Elefántfókák

Az elefántfókák a valódi fókák családjába tartoznak. Két fajuk van: az északi elefántfóka (Mirounga angustirostris) és a déli elefántfóka (Mirounga leonina).

Angol nevük elephant seal vagy sea elephant, spanyol nevük elefante marino. Nemcsak hatalmas méretük miatt hasonlítják õket az elefánthoz (õk a legnagyobbak az úszólábúak rendjében), hanem a hímek orrán növõ felfújható ormányszerû képzõdmény miatt is. A Mirounga nemzetségnév az ausztráliai õslakosok nyelvébõl ered. Az angustirostris jelentése "keskeny csõrû", s ez a név arra utal, hogy az északi elefántfóka ormánya déli rokonáénál keskenyebb, míg a leonina elnevezés onnan származik, hogy az elefántfóka ordítása az oroszlánéra hasonlít.

A déli elefántfókák a világ legnagyobb fókái. A hímek 5 m hosszúra és 5000 kg súlyúra is megnõnek. A nõstények sokkal kisebbek, legfeljebb 800 kilósak. Az északi elefántfókák kisebb termetûek: a kifejlett hímek 4 méteres testhosszat és 2000 kg-os súlyt érnek el, míg a nõstények 3 m hosszúak és 600 kg súlyúak lehetnek. Az újszülött borjak hossza 120—130 cm, súlyuk az északi fajnál 35 kg, a délieknél 40—50 kg körüli.

Feltûnõ testrészük a felnõtt hímek fején látható ormány. Ez a szerv az északi elefántfókáknál fejlettebb, mint a délieknél. A hímeknek hatalmas, 15 cm-es szemfogaik vannak, ezekkel marják egymást. Többi foguk viszont egészen apró, és a táplálkozásban már nemigen van szerepe. Felsõtestük bõre durva, sebhelyek borítják a többi hímmel folytatott verekedések folyományaként.

Az elefántfókák szõrzete ritkás és durva. Az újszülött borjak feketék, de már 3—4 hetes korukban ezüstszürkévé válnak. Végleges, barnás színezetük 3—4 hónapos korukra alakul ki. A hímek sötétebbek, mint a nõstények, és az állatok háta is sötétebb színû hasuknál.

Az északi elefántfókák a Csendes-óceán északi részén élnek. Telepeik, ahol kicsinyeiket a világra hozzák, Kalifornia és Mexikó partjai mentén, elsõsorban szigeteken vannak. Legnagyobb közösségük a mexikói Guadalupe szigeten él. A szaporodási idõszakon kívül több ezer kilométeres távolságra is elvándorolnak. Északi elefántfókákat láttak már Hawaii, az Aleut-szigetek és Japán térségében is.

A déli elefántfókák a déli mérsékelt és hideg övben mindhárom óceánban megtalálhatók. Szaporodási helyeik fõleg szigeteken vannak, például Déli-Georgián, a Falkland-, Déli-Shetland-, Déli-Orkney-, Déli-Sandwich-, Kerguèlen-, Gough-, Marion-, Crozet-, Heard és McDonald-, Macquarie-, Campbell- és az Ellenlábas-szigeteken. Egy szépen fejlõdõ kolóniájuk van a dél-amerikai szárazföldön, az argentínai Valdés-félszigeten is. Valamikor éltek a Juan Fernández-szigeteken és Tasmania térségében is, de ott kiirtották õket. A szaporodási idõszakon kívül õk is nagy távolságokra elvándorolnak, látták õket Chile, Angola, Ausztrália partjainál is. 1982-ben egy nõstény a Dél-afrikai Köztársaságban hozta világra kölykét. 1989-ben egy másik nõstény, a déli elefántfókák közül elsõként, eljutott az északi féltekére is. A felfedezõ út ez esetben szomorúan végzõdött: a bátor fókát egy ománi halász lelõtte.

A kaliforniai San Miguel-szigeten végzett vizsgálatok során a következõk derültek ki az északi elefántfókák vándorlási szokásairól. A hímek december végén, a nõstények egy-két héttel késõbb érkeznek a telepre. Fajfenntartási feladataik ellátása után március végén, április elején távoznak. Vándorlásaik során a hímek 4000, a nõstények 2000 km-es távolságra is eljutnak. A nõstények június elején, a hímek július folyamán térnek haza vedlés céljából. Második vándorutukra a nõstények augusztus elején, a hímek szeptember végén indulnak el. Egy hím elefántfóka egy év alatt húszezer kilométert is megtehet; ezen a téren az emlõsök között csak a szürke bálnák vetélkedhetnek velük.

A déli féltekén a hímek augusztusban, a nõstények szeptemberben vagy októberben érkeznek a szaporodási helyekre és hozzák világra kicsinyeiket. A nõstények csak egy hónapig, a hímek három hónapig maradnak itt. Ezután néhány hónapot halászattal töltenek, ezalatt nagy távolságokat tesznek meg, majd három turnusban hazatérnek vedleni. A fiatal állatok novemberben és decemberben, a felnõtt nõstények januárban és februárban, a hímek márciusban és áprilisban vedlenek.

