Támaszkodás

Hogy megértsük ennek a szónak a jelentését, nem árt tisztázni néhány alapfogalmat. Elsőnek kezdeném ezt az elengedettség fogalmával, ami alatt a ló teljes izomzatának kényszermentes odaadását értjük. Egy fiatal lónak először szokatlan a lovas súlyát éreznie a hátán és nekünk kell elérni, hogy a ló a nyereg alatt is ugyanolyan szabadon és kényszermentesen mozogjon, mint előzőleg lovas nélkül. Azt hiszem ezen nincs több magyaráznivaló. Az ütem jelenti a mozgás egyenletes ritmusát, amely lehet rövidebb, illetve hosszabb, de nekünk minden esetben az ütem nyújtására kell törekednünk. Lendületről akkor beszélhetünk, ha a ló hátulsó lábai energikusan lépnek, az azokkal kifejtett tolóerő a lengő háton át előre továbbítódik és a mozgás térölelővé válik. Az ütem, a lendület és az iram nem keverendő össze! Egy megfelelően kiképzett ló esetében az ütem és az iram egymástól teljesen elválasztható, független tényező. Például az ügetésnek négy fajtáját különböztetjük meg: az összeszedett, a munka-, a közép- és a nyújtott ügetést. Egy jármódon belül az ütemnek állandónak kell maradnia, vagyis míg összeszedett ügetésben a ló kevésbé halad, addig nyújtott ügetésben gyorsabban, de ugyanabban a ritmusban. (Ha mondjuk megnézünk egy zenés kűrt, ott is tapasztalhatjuk, hogy egy azonos jármód alá játszott zene ritmusa nem változik, csak a dinamikussága.) Következő fontos fogalom az egyensúly. A nyak és a fej súlya a ló természetes állapotában is jobban terheli az elülső lábakat, ami az előrefelé mozgásra való hajlam alapvető oka. A fizika törvényei miatt egy élettelen tárgy is abba az irányba mozdul el, ahol a túlsúly van. A ló súlypontja lovassal a hátán megváltozik (előrébb kerül), ha a lovat nem hozzuk ismét egyensúlyba, hosszú távon túl nagy lenne az elülső lábakra nehezedő túlsúly, ami már nem természetes. Átengedőségnek nevezzük az előre- és oldalra ható, valamint a felvevő segítségeknek való engedelmességet. Minden lónak van egy természetes ferdesége, de csak az egyenesre állított ló tud teljes egyensúlyban, elengedetten és lendületesen mozogni. Az embriónak az anyaméhben való elhelyezkedése okozza, hogy a legtöbb ló balra ferde (mint ahogyan a legtöbb ember jobbkezes). Egyenesre állításnak nevezzük, amikor az elülső lábakat a hátulsó lábak nyomvonalára irányítjuk. A támaszkodás csak egy a többi tényező közül, ami az összeszedettséghez vezető úton szükséges. Helyes támaszkodás csak akkor létezhet, ha a ló tarkóban elengedett és megfelelően dolgozik hátulsó lábaival. Csak akkor lehet a mozgás lendületes, ha összeköttetés jött létre a lovas keze és a ló szája között és a ló a zablára támaszkodik. Ez laikusok számára ellentmondásosnak tűnhet, de ha nincs meg, ami elöl megtartaná a lovat, akkor az a derék- és csizmasegítségre csak elsietéssel reagálna, a mozgás nem térölelő lesz, hanem szapora. Hosszú és nehéz folyamat eredménye az összeszedettség, amikor a ló súlypontja hátra kerül, a csípő- és térdízület pedig fokozottan hajlik a mozgás során. Minél nagyobb a hátulsó lábak teherviselése, a vállak annál szabadabbá válnak és a mozgás sokkal látványosabb lesz. Mire jó a támaszkodás? Ez attól függ, hogy mit szeretnénk lovunktól. Aki western stílusban lovagol, annak az égvilágon semmire, mert az ő munkája teljesen más alapokra helyeződik és a feladatokat nem kitartó segítségadásokkal, hanem rövid ideig alkalmazott jelekkel kívánja elvégezni. A western lovaglás úgy alakult ki az idők során, hogy ez a lovasnak minél kevesebb erőfeszítésébe kerüljön, hiszen munkája akár naphosszat a nyereghez kötheti. Ezért tárgyaljunk inkább más lovasokat. A támaszkodást önmagában nem szabad célként kitűzni, de megfelelő módon elérve már egy kis fokú összeszedettséget mindenképpen kell, hogy jelentsen. Ez a tökéletes harmónia ló és lovas között nem elengedhetetlen, nélküle is lehet egy ló többé-kevésbé jól irányítható terepen. De ha a ló a segítségeken áll, sokkal kevesebb erőfeszítésébe kerülhet a lovasnak egy-egy nem várt