tökéletesre tisztított bakancsaikban és uniformisukban. Bizony nagy nap volt ez az Aegis VII planéta lakóinak, hiszen nem sok ünnepelni való akadt a kis mezőgazdasági bolygón ahol reggeltől estig a földeken robotoltak, KIVÉVE ezt, hiszen ma sorozták be itt a fővárosban az újoncokat a Birodalmi Gárdában. Az anyák sírtak, mert könnyen lehet, most látják utoljára az ott menetelő fiaikat, az apák büszkén kihúzzák magukat arra gondolva, most évekig tudják híresztelni a kocsmában: ő bizony a Mindenható Császárnak és a Birodalom békéjének ajánlotta az ő derék fiát, a gyerekek pedig izgatottan nézték ezt az ingyen látványosságot. Ez már hagyomány volt évszázadok, talán évezredek óta, hiszen mindenki örülhetett, a hadvezetés, hiszen egy rakás új emberanyagot kap, amit felhasználhat a galaxis szertedúló háborúkban, a helyiek mert megmarad a természetes lakosságszám, hiszen a legidősebb fiú tovább viszi apja gazdaságát, de kisebbek így nem lesznek útban, és a hadseregben teszik hasznossá magukat. És hát igen a kiskatonák egyedül annak örülhetnek, hogy nem tudják mi vár rájuk… De ha akár egy ember is levette volna a szemét a csillogó díszszemléről, és az égre néz, megelőzhette volna a katasztrófát, ami a planétára várt. Verőfényes napsütésben tisztán látszott, ahogy az űrből egy roncs hajó zuhan a föld felé és a fővárostól nem túl messze becsapódik. Az roncs ajtaja kinyílt, illetve leesett tokostul mikor az Ork Nagyfőnök kilépett a szabadba. -Ó, te agyalágyúlt. Há’ így kell leszáni? –fröcsögte a 3 méteres állat egy kiseb Orknak, aki minden bizonnyal egy rögtönzött pilóta szerepben volt eddig. – Ugye t’od ha megnyiffantam vóna akkor most kinyírnálak te kétbalkezes… - intette meg a Főnök egy hatalmas vascsővel a vétkest .- Ájjunk csak meg – nézett szét a környéken az IQ betyár Ork – Humi szagot érzek… TETVES CSÜRHE szedelőzködjetek, a nyamvadt Gretchinek építsenek bázist… ITT GYAKÁS LESZ!!!! - WAAAAAAAGH - üvöltötték egyszerre a hajóroncsból kiugráló Orkok százai. *** 3 hónap múlva *** A valaha csillogó és tiszta épületekkel borított fővárost, Aeneas-t most kráterek és tűzfészkek tarkították. A külváros utcáit elbarikádozták újonc katonák, hogy onnan megállítsák, vagy legalább lelassítsák a szünet nélkül támadó Orkok áradatát. A zöld invázió a környező kisebb településeket már korábban elérte és most csak üres kirabolt szellemvárosok voltak, de a főváros még tartja magát, az oda vezető sztrádát két kiégett tankkal és három traktorral torlaszolták el, most is épp tűzharc volt ott, a fegyverropogás és plazmalövedékek becsapódása közepette egy furcsa társaság beszélgetett. -Jelentést – Mondta az Űrgárdista a fedezék mögött kuporgó Komisszárnak -Jelentem, 2 hónapja súlyos Ork támadások kezdődtek a környéken, szerencsénkre több újonc Gárdista ezred tartózkodott a planétán így visszaverték az első támadást, de az ellenség gomba módra szaporodik, és mióta nehéztüzérséget is loptak a helyőrségekről azóta elsöprő túlerejük van, és rendszeresek a bombatámadások indultak a város ellen, így azonnal értesítettük Önöket, URAM. Szabad tudnom mikor érkezik a további utánpótlás? – elnézve a nála 3 fejjel magasabb Űrgárdista csípője mellet ahol csak három másik elitharcos állt. - Természetesen szabad, nem lesz további erősítés, elég szégyen hogy maguk nem tudtak megállítani egy ilyen alulfegyverzett hordát, így a Káptalannak nem áll módjában több embert erre az ügyre vesztegetni. –válaszolt komoran- De nem kell aggódnia ezek a katonák mögöttem többet érnek, mint a maga osztagai, együttvéve. Akár fellengzően is lehetett volna érteni ezt, de Karl Heinrich, az Űrgárdista Kardtestvér teljesen komolyan beszélt. Ismerte csapatát, a