Vannak a világon megfejtetlen rejtélyek. A sötét anyag, a tér görbülete, az élet, a világmindenség... meg minden. De ezek mind eltörpülnek, jelentéktelenné válnak, amint az ember arra jelenségre kezdi keresni a választ, hogy hogyan tarthat rettegésben egy apró, szociálisan és fiziológiailag is hátrányos helyzetű lény, egy önmagánál sokkal nagyobbat és erősebbet, ráadásul arisztokratikus származásút.

Csak hogy érthető legyen, a Lubica nevű pejderes sodrott kancáról és a Kabar nevű szürke lipicai félvér paripáról van itt szó. Lubi jó másfél arasszal alacsonyabb a szürkénél, és vágóhídról mentett ló lévén, azt gondolná az egyszeri ember, hogy félénk, önmagába forduló ló, amolyan nemecsekernő a lovak között. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól! "Félbehagyni valamit a képesség elégtelenségére hivatkozva, nem más, mint saját képességeink korlátozása" mondja Konfúciusz, és erre a válasz: "Think big!" Ez a ló parádésan egyesíti a nyugati és keleti filozófia legnagyobb hatású gondolatait és ennek értelmében rendszeres fenyítésekben részesíti lakótársát, csak hogy tudja hol a helye. A rangsor tehát stabil. Lubica a főnök. Igen ám, de főnök csak addig lehet valaki, amíg van beosztottja, hiszen egy közül nem lehet elsőnek lenni. Ezért aztán akármilyen zord főnök a kis kerek ló, menten kétségbe esik, ha távolodni látja Kabar közlovat.

Ez történt ma is. A lovak már néhány hete pihenőn vannak, mert téli szünet féle van, nem jönnek a gyerekek lovagolni, de most úgy gondoltam, elég a lustálkodásból. A sodrival kezdtem, illetve nem egészen, mert azzal kezdtem, hogy kimertem a jeget a hordóból, és kiolvasztottam a csapot egy öngyújtó és egy ún. fidibusz segítségével - ez a művelet lassan rutinná válik, mert folyton befagy az az átkozott csap. Szóval miután elintéztem a szokásos teendőket, és a lovak is rápihentek a zabra, pikk-pakk felszerszámoztam a kolbászból menekült lovacskát, akit mostanában csak ballerinának hívok. Onnan a név, hogy kis ballerinám abrakolásnál szereti a szokásosnál is jobban fitogtatni elsőbbségét, és ilyenkor körbe-körbe hajtja a szerencsétlen unter-lovat, és eközben akrobatikus elemeket is beilleszt a gyakorlatba. A múltkor is olyat dobbantott, hogy a hangra kinéztem a zabosból, és még mindig felszállóágban volt, négy lábbal a levegőben.

Tehát felszerszámoztam. Egy darab kantárral, egy voltige-hevederrel, és egy pár ótvaros régi hajtószárral a heveder kapaszkodóin átfűzve. Merthogy elhatároztam: ha törik, ha szakad, lovasszánkózni fogok! Hám van, szánkó van, a sodri meg kocsisló volt leánykorában, mert mi más is lehetett volna?

Nem is ment rosszul hosszú száron, indult, megállt fordult, ahogy kell. Örültem is magamnak, meg a ballerinának, hogy milyen jók voltunk, hát akkor most váltsunk lovat. Felnyergeltem Kabart a derest pedig úgy hagytam kikötve, ahogy levettem róla a szerszámot, a kötőfékkel a nyakában, a nyitott karámban.

A pálya a karámtól légvonalban talán csak harminc méter, de a nagy szintkülönbség miatt az odavezető út van vagy kétszáz. Ez már egy fél beléptetés olyan könnyű kis munkához, amit terveztem, néhány kör után elindítottam a szürkét ügetésbe - fél kör után felkapta a fejét és bakolt. Kabarnak megvan az a jó szokása, hogy ha önállósítani akarja magát, akkor először bakol, mert lovas nélkül az könnyebb. Intelligens ló. Annyira rögzült ez a szokása (nyilván többeknél bevált már korábban), hogy gyakran ha megijed, akkor is először bakol, és csak aztán próbál elfutni. Néztem is, hogy mi lehet, talán az őzek járnak megint, mert az is van nálunk, Budapest közepén egy köpésre a Normafától. De nem láttam az őzeket, ellenben láttam egy db Lubicát, amint a felső úton jön le a pálya felé lendületes ügetésben, aztán - mivel ő is intelligens ló, és tudja, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes - lefordul az útról és mint egy kisméretű lavina, lezúdul a domboldalon vágtában.