nehézség leküzdése. Egy díjló esetében több szempontból is feltétlenül szükséges. Enélkül nem lehet a mozgáson javítani és a feladatokat azonnal és korrekten végrehajtani. Bár én elfogult vagyok, de ezen kívül egy ívelt nyakkal a levegőben táncoló ló látványa számomra felülmúlhatatlan. A támaszkodás egy ugrólónál szintén elengedhetetlen, a lónak maximálisan jól és könnyedén kezelhetőnek kell lennie. Ugyan nélküle is képes átugorni egy akadályt, de közel sem lehet olyan eredményes, mint amire képes, mert csak a támaszkodó ló használja jól a hátát. Itt is ugyanúgy fontos szerepet játszik, hogy a súlypont hátra kerüljön, mert csak így lehet egy szűk fordulót lovagolni, az akadályra a megfelelő ütemben rámenni és a lovat jól elugratni. Nem utolsó sorban pedig csak egy jól idomított, összeszedett ló tud hosszabb távon sérülésmentesen ugrani, egészséges lábait megőrizni. A támaszkodó ló tartása

A támaszkodás célja, hogy a ló a szárhoz lépjen és ezzel olyan tartást vegyen fel, amellyel a legnagyobb erő kifejtésére képes. Ha a ló nyakát előrenyújtja, azzal testsúlyának legnagyobb részét az elején hordja. Ha fejét nyakának ívelése nélkül a magasba emeli, azzal csak azt érjük el, hogy a hátát beejti, lovasát nem fogja hordozni. Az az ideális, ha fejének emelése együtt jár homlokának függőleges közeli helyzetével, de ezt a tartást nem lehet pontosan meghatározni vagy ábrázolni, mert lovanként különböző lehet. Ennek a keretnek az elérése nélkül is mozoghat élénken, látszólag lendületesen a ló, de hiányzik a fokozott konchajlítás, vagyis a hátsó lábak ízületei nem hajlanak elegendő mértékben. Ez nem azt jelenti, hogy ha a lovat ebbe a keretbe késztetjük, akkor lovunk a hátsó lábaira fogja helyezni a súlyt. Az eredmény akkor lesz csak tökéletes, ha a ló a megfelelő tartást azáltal veszi fel, ha hátsó lábait kellőképpen maga alá léptetjük. Ha összecsomagolnánk, behúznánk a fejét, azzal csak azt érnénk el, hogy nyakát megtörjük. Ezáltal lovunk csak feszessé válik és küzdeni fog a kikényszerített tartás ellen, vagy szár mögé kényszeríthetjük, amivel csökken a lovas befolyása a ló felett. Emellett nem is mindegyikük csomagolható össze erőszakkal, hiszen a ló erősebb, mint az ember. Lazításként szolgál lovunk nyakának lenyújtatása általában a munka elején és végén, vagy amikor erre szükség van. A lenyújtatás közben is meg kell maradnia a támaszkodásnak. Ha helyesen végezzük, akkor lovunknak lefele és előre kell nyúlnia a fejével, a földhöz minél közelebb. Ez egyrészt arra való, hogy a nyakizmokat egy kicsit kinyújtóztathassa, ellazíthassa, másrészt pedig végezhetjük kontrollként. Ha helyesen támaszkodik, akkor a szárak kézből való folyamatos kicsúsztatására (lerágatás) lovunknak az említett módon kell reagálnia.

Egy a kiképzésnek még elején járó ló, mely jó tartással közlekedik. Egy ló a kiképzés előrehaladtával, melynél a súlypont már jól láthatóan hátratolódott. fotók: Piaffe, Vitéz Attila A támaszkodás elérése Erről azért írnék csak címszavakban - pedig gondolom legtöbben erre a részre lennének kíváncsiak - mert erre nincsen recept. A lényeg mindig ugyanaz, de minden ló esetében egy kicsit más módszert kell alkalmazni. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy még egyetlen hasonló témával foglalkozó könyvben sem olvastam erről igazán részletesen. Ezt csak úgy lehet megtanulni, ha egy edző folyamatosan utasítja földről a lovast, s ha szükséges, akkor esetleg fel is ül a lóra. Ez egy bonyolult, nehéz és hosszú folyamat. Az első szabály, amit mindenkor szem előtt kell tartanunk, hogy a derék- és csizmasegítségeknek mindig erősebbnek kell lennie a szársegítségnél. Ha nem így teszünk, akkor lovunk hamis támaszkodást vehet fel és többet ártunk, mint használunk. Fontos, hogy a lovasnak ekkorra már kialakuljon a biztos idomító ülése, vagyis a vállnak, csípőnek és saroknak egy függőleges vonalat kell alkotnia, egész lábának mélyen lefele kell törekednie és a ló mozgását puhán kell tudni követnie (éppúgy