Fekete Templomosok legjobb emberei között tartották számon őket. Csatatestvérei és egyben legjobb barátai voltak, Ricardo kitűnő közelharcos, aki hatalmas lánckardját úgy forgatta, mintha egyszerű kiskés lenne, és John Maynard akit csak Doki-nak hívtak, egyértelmű okokból… Doki, egy Fekete Templomostól szokatlan módon nem közelharcra specializálta magát, hanem taktikai okokból nagy erejű plazmafegyverével hátulról támogatta az osztagot, hogy szükség esetén elsősegélyt adhasson a harc forgatagában megsérült társainak. Velük már évtizedek óta szolgálta a császárt, és pár éve a vezetés értékelve elkötelezettségét előléptették az osztag élére. És itt volt még Stuart, aki újonc űrgárdista volt, hozzájuk osztották be Tanoncként tapasztalatszerzésre. Ennek ellenére kitűnően kezelte két karjára szerelt lángszóróját és e-mellet bombaszakértő is volt, így nemcsak hatalmas pusztítást tudott végezni de kitűnő morálromboló hatással volt az ellenségre. - Hol van az Ork tüzérség felállítva? –kérdezett Karl ismét - Közvetlenül a főbázisuk melletti magaslaton a várostól délre -sietett a válasszal a Komisszár - Helyes! Azonnal indulunk. Ha értesítem valamennyi emberével támadjon a bázis irányába, értette? - Igen. Uram - Gyerünk, haladjunk, minél előbb végzünk itt annál jobb - Mondta Karl immáron csak a komlinkjébe a társainak. Azzal beültek egy Land Raider-be és belegázoltak a város és a bázis közötti senkiföldjének kereszttűzébe. Doki vezetett, fejlesztett érzékeivel nemcsak hogy a krátereket tudta kikerülni az éjszakai sötétben, de relatív lassú rakéták elől is kitért, így szerencsésen végiglavírozott a frontvonalon. Kis kerülővel a domb mögé kerültek ahol számtalan kis gretchin rohangált a dolgát végezve. A Gárdistáknak feltűnt hogy legtöbbjük egy barlangba megy be, ami minden bizonnyal a bázis alá vezetett. - Kitűnő; így észrevétlenül bejuthatunk- szólt Karl. Azzal a Raiderből kiugorva a rémült Gretchineken átgázolva megindultak a barlang felé. A bejáratot őrző két meglepett Ork Nobot a parancsnok és Ricardo egy-egy suhintással félbevágta és máris megindultak befelé. Elenyésző ellenállással találkoztak csak, mígnem az alagút kiszélesedett és egy hatalmas barlangba értek. Itt is nyüzsögtek a dolgozó Gretchinek, fáklyák pislákoló fényénél épp a tüzérségnek kellő lövedékeket és rakétákat hordták ki az itt felhalmozott készletből. -Még szerencsénk is van, Stuart tegyél le pár időzítős bombát a robbanóanyagokhoz… az elég lesz levegőbe röpíteni ezt az egész dombot. - hallatszott a komlinkben. Mind a négyen megindultak befelé, de a szerencséjük csak eddig tartott, mert ekkor megjelent a teremben az Ork Nagyfőnök. A nagydarab zöld vezér, két akkora baltával volt fölszerelve mintha tövestül tépett volna ki két fát, és sebhelyes testét láncok borították ruhaként, beletelt pár perc, mire felfogta hogy mi a helyzet, de aztán ösztönösen a lőszer elé állt és elordította magát. - Há miez? Nem őrzitek a készleteket? NEKEM KELL ITT MINDENT CSINÁ’NI? Nyavalyások IDE Űrhumik jöttek!!!- Ezzel máris Orkok kezdtek özönleni a túloldalon lévő alagút bejáratából. - Doki, Stuart menjetek a barlang szájához és tartsátok föl a többit, addig én meg Ricardo leöljük ezt, aztán leteszünk egy bombát és tűnés. - Hallatszott a parancs a Kardtestvérüktől. - Engem leölni? HÁHÁHHÁH elbíztad magad HUMI, asziszed ho… - be már nem fejezhette, mert a két lánckardos Gárdista máris nekiesett. Karl a gyomra felé vágott de az Ork azonnal hárított, addig Ricardo mögékerült és a gerince felé sújtott de a csapás megakadt a láncokban, így az ellenfél azonnal megfordult és baltájával felé ütött, a katona éppenhogy félre tudott ugrani a vágás elől. Eközben Stuart