Ugyancsak a San Miguel-szigeten tanulmányozták az északi elefántfókák táplálkozását. A kiválasztott fókákon gyomormosást hajtottak végre, ami kellemetlen ugyan, de a fókák még mindig jobban jártak így, mintha a halállal járó hagyományosabb vizsgálati módszert alkalmazták volna náluk. A kiokádott anyagban 13 féle tintahal és kétféle polip, valamint különbözõ halak, köztük kisebb cápák maradványait találták meg. Hasonlóak a déli elefántfókák táplálkozási szokásai is. Mindkét fajra jellemzõ, hogy a szaporodási és a vedlési idõszakban hónapokig nem esznek semmit.

Kitûnõ búvárok. Egy hím északi elefántfóka, amelyre elektronikus mérõmûszert szereltek, 1581 m mélyre merült le. A hímek 80 percig is a víz alatt maradhatnak. A nõstények kevesebbet bírnak, általában 400—500 méteres mélységig mennek le, és 15—20 percig maradnak a víz alatt. A déli elefántfókáknál viszont a nõstények a jobb merülõk: egy példány 1255 m mélyre merült le, egy másik pedig 120 percig maradt a víz alatt.

A nõstények a szaporodási telepre való megérkezésük után átlagosan 6 nappal hozzák világra borjukat. Az északiak 4 hétig, a déliek néhány nappal rövidebb ideig szoptatnak. Azok az anyák, amelyeknek a kicsinye megdöglött, hajlandóak egy másikat is szoptatni; ezek azután egészen léggömbszerû testalkatot érnek el. Ezután még több mint egy hónapba telik, amíg a kölykök megtanulnak úszni és halat fogni, és mivel az anyjuk már nem eteti õket, ezalatt testsúlyuk kétharmadát is elveszíthetik.

Az elválasztás után a nõstények készek a párosodásra. A hímek vetélkednek egymással a párzás jogáért. A déli elefántfókák ordítva fenyegetik vetélytársaikat, majd minden erejüket bevetve egymásnak esnek. Csak a legerõsebb állatok jutnak nõstényhez, egy-egy adott évben a hímek 2—3 százaléka. Egy nagyon erõs bika száz nõsténnyel is párosodhat. Boldogsága nem tart sokáig, a következõ évben többnyire legyõzi egy trónkövetelõ. Nem ritka, hogy egy ilyen címmérkõzés után a vesztes a kimerültségtõl és a vérveszteségtõl ki is múlik. Az északi elefántfókák mérsékeltebben viselkednek. Fejüket magasra emelik, ormányukat felfújják, és erõs, kattogó hangot bocsátanak ki. Náluk ez a nemes vetélkedés csak ritkán torkollik verekedésbe. A nõstények is sokat marják egymást.

Az északi elefántfókák nõstényei már kétéves korukban ivarérettek, de általában csak négyéves korukban kezdenek szaporodni. A hímek 6—7 évesen válnak ivaréretté, de csak 9—10 évesen jutnak nõstényhez. A déli hímek már 3—4 évesen ivarérettek, de csak 10—12 évesen érik el azt a súlyt, amikor gyõztesen kerülhetnek ki a szumómeccsekbõl. Ezt a kort azonban csak néhány százalékuk éri meg. A legöregebb ismert korú elefántfóka, egy déli nõstény, 23 éves volt.

Az elefántfókák életének elég ronda velejárója a vedlés, amikor bõrük felsõ rétege szõrzetükkel együtt lehámlik. Ilyenkor kénytelenek hosszú hetekig a szárazföldön tartózkodni. Mélyedéseket ásnak a vizenyõs talajba, és abba fekszenek; az üregeket hamarosan sár, vizelet és ürülék keveréke tölti ki. Kevés olyan állat van, amely akár döglötten is olyan büdös tudna lenni, mint egy eleven elefántfóka vedlés idején. Megtörténik az is, hogy a fókák a saját mocskukkal kevert sárba fulladnak.

A ragadozókkal nem sok bajuk van, bár a kardszárnyú delfinek és a fehér cápák néha széttépnek egyet-egyet közülük. Annál többet szenvednek az élõsködõktõl.

Az északi elefántfókákat az indiánok õsidõk óta vadászták. Kereskedelmi célú vadászatuk 1818-ban indult meg. Az állatok bõre nem volt értékes, de bõséges zsírjuk igen; ötven év alatt gyakorlatilag ki is irtották õket. Az 1880-as években néhány tudós nyolc elefántfókára bukkant. Mivel azt gondolták, hogy ezek a faj utolsó képviselõi, és egy kihalt állat bõréért vagy csontvázáért a gyûjtõk sok pénzt fizetnének, lelõtték az állatokat (egynek sikerült elmenekülnie). Szerencsére nem ezek voltak a faj utolsó példányai. A 20. század elején mind Mexikóban, mind az Amerikai Egyesült Államokban védelem alá helyezték a megmaradt elefántfókákat.

A nehezebben megközelíthetõ területeken élõ déli elefántfókák jobban jártak, mert intenzíven csak Déli-Georgia szigetén vadászták õket. Itt a 19. század végén kezdõdött meg a vadászat. A század vége felé a fókák annyira megritkultak, hogy a vadászat gazdaságtalanná vált. A fókák leöldösése, szabályozott körülmények között, 1909-ben indult újra, és 1964-ben fejezõdött be véglegesen. A 20. században összesen 260 ezer déli elefántfókát, szinte kizárólag felnõtt hímeket, lõttek le Déli-Georgián.

Napjainkban az elefántfókák szigorú védelem alatt állnak. A déli elefántfókák ma több, mint félmillióan vannak. Az északi elefántfókák állománya is meghaladja a százezret.