Kicsit beljebb, de még mindig csak kívülről - saját, vagy másért szeretett ló, beteg. Kicsit idegenül érzi magát az ismeretlen helyen, fehérköpenyesek közt. Ha egyáltalán tud még ilyesmivel foglalkozni. Kő a gyomorban, sajnálkozás, drukk. Maradjon meg, férjen bele a "költségvetésbe" az összes szükséges kezelés, mikor engedik már haza... Kórházszag. Orvosok. Rohannak, mintha mindig a más lovával törődnének többet, és túl könnyen kimondják: "nem sok esélye van". Hiába próbálnak érthetően fogalmazni, így is túl sok a fenyegetően hangzó ismeretlen latin szó. Kő a gyomorban, maradjon meg, mikor engedik már haza...

Belülről? Lovak. Mindig új, ismeretlen vagy felületesen ismert lovak; néha egy-egy ismerős is, ilyenkor hirtelen átcsúszunk kicsit kívülre is, kő a gyomorban... Beteg lovak. Kiscsikók, aggastyánok, és a kettő közt mindenféle korosztály. Sánták, köhögnek, kólikásak; gipsszel vagy tátongó sebekkel ékesek. Áldozatai a véletlennek, valami fertőzésnek vagy - túl gyakran - az emberi hülyeségnek. Haldokló lovak, lassan homályosodó tekintettel maguk elé bámulva. Lábadozók, akiknek szűkös már a négy fal között. Betegen is kedves és magabiztos lovak, ijedezők, "köcsögök". Elkényeztetettek, "parasztlovak", paraszt lovak, durván tartott lovak, embertől távol legelőn élő lovak. Egyéniségek. Mindig újak. Amikor kimegyek, végigjárom az istállókat; átnézem a kórlapokat; kifaggatom a régebb óta kint lévőket; próbálom körvonalazni, mire számíthatok. De így is minden boksz egy ismeretlen, új világ. Vizsgálatok, vérvétel, kezelés. Nem kellemes egyik sem. A fehér köpeny maga is rémisztő. Betegen az emberek is nyűgösebbek, az állatoktól sem várhatunk mást. Együttműködik vajon, menekül, vagy támad? Kiderül, miután beléptem hozzá és magunkra zártam az ajtót. (A balesetvédelmet persze megelőzi a szökésvédelem.) Alkalomról alkalomra továbbfejlesztett technikák a rettegők és az orvosgyűlölők kezelésére. Minimális agresszióval, amíg lehet - elvégre nem túl fair bántalmazni azt aki amúgy is szenved. Határozottság. Hízelgés, rászólás, orrvakargatás, játszadozás a kötőfékkel, sörénybe markolás. Minden lónál más jön be, minden újonnan megismert betegnél újonnan kell rájönni, ő hogy' működik. Van, amelyik sehogy. Szaksegéd, pipa, pofonok.

Apropó - szaksegédek. Lovászok ők, tulajdonképpen; feladatkörük a trágyaszedéstől az épp kezelt állat fékezésén át az infúzió-cserélgetésig terjed. Egyikük, hajlott hátú, vasággyal negyvenkilós idős férfi, évtizedek óta az egyetem istállójában dolgozik. Hangos szó és látványos erőszak nélkül kezesbáránnyá varázsol bármilyen négylábút. A többieknek már kevesebb a rutinja, nagyobb a hangja; könnyebben eljár a kezük. Egy-egy beteg mellett elbeszélgetve velük a lóval bánás újabb és újabb szegleteit ismerheti meg az ember.

Tulajdonosok. Annyifélék, mint a lovaik. Aggódnak, javarészt. Akad olyan is, amelyik nem. Ezeknek a lovait mindig extra sajnálattal és kedveskedéssel veszik körül a besegítő hallgatók - ne érezze magát szegény pára teljesen elhanyagolva. Hál'istennek, akad olyan tulajdonos is akinek hatalmas szívéből futja a "gazdátlan"okra is, pucolás, simi, répa, aggódás, "ha lemond róla a gazdája, én átveszem".

Hallgatók. Magyarok, külföldiek. Szinte kint élve a klinikán, vagy csak alkalmanként kijárva. "Társadalmi munkában", szabadidőben, önként. Tanulni, segíteni. Több-kevesebb gyakorlattal. A rutinfeladatokat ők végzik. Nekik jut energiájuk tutujgatni is az ezt igénylő lovakat. Melasz-, trágya-, vér- és ki tudja még, milyen foltokkal ékes "játszóruhában" vagy (valaha fehér) köpennyel futkosnak felalá.

Orvosok. Nyúzottak, túlhajszoltak, rettenetes akasztófahumorral védik a lelküket az összeroppanás és az elfásulás ellen. A betegek mellett foglalkoznak az aggódó/anyázó/értetlen tulajdonosokkal, az ügyetlenkedő hallgatókkal, hétvégén 24órázva, a kelleténél kisebb létszámban és kevesebb pénzért; mégis lelkesen.

De mindezek közt, legfőképp és legelsősorban - lovak. Trágyafoltos, porral-pókhálóval lepett, vagy épp csillogóra glancolt, mindenféle rendű és rangú lovak, betegen vagy már lábadozva; naaagy fekete szemük mélyén szinte mindig egy kis riadtsággal. Mikor engedik már haza..."