Közben persze Kabar ha neki szabad, nekem is alapon megindul, bakol, megindul, bakol. Lubica leért egészben, a kötőfék sehol, lehordtam a sárga földig, de nem tanusított egy fikarcnyi megbánást sem, ellenben még neki állt feljebb. Láthatólag ingerült volt al-lova távolmaradása miatt, és nyomatékosan tudtára adta, hogy eddig tűrt ugyan, de most már irány haza. Épp csak a sodrófát nem lengette. Mit volt mit tenni, hazasétáltunk, a hosszú úton persze. Lubica sugárzott a büszkeségtől. Hazahajtottam a ménest! - ezt lehett kiolvasni a szeméből.

Konstatáltam, hogy a kötőfék nem szakadt el, csak kibújt belőle a kis kanca, kaptunk egy második esélyt. Éltem is vele, gyorsan kikötöttem a lovat, és vissza a pályára. Lehet hogy kicsit lasabban kellett volna kikötni, mert alig értem le a pályára, megint nyugtalanság, bakolás, felnézek, Lubica jön lefelé, ezúttal kötőfékkel, kikötőszárral együtt. Én többet nem viszlek vissza - gondoltam, majd én dolgozok a szürkével, addig Mrs Houdini leköti magát valamivel. Hogy ne essen pofára, ha a szárra lép, levettem róla a kötőféket, és felkötöttem a nyereg mögé (ugye mégis csak jó az a sok kallantyú a bocknyergen valamire?).

Folytattam tehát a munkát Kabarral, azaz elindítottam ügetésbe, a hosszú oldalon, de az úttól távolodva. Látom, hogy a kis ballerina jön mögöttünk sunyítva, bólogatva - terelt volna minket megint hazafelé. Visszafordulva a másik hosszú oldalra, megnyugodott a kis ló, hogy rendben, most már hazafelé megyünk, én megyek előre. És ment. Aztán ledöbbent, amikor a rövid oldalon kifordultunk mögüle, és mentünk tovább a körön. Újra beállt mögénk terelni, majd újra elindult haza, és újra megtorpant, amikor látta, hogy nem követjük. És ezt így tíz körön át. Egy idő után kezdte megérteni a koncepciót, bár tetszeni nem tetszett neki, de hát mint mondtam, főnök csak csoportban van, így maradt, és követett minket egy járással beljebb.

Gondoltam is magamban - ez a ló mégis csak tud valamit. Lejött kétszer vágtában a fagyott havas domboldalon, és most is úgy megy a jégen, mint Katarina Witt. Mi ugyanis azért mentük a pálya szélén, mert egy nyommal beljebb már tükörjég volt a hó alatt. Alig hogy ezt így lefuttattam, már hallottam is a puffanást - hátranézek, hát az orrával túrja a havat a kis ballerinám. Nagyon nem vette a lelkére a dolgot, de innentől csak lépésben követett minket egy kisebb körön, végül ezt is elunta, keresett magának egy alkalmas helyet és belehempergett a friss hóba.

Nagyjából eddigre végeztem is a féllipicaival, nem akartam meghajtani sok állás után, és elindultunk felfelé az úton. Lubica pedig mögöttünk, meg- megállva. Esküdni mernék, azon filózott, hogy akkor most mi van? A beosztott al-ló otthagyta, nem követi, de még elhajtani sem tudta - ez a kétségek Csendes Óceánja maga. Még akkor is kissé megilletődöttnek tűnt, mikor rájuk zártam a karámot, de aztán amikor Kabar nekiesett a szénának, rögtön felébredt harci szellem! A másodperc tört része alatt elhajtotta a kis húsgolyó a nagy melákot a kajától, de nem állt neki enni rögtön, előtte még eljárt egy kis győzelmi táncot - Hurrá, hát mégis én vagyok a főnök!

És minden vissza a régi kerékvágásba.