Robert Wood : Utazás a végtelenbe

I. Indulás

Csak ültem a sötétben, feketébe öltözve, akárcsak a komor éjszaka, mely karjait szelíden körém fonta, átölelt. Sem a Hold, sem a csillagok nem mutatkoztak, fénylő orcáikat eltakarták a fölém gyűlő nehéz fellegek. Hallgattam az öreg tölgy leveleinek zizegését, ahogy az egyre erősödő szél megtáncoltatta őket. Hátamat nekivetettem a kérges törzsnek, s lehunytam szememet. Álmaim rémalakjai előbújtak a félhomályból, lassan, hangtalanul felém lopakodtak. Arcomon éreztem jeges leheletüket, karmaikkal fájón belemartak a húsomba, mégse mozdultam. Kinyitottam a szemem, ismét egyedül voltam. Csak a szél, és a kéreg.
Fantáziám elszárnyalt olyan helyekre, ahová egész lényem vágyott. Olyan helyekre, melyek ott voltak mindenhol, mégsem érhettem el őket. Már nem! Egyetlen név, egyetlen nő tökéletes alakja égeti tüzemet, de ő is csak emlék. Egy múló ábránd, mi idővel feledéssé fakul. Most viszont még minden szava, minden apró rezdülése ott lebegett előttem. Selymes csókjait éreztem a testemen. Megint csak a szél játszott velem.
El kell engednem régi önmagamat, hiszen már semmi nem olyan, mint hajdanán. Felálltam, és belenéztem a sápadt Holdba, időközben a felhők eltűntek, lelkem is sokkal könnyebb lett. Ráléptem a csillagok sugaraira, hogy megkezdjem utazásomat. Utazásomat a végtelenbe.

II. Csillagút

Minden lépéssel egyre több hullott le rólam az emberség maszkjából, lassan elfelejtettem, hogy honnan indultam, és hogy mi voltam ott. Könnyűvé, szabaddá váltam. Lelkem szárnyalt, akár egy madár. Régen ismertem is ezt a fogalmat, de most csak homályosan derengett egy madár képe, majd az is semmivé foszlott. De nem is bántam, hiszen nem tudtam, hogy mit veszítek.
Őszinte lelkesedéssel tartottam valami új felé. Ahogy magam mögött hagytam régi lakhelyemet, a csillagok egyre fényesebbé váltak, a Hold egy új arcát mutatta nekem. Sokkal barátságosabb, megnyugtatóbb volt, mit eddig valaha láttam. Egyre elszántabban haladtam előre a csillagok útján, melyet fényükkel szőttek nekem, mellettem végtelen mélységek tátongtak, beleveszve a feketeségbe. Lepillantottam az út széléről, egyetlen rossz mozdulatra leszédülhettem volna, hogy örökös zuhanásba merüljek. De nem féltem. Biztos úton jártam!

III. Lidércfények

Már nem volt számomra idő, így nem is tudtam, hogy mióta járok a Csillagúton, amikor mozgó fénypontok jelentek meg előttem a távolban. Már-már felfoghatatlan sebességgel tartottak felém, és pillanatok alatt elértek. Megálltak előttem, és nem engedtek tovább, bármerre is próbáltam megkerülni őket, követték mozgásomat. Nem tudtam, mit tehetnék, mert még soha nem találkoztam ehhez hasonló jelenséggel. Új létezésemben most először tört rám kíváncsiság, legalábbis én így értelmeztem ezt az érzést. Nem sokat habozva beleléptem az egyik fénygömbbe. Régi, furcsa emlékek rohamoztak meg, melyekről azt hittem, hogy már elvesztek. Testetlen hangok szóltak hozzám, megígérve, hogy visszakapok mindent, ami azelőtt az enyém volt. Csalogatva hívtak egy új útra, mely visszavezet régi önmagamhoz, és elfogott a vágy, hogy újra az lehessek.
A fénygömb, melybe beléptem, előre szökött, maga mögött hagyva a Csillagutat. Megbabonázva követtem az út széléig, majd én is leléptem róla. A talpam alatt csak üres mélység volt, elvesztve egyensúlyomat zuhantam lefelé. Bármerre néztem, sem a Csillagutat, sem a fénygömböt nem láttam többé. Hasztalan átkoztam magamat, amiért hittem a lidércfénynek. Sejtelmem sem volt, ezután mi fog velem történni.

IV. Égtenger

Mindenhol élénk kékség vett körül, mikor kinyitottam a szememet, bármerre is néztem. Felettem végtelen, világoskék égbolt ragyogott, egyhangúságát sehol nem törte meg egyetlen felhő sem. Alattam pedig lágyan hullámzott a víz. Szárazföldet keresve sem találtam, a látóhatáron összeforrt a víz és az ég.
Annyira elmerültem az Égtenger szépségében, hogy kezdetben észre sem vettem, hogy újra van saját testem. Régi, és új életemből is mindenre emlékeztem, tisztában voltam azzal, hogy ki voltam, mielőtt ráléptem volna a Csillagútra, és hogy utána mivé váltam. Ezzel kellett fizetnem, hogy hittem a lidércfények csalogató szavának. Visszakaptam a múltamat, és ezzel elvesztettem a jövőmet. Őszintén hittem, hogy újra rátalálhatok a Csillagútra.
Kiválasztottam magamnak egy útirányt, és úszni kezdtem, remélve, hogy elérek valahová. Nem féltem a haláltól, kiismertem már minden titkát.

V. Találkozás Juuga mamával

Homokos tengerparton feküdtem, vörös fényű nap vetette rám sugarait, bőrömet égette, de képtelen voltam megmozdulni a fáradtságtól. Egész nap szenvedtem a fájdalomtól, míg végre el nem érkezett az éjszaka. Kínok között feküdtem, mikor egyszer csak valaki odalépett hozzám. Egy idős asszony volt, arcát millió ránc szabdalta végig, mozgása mégis könnyed volt, akár egy fiatal lányé. Nem szólt semmi, leült, zsákjából füveket, gyökereket, bogyókat vett elő, majd munkához látott. Fogalmam sem volt róla, hogy mit csinál, de mikor elkészült, egy furcsa, fehér kenőccsel bekente sebeimet, mire azok azonnal begyógyultak, fáradságom is elmúlt. Felkeltem, köszönetet akartam mondani neki a segítségért, de ő csendre intett, majd mutatta, hogy kövessem. Egész éjszaka gyalogoltunk, a nap első sugaraira pedig behúzódtunk egy árnyékos barlangba. Itt töltöttük a napot, alkonyatkor pedig továbbindultunk.
Napok, hetek teltek el így, míg végül elérkeztünk egy apró házikóhoz. Az öregasszony bevezetett, leültetett egy székre, és könyvet rakott elém. Mutatta, hogy olvassak. Minden értetlenkedésem ellenére megtettem. Mikor végeztem, ő azonnal hozta a következőt, majd a következőt. Én pedig mindegyiket elolvastam, nem törődve azzal, hogy mennyi időbe is kerül. Megrettentem, és mégis egyre jobban szomjaztam a tudásra, melyet a könyvekből szerezhettem. Miután az utolsóval is végeztem, kérdőn néztem Juuga mamