Csak egy csók…

    Z gyalogos ujjai elfehéredtek a lángszóró elülső markolatán, ahogy ütemesen ide-oda mozgatta a lángcsóvát a helységben. Ez az épület volt a tizenharmadik a mai napon. A másik tucat összekormozott roncs már csak füstölgött az utcában. Ennyit jártak végig megszállottak, kósza pszik és káoszivadékok után kutatva. Az osztag lelkiismeretesen végigjárta az utcát be-be törte az ajtókat majd gránátot dobott a nyílásba, aztán jött Z és lángszórójával befejezte a munkát.

    Z regimentje a Dipping Gárda 1 ezrede két hete érkezett a bolygóra egy rövid átszervezés után. Összevonták az alakulat megmaradt egységeit és most pihenésképpen a Karkas Alfára küldték őket pszivadászatra Todt inkvizítor vezetése alatt. Z a harmadik napon kapta meg a lángszórót, amikor is az eredeti kezelőt egy boszorkány hasonlóan ropogósra sütötte, mint ahogyan a lángszórós tette azokkal, akiket eddig elfajzottnak találtak és nem adták meg magukat azonnal. Ezt a pszit azóta sem találták meg és ezért az inkvizítor a városka módszeres kipurgálása mellett döntött. Házról házra járva egyesével felperzseltek minden szobát minden helységet.

    Z új volt a szakaszban. Társai mind meghaltak az előző hadszíntéren. Ő maga is csak éppen hogy életben maradt. Csak a csapatszállító hajón kapott gerincprotézisnek köszönheti, hogy egyáltalán járni tud. És mivel idegen ezért ő kapta az elhalt lángszórós után a hálátlan feladatot. Ezen fegyver kezelői ugyanis előszeretettel pécézik ki az ellenség mesterlövészei, aki még ennek tetejében, a terjedelmes tartályok miatt, rendesen fedezékbe sem tud húzódni. Ráadásul társai is kerülik, mivel a prométeum tartályok, ha felrobbannak eleven tűzzel emésztik el még a környékét is a lángszórósnak. Mindezek miatt az őrmester nyugodt szívvel testálta rá a gyűlölt fegyvert. Z gyomra eleinte tiltakozott a dolog ellen. Nem félt. Azon már régen túljutott. Egyszerűen gyűlölte a lángra lobbant emberek sikolyát. Gyűlölte a ruháik, húsuk égett bűzét. Talán sajnálta is őket egy kicsit. Hiszen nagy részük nem hogy boszorkány nem volt, de még csak nem is hallott ilyenről. De hát a trónusra, az inkvizítor úgy döntött, hogy pusztulniuk kell. Hiszen a birodalmi inkvizíció alaptétele szerint inkább pusztuljon el száz ártatlan, minthogy egy bűnös is megmenekedjen. Mert az az egy ezreket, tízezreket taszíthat a káosz karjaiba a kárhozatba. Izzó ököllel és acélos akarattal kell hát lecsapni rájuk és írmagjukat is ki kell gyomlálni az emberiség törékeny palántái közül. Ha ágyásoknak kell ezért elpusztulnia, hát legyen. Z-nek és bajtársainak az a megtiszteltetés jutott, hogy e nemes feladat végrehajtásában a segítse az inkvizítort.

    Z ugyan most már kissé fásultan hajtotta végre feladatát. Érzékeit ugyanis eltompította az olajos füst, az áldozatok húsának émelyítő szaga és haláluk eszelős sikolya. Begyakorolt mozdulattal a gránát döreje után belép a helységbe. A gyújtóláng kékes derengésbe fogja a füstöt, ami csak lassan ül el a robbanás után. Aztán megtekeri a kioldócsapot és a lángszóró végéből előtörő öblös lángcsóva elemészti mindazt, ami a helységben megmaradt. Repeszvájta bútorokat és egyéb berendezési tárgyakat. Vérző, a légnyomástól süket és kába embereket, állatokat.

    Egyszer egy macska kis híján felgyújtotta. Valószínűleg egy bútor megvédte a gránát robbanásától, de az utána jövő égő prométeum meggyújtotta a bundáját és az állat kínjában üvöltve menekült. Mivel szeme már homályosra főtt üregében ezért találomra rohant, egyenesen neki Z-nek. Úgy kellett agyontiporni kockáztatva ezzel, hogy a ragadós tűz meggyújtja a bakancsát is.

    Most is úgy zajlott le minden mint már számtalanszor. A bútorokból előtörő füst kaparta Z torkát ahogy elzárta a lángszórót. Még vetett egy pillantást a lángba borított szobára aztán sarkon fordult, hogy sietve kilépjen a tiszta levegőre. Aztán valami szokatlan zajt hallott. Sírás. Igen sírás hangja. De hát az nem lehet. Ha szobában volt is valaki az már nem tud sírni. Különben is üvöltenie kéne a fájdalomtól. De már azt sem tudna, hiszen a belélegzett lángok pillanatok alatt szénné égetik a belsejét, a hangszálait éppen úgy, mint a tüdejét. De ez akkor is sírás. Bár szemét csípte a füst, de Z megfordult, hogy alaposabban szétnézzen. A gomolygó füstön kívül, amit sárgára színeztek a lángok nem látott semmit. Aztán mozgás a sarokban. Egy alak a földön. Z közelebb lépett, amennyire a lángok csak engedték. Egy lány ült a sarokban. Gyönyörű arcát korom és könnyek borították. Valami isteni csoda folytán egy karcolás sem érte, sőt a prométeum sem égette meg. A lány Z-re meredt és könyörgőn nyújtotta felé a kezét. A gyalogos elindult felé és megfogta a kinyújtott karokat. A lány szemét látta csak a könnytől csillogó zöld szempárt a vörös haj keretezte arcot, amely elbűvölte. A lány fájdalmasan gyönyörű volt, egészen olyan, mint Mina az első lány akibe szerelmes volt életében. És most itt volt és csak őt akarta, hogy a lovagja legyen, hogy megmentse az életét, hogy megcsókolja. Ó igen, hogy megcsókolja. Micsoda szenvedélyes ölelés micsoda hév. Z egy rántást érzett. Majd hatalmas fájdalom hasított a karjaiba, az arcába. A lány, Mina, akit eddig hevesen átölelt, hátrabukott. És ahogyan a hanyatt esett egy összeégett emberi lény torz maradványai zuhantak a padlóra. Z értetlenül meredt rá és csak ekkor vette észre, hogy mindkét karja lángol, sőt már csontig égett. Felüvöltött és kirohant a szobából.

    Z gyalogost eszméletlenül találták a bejárat mellett. Olyan mély égési sérüléseket szenvedett a karjain és az arcán, hogy amputálni kellett a végtagjait és a fél arcát. Szerencséjére a tábori orvos, Todt inkvizítor jóváhagyásával, abban a kegyben részesítették, hogy kibernetikus implantátumokkal pótolták az elveszett testrészeket. Ugyanis Z talált rá a pszi boszorkányra, aki miatt lassan felperzselték a városkát. A mutáns pszichikus halálsikolyát halotta meg az inkvizítor és személyesen fedezte fel Z testét. A boszorkány haldokolva próbálta csalfa ábrándképekkel a halálba rántani gyilkosát, de ereje elhagyta mielőtt még végzete Z-n is beteljesedett volna.