Ősszel hozattam el onnan, ahol született. Régen álmodtam az álmot, ami váratlan hirtelenséggel akart teljesülni, és nem tudtam, mit kezdjek vele.

Újév napja egy faluban virradt rá - tőlem harminc kilométerre. Két és fél éves volt akkor, izomtalan zsírpacni, a már inkább szőrcsomó-szerű üstökével, és az árva kisfiú tekintetével, én pedig rajongtam, nem tudom, mi naptól fogva, de akkor már nagyon. Magamban. Nem találtam az utat hozzánk és nem is akartam találni akarni. De az ilyen utak maguk akaratosak: megtaláltatnak, bármit tesz, vagy nem tesz a tevő vagy tétlen, sorsdobálta emberlény.

Márciusban költözött. Aztán követtem.

Áprilisban, huszonnyolcadikán, léggömbök és torták és gyertyák nélkül Nagy Öreg lett, három éves. Tavasszal iskolaérettnek nyilváníttatott és tapasztalt tanító úr és tapasztalatlan énségem megkezdte okosítását az embervágyak zűrzavaros útvesztőjében való kiigazodásra. Izom és zsír tetsző harmóniát épített: pókhasúból lóformájúvá érett varázslatom.

Két éve birtoklom a birtokolhatatlant: két éve van Lovam, de csak tavasszal találtam rá igazán. Tavasszal lettem szörnyen szerelmes, beteljesülhetetlen rajongással (mert mi vagyok neki? Kisfőnök-etetőgép semmi más). És megtalált engem az út hozzá, ki tudja milyen hosszú, ki tudja milyen ágas, itt van, nekem pedig eszemben sincs letérni róla. Nézetem szerint csak a fontos dolgok akarnak ennyire megtalálni.

Nyáron kentaurformán voltunk, énakaratomból, őtűrésével.

Most megint medvebundája van, tankforma hegyilény, amilyennek született. Mintha egy mesekönyv rajzolója teremtette volna.

Én pedig köszönöm Belzebub lovamnak a türelmet.

És köszönöm az utat, akinek köszönöm.