tanügetésben és könnyűügetésben is) és finom kéz szükséges. A félfelvételnek* mindig fokozott csizmasegítséggel kell kezdődnie, majd meghúzom a derekam, a vállaim hátrébb kerülnek (amivel persze a kezek is ugyanannyit mozdulnak) és a ló felveszi magát. Tehát a támaszkodás csak a kitartó kézhez toló előrehajtó segítségek eredménye lehet. Ha ez nem vezet célhoz, akkor erősebb előrehajtó (derék-, és csizma-) segítséget kell alkalmazni, soha nem hátrafele ható, húzó szársegítséget. A lényeg a megfelelő időben adott segítségekben rejlik, amiknek összhangban kell lenniük egymással. Egy képzetlen lóval soha ne próbáljuk a támaszkodást először lépésben elérni, mert ez nehezen kijavítható hibákhoz vezethet (ütemhiba, passzban járás, sietés, hátulsó lábak kimaradása). A munkát (megfelelő mennyiségű hosszúszáras, bemelegítő lépés után) ügetésben kell kezdeni. Csupán egyenes vonalon lovagolva nehezebb elérni, amit szeretnénk. Előnyösebb lovunkat nagy körön (amely kb. 20 m átmérőjű, de kezdetben lehet nagyobb is) lovagolni. Ekkor a belső csizma a heveder környékén helyezkedik el, a külső pedig valamivel hátrébb. A külső szár mindig feszül és a félfelvételeket mindig ezen a száron alkalmazzuk, a ló erre fog később rátámaszkodni. A belső szár folyamatosan a kör ívére hajlítja a lovat. Ezt nem szabad összetéveszteni azzal, ha a lónak csak fejét és nyakát hozzuk be, ezért fontos a belső csizma segítsége, ami körül hajlítjuk a lovat egész hosszában (ezért nevezzük hosszhajlításnak). Tehát ez körön úgy néz ki, hogy külső csizma előrehajt, belső körül hajlítok, külső száron félfelvételeket alkalmazok, belsővel pedig hajlítok és engedek. Amíg a ló nem támaszkodik meg biztosan, addig sokat kell vele játszadozni (néha utána is). Gyakran fokozott hajlítást kell alkalmazni és ha a ló enged, akkor kezünkkel azonnal engednünk kell nekünk is úgy, hogy a szár soha ne löttyenjen meg, hanem a ló a fejével a zabla után menjen, lefele törekedjen. Amíg lovunkat nem tudjuk jobbra és balra is egyformán jól hajlíthatóvá tenni, addig ne várjuk, hogy meg fog támaszkodni. Ha a ló valamennyire már a száron áll, akkor például egyenes vonalon lehet alkalmazni a lenyújtatást, amit korábban már említettem. Ha a félfelvételeket helyesen tudjuk alkalmazni, azzal egyenes vonalon és körön egyaránt elérhetjük, hogy lovunk összetolódjon. Ilyenkor kicsit fokozottabban előre kell lovagolni a lovat úgy, hogy az ütemben lehetőleg változás ne essék, majd apró félfelvételekkel csökkentjük az iramot és ez így megy folyamatosan. Ha a ló a felvételekre vagy félfelvételekre úgy reagál, hogy "ráfekszik" a zablára, akkor azonnal engedni kell neki (hogy ne adjunk támaszt a lónak a kézzel, ha rá akar feküdni és megmerevedik), majd azonnal ismét adni a segítségeket. Ezen kívül sok olyan díjlovaglásban ismert feladat van, amivel javíthatunk a támaszkodáson. De ez oda-vissza hat, vagyis minél inkább javul a támaszkodás, annál több feladatot tudunk megcsinálni és annál jobb minőségben. Azonban a feladatok ésszerűtlen, folyamatos gyakorlása nem vezet semmilyen eredményre.   *Felvételnek nevezzük, ha lovunk iramát csökkentve egyik jármódból a másikba térünk át. Ezzel szemben a félfelvétel azonos jármódon belül történik, lényege a ló iramának szabályozása, később (a kiképzés előrehaladtával) a mozgás ütemének, a ló tartásának javítása és a súlypont hátrakerülésének célját szolgálja. Tehát a következőképpen zajlik: A kitartó kézhez erőteljes előrehajtó (derék- és combsegítséget) alkalmazunk, ami a kiképzés előrehaladtával egyre finomabb és finomabb segítségekké kell, hogy váljék. Ha a félfelvétel átment a lovon, vagyis az iramot sikerült csökkenteni, a szárakkal azonnal engedjünk! Egy teljes felvételnek félfelvételek sorozatát kell jelentenie. Tehát egy szép átmenet lovaglásához sok apró félfelvétel szükséges. És végül, de nem utolsósorban megjegyezném, hogy a segítségadások láthatatlanságához, majd a teljes összhanghoz is a megfelelően végrehajtott félfelvételek vezetnek.