beállt a barlangbejárat elé és lángszóróival tüzet okádott a feléjük igyekvő Orkok seregei felé, a szűk helyen nem fértek el egymás mellett sokan, így számbeli fölényüket sem tudták kihasználni, és egymást a napalmtól égő ide-oda rohangáló társaik is akadályozták, pillanatokon belül lángoló pokollá változva a helyet. Addig Doki a tűzfalon véletlenül mégis átjutó ellenfeleket szedte le egy-egy jól irányzott fejlövéssel. A Nagyfőnök eközben folyamatosan rohamozott, de a nála gyorsabb űrgárdistákat nem tudta eltalálni. Viszont a Templomosok sem mertek túl közel merészkedni ehhez az őrjöngő szörnyhöz. Végül a Hadfőnök egy nagy ívű suhintását kihasználva Ricardo nekirugaszkodott szabadon maradt hasa felé és teljes erejéből az Ork oldalába vágta lánckardját, ami fájdalmasan felberregett a megterheléstől, ahogy a kőkemény csontba vágódott. A sebesült felordított de tudta nem vesztette még el a harcot, Baltájával odacsapott a gárdistának, aki kardját az Orkban hagyva métereket repült hátra majd a falnak csapódott. Karl eközben máris támadott kevés sikerrel, a Megafőnök túl nagy falat volt ezúttal, de Stuart is látva pórul járt társát otthagyva az őrposztját a gyilkos tűzét a Főnökre fordította, akinek a testét elborították a lángok. Bárki mást szénné égetett volna egy ilyen közvetlen támadás, de nem így egy Ork Nagyfőnököt, akit ez inkább csak felhergelt, az egyik baltáját a Gárdista felé dobta de az kitért előle, viszont egyensúlyát vesztette, és ez a pár másodperc elég volt hogy az Ork szabad kezével felkapja Stuart és még azzal a mozdulattal letépje a fejét… Ricardo még mindig mozdulatlanul feküdt a barlangfal tövében, az egyedül maradt Doki pedig egyre nehezebben tartotta vissza a többi Orkot. Precíziós fegyverének ravaszát olyan emberfeletti gyorsasággal húzogatta, hogy sorozatlövőnek láthatta volna bárki tapasztalatlan: a fegyvercső máris vörösen izzott a túlterheléstől, és Stuart… hát igen, őrá már nem számíthat többet a csapat, űrgárdista pályafutása drasztikusan rövidre sikerült, a Karl tudta, ha nem tesz valamit nagyon gyorsan, még ennél is jobban elfajulnak a dolgok. - NINCS KEGYELEM, NINCS MEGBOCSÁTÁS, NINCS FÉLELEM, A CSÁSZÁR NEVÉBEN! – ordította Karl és nekivetette magát ellenfelének. Vad közelharc kezdődött kettőjük között, csapás csapást követett, hárítás hárítást, míg de végül a lánckard és a balta szikrákat hányva megakadt egymásban, a két ellenfél egymásnak feszülve próbálta ellökni a másikat. Végül egy alkalmas pillanatban Karl hatalmas vetődéssel az Ork két lába kötött átvetette magát, majd felugrott és a meglepetten hátrafordult Főnök gyomrába vágta lánckardját. De ez a böszme állat még ez sem adta meg magát a halálnak, kitépte hasából kiálló kardot és a barlang másik végébe hajította, aztán felkapta immár fegyvertelen ellenfelét. - Asziszed legyőzhecc’? ÉN VAGYOK A MEGAFŐNÖK, WAAAAGHH! Legalább most űrhumit ehetek, Úccse’ kóstoltam még konzerv humit. - azzal hozzálátott a fekete páncélt feszegetni a kiszolgáltatott űrgárdistáról, miközben veszettül röhögött saját poénján… Karl ekkor vette észre, hogy Ricardo lánckardja még mindig az Ork oldalába van ágyazódva, hirtelen mozdulattal kirántotta a túlterheltségtől rég leállt fegyvert és fogazott végét teljes erejéből a még mindig nevető ellenfele szájába vágta. Mint forró kés a vajon úgy hatolt át a szájpadláson a penge egészen az agyig, az Ork főnök mosolya az arcára fagyott. Mint egy zsák úgy dőlt el, végleg kiadva lelkét. Halott vezérüket látva valamennyi Ork abbahagyta a harcot, a pillanatnyi szünetet kihasználva a komlinkben máris hallatszott a parancs: - Doki hozd Ricardót, én leteszek egy bombát, és itt se vagyunk.- azzal Karl a halott tanoncának övéből felkapott pár robbanóanyagot és beindítva a visszaszámlálót az ágyútöltények közé dobta. Majd követte társát a kijáraton át. Mögöttük a felocsúdott zöld sereg bosszúszomjas ordítása csak még gyorsabb tempóra ösztönözte őket. Még ki se értek a barlangból mikor berobbant a bomba. A láncreakció egy pillanattal később be is következett, sorra adták meg magukat a több kilós és mázsás töltények fém burkolatai egy sor detonációt beindítva. Az elszabaduló erő felszakította a domboldalt, semmivé porlasztva a barbár bázis nagy részét. Az űrgárdistákat csak az utószél érte de ez is méterekkel vetette ki őket a barlang szájából, és csak a csatapáncél mentette meg őket az iszonyú hőségtől. Kilométerekkel messzebb a városi vezetés épp a további stratégiát egyeztette, mikor a szobába rontott egy Birodalmi Gárdista őr és minden tisztelgés nélkül az ablakhoz rohant és kikapcsolta a sötétítő erőteret, azt kiáltva: -Ezt látniuk kell! Az Ork főhadiszállás felett egy hatalmas tűzfelhő gomolygott. Az éjszaka égboltról eltűntek a csillagok, ahogy nappali fény borult a környékre. A tisztek és komisszárok ámulva nézték a tűzijátékot. A pillanatot a rádió törte meg ahogy felharsant egy Űrgárdista hangja. - A Császár nevében! Indítsák az offenzívát! Az utolsó Orkot is töröljék el erről a földről. - HALLOTTÁK! –szólt az egyik ezredes – Fegyverbe és indulás! *** - A Birodalmi Gárda likvidálta a megmaradt Ork túlélőket, a gárda veszteségei elenyészőek, egyik kardtestvérem könnyebb fejsérülést és agyrázkódást szenvedett de mostanra visszanyerte eszméletét és harcra kész, a tanonc sajnos elesett az összecsapásban és a géncsíráját sem tudtuk megmenteni...- Szólt Karl jelentése, meghallgatásán, a Keresztes anyahajón. - Rendben. - Szólt a terem közepén helyet foglaló Marsall közömbös arccal- Elégedettek vagyunk a teljesítményével, különösen a gyorsaságával, ellenben el kell marasztaljam a kadét elvesztéséért, a szakaszában gyorsabban fogynak az újoncok, mint a töltények. De most nincs idő magukhoz szoktatni újabb embert, mert új feladatot kaptunk. Egy közeli szektor Kohó Világán eretnekség tört ki évekkel ezelőtt, az odaérkező Ultramarinok és Császári Ököl századok erős ellenállásba ütköztek, mert Káoszfattyak segítik a lázadókat. Egy teljes ezredet küldünk erősítésnek, igényeljen új fegyverzetet és készítse fel az embereit, mert maguk is csatlakoznak a tisztogatáshoz. *** A leszálló kapszula erősen becsapódott a földbe majd abban a pillanatban ki is nyílt, Karl és az osztag kiugrott belőle. Valamivel a frontvonal mögött voltak, így megindultak a többi űrgárdista felé, közben volt egy kis idő felmérni a terepet. Sűrű sötétség uralkodott a környéken, éjszaka volt, a környéken a valaha magas gótikus épületek romokban álltak, de alig pár mérföldre mögöttük az Adeptus Mechanicus hatalmas gyárai sértetlenek voltak és még most is teljes kapacitással dolgoztak. A sok éve tartó háború kikezdte a várost, a valaha volt kertek kiégve álltak, és az utcaköveket is rég porrá zúzták a tonnás harci járművek, a csatamező környékén a lövészárkokban, patakokban folyt a vér hogy aztán a számtalan kráterben alvadjon évekig… Az űrgárdisták alig pár száz méterrel a gyárak előtt vetették be magukat és tartották azoktól távol a káosz őrjöngő hordáit. Az arcvonal mérföldekig nyúlt, ez egy áthatolhatatlan fal volt, az emberiség legjobb katonáiból gyúrva. A terv egyszerű volt, a lehető legtovább tartani a pozíciót, amíg elegendő erősítés érkezik egy ellentámadáshoz, a kitűnő közelharcos Fekete Templomosok tartották a frontot lánckardjaikkal az első sorban, mögöttük a többi káptalanból valók pedig plazma és lézer fegyvereikkel a kultisták tömegét ritkították, a leghátsó sorban pedig a páncélosok álltak: tankok lőtték ki a káosz járműveket, valamint Dreadnoughtok irtózatos pusztítást végeztek golyószóróikkal. Karl és Ricardo beálltak az első sorba bajtársaik mellé, Doki pedig mögéjük és már tüzelt is a közeledő ellenség felé. A kultisták szinte semmilyen veszélyt nem jelentettek, fegyvereik épphogy megkarcolták a Birodalmiak páncélját, ezt vezérük is tudta de így is számtalanul küldte őket a mészárszékre, hogy csodát várt tőlük, vagy csak golyófogónak szánta őket: nem tudni, de az is lehet, hogy Véristene vérszomját elégítette ki a halálukkal. Ellenben ezek közé a csőcselék közé veszélyesebb ellenfelek is kerültek, áruló űrgárdisták éppúgy támadtak, mint Khorne förtelmes démon kegyencei. A legtöbb támadót még messziről kilőtték a fegyveresek, de néha átjutott pár irtózat, azokat a láncfűrész élével kóstoltatták meg, egy-egy jól irányzott hasítással. A Birodalmi seregeket és a Kohó Világ elleni keresztes hadjáratot Menger Inkvizítor vezette, aki most is a démonok tömegébe vetette magát és pszí erejétől kékesen izzó energia kalapácsát forgatta, ívelt ütéseivel egyszerre tucatnyi ellenfelét ütötte méterekkel a föld fölé, vissza a többi támadók közé. Hosszú órákig így folyt a csata, közben a környező rendszerekből folyamatosan érkezett az erősítés, hogy az elhullott bajtársaik helyét átvegyék. De egyszer csak az inkvizítor megállt és az égre nézett, mintha olyat látna, vagy hallana amit még az űrgárdisták szuper-érzékszervei sem. De Menger nem is szemét vagy fülét használta, elméje kinyújtott csápjai megakadtak egy mélyen az ellenséges vonalak mögötti zavarban, ezer és egyszer érzett már ilyet korábban is mióta Császárt szolgálta. Az egyre elkeseredettebb Káosz segítségül hívja a hipertér démonait melyek hatalmasabbak még a legjobban képzett Birodalmi katonáknál is… Nem volt idő további erősítésre várni, az inkvizítor azonnal elrendelte a rohamot az idézőhely irányába, mérföldekre volt a helyszín de az Űrgárdisták, Occulobis-szemével könnyen kivehető volt a tér melynek közepén Mindenható Császár kidöntött szobra állt, és annak talpazata most rögtönzött oltárként szolgált. Sorba vitték oda az elfogott techpapokat és katonákat feláldozni, és kiontott vérükkel akarták istenük démonait odacsalni. -ÉGJENEK AZ ERETNEKEK- harsant a komlinkbe először, rögtön utána ezernyi más csatakiáltás hangzott egyszerre, amik már kivehetetlenek voltak. A támadás megindult, a Templomosok vállvetve rohantak előre kardjaikat előreszegezve, fekete páncéljuk vörös lett a kultisták kiontott vérétől. Akit nem ért a gyors halál a várások után egyszerűen eltaposták a Gárdisták, a célhely egyre közelebb volt, de a Káosz sem tétlenkedett. Őrültek elszántságával védték az oltárt, több tucat Káosz űrgárdista és kutyaszerű démon kezdett ellentámadásba egyszerre, így az előretörés megakadt. Az inkvizítor ebbe nem nyugodhatott bele és ellenfelei közé vetette magát, mint kalapács a diót, úgy törte fel ellenfelei adamantium páncélját, vagy épp nyálkás pikkelyes bőrüket, kezéből láthatatlan villámokat szórt, és holtan rogyott össze akit ért, de későn érkezett: A szörny manifesztálódott, háromszor magasabb volt még egy megtermett űrgárdistánál is, teste fekete és vörös volt, orra és szája lángolt, szarvait a káosz obszcén rúnái díszítették. Egyik kezében egy kétélű baltát, a másikban egy kardot szorongatott és meg is kezdte a mészárlást. Űrgárdisták próbálták elpusztítani, vagy legalább útját állni de esélyük sem volt. A Császár kiválasztottjai sem lehettek képesek megállítani a megtestesült Káoszt… A csatatér szempillantás alatt pokollá vált, emberi és démoni halál sikolyok keveredtek a számtalan hadi paranccsal, de ekkorra már összeomlott a front, a katonák már nem is figyelték az utasításokat vagy koordinátákat, csak ölték akit láttak. De egyre rosszabbul álltak, mert míg az őrület hívei új erőre kapva követték idézett mesterüket – aki mint nyílhegy vágott át az emberek sorain, hogy aztán szolgái mögötte kedvükre mészárolják az elesett katonákat – addig a demoralizált űrgárdisták egyre jobban vesztették el harci kedvüket. Az inkvizítor végre a démon közelébe tudott kerülni, az izzó kalapácsát a földhöz vágta, mire még jobban, szinte szembántóan világítani kezdett a szent fegyver. Az űrgárdistákéhoz képest jóval kisebb és törékenyebbnek tűnő pszí meglepő, szinte emberfeletti gyorsasággal ugrott a bestiának, irtózatos ütéseket mérve rá. Ott ahol még az űrgárdisták lánckardjai is feladták és lepattannak a kőkemény bőrről, a végrehajtó kalapácsa megtalálta az útját. Minden ütéssel egy darabot szakított ki a lény testéből, ami túlvilági üvöltéssel válaszolt. De ekkor bekövetkezett a legrosszabb az inkvizítort körbevették a káosz bérencei, még a megmaradt űrgárdisták folyamatos fedező tüze ellenére is. Egyre több időt kellet védekezésre használnia, míg végül egy óvatlan pillanatban a démon karmos kezébe kapta az inkvizítort és halálra szorította. Megtört testét a gárdistákhoz vágta. Már harsant is a visszavonulási parancs, de nem a Fekete Templomosoknak: ők nem vonulnak vissza, soha. Az életük szüntelen hadjárat, nincs lehetőség vissza csak előre, bár valamennyien tudták hogy mostmár vesztett ügyért harcolnak. Így volt ezzel Karl is, aki kardját a legközelebbi káosz gárdista vizitorába vágta és felkapta az inkvizítor holtteste mellet fekvő energia kalapácsot. Iszonyú dühvel esett neki – az ettől meglepődött – Vérszomjazó démonnak, egy az űrgárdista egy hatalmas parasztlengővel az eretnek lény patás lábába hasított, aki egyensúlyát vesztve a földre rogyott, Karl eléugrott és a fegyver nem is hagyta cserben, a kalapács pszí erő híján az űrgárdista dühéből merített erőt így most vörösen kezdett izzani. Az űrgárdista nem is figyelt erre csak teljes erejéből lecsapott a szörny koponyájára, és az szilánkokra tört. A démon nem kelt fel, soha többé. Karl az adrenalintól és a diadalérzettől még mindig részegen hátra tántorodott. A csata rajta is meghagyta a nyomát, a páncélja több helyen felszakadt és ott sötét-vörösen fénylett a sebesülés után rögtön megalvadó vére. Épp megfordult hogy megnézze hogy állnak társai mikor hirtelen megállt az idő… Látta a visszavonuló társait amint hátrálva tüzelnek az ellenségeikre, látta a fénysebességű lézereket a levegőben éppúgy, mint káptalan társait épp egy szúrás közben vagy épp zuhanásukat amint holtan estek össze. Egy pillanatig nem értette mi történt majd lenézett és ráébredt… Egy lánckard állt ki a gyomrából, mögötte egy eszeveszetten röhögő káosz gárdista állt, aki az élvezet kedvéért még egyszer megforgatta pengéjét ellenfele hasában. Ez a csata – a démon halála ellenére - már elveszett, de még a halál küszöbén is Karl mosollyal az arcán rogyott térdre: ő megtett minden tőle telhetőt, ha csak egy cseppel is de most ő is hozzá tett a győzelemhez. Nem az ittenihez, mert a Császárnak és az emberlakta hatalmas galaxisnak ez a bolygó csak olyan, mint egy egyszerű hangyaboly, egy planétát birtokló királynak, de minden egyes káosz démon vagy hívő halála közelebb viszi őket a győzelemhez, és a békéhez. A békéhez, ami most rá is vár, és ekkor eldőlt a káoszgárdista lábánál, aki már tovább is ment újabb trófea után kutatva, még eljutott pár képfoszlány a tudatáig amint társai harcolnak, vagy épp káoszkutyák lakmároznak Doki beleiből… aztán a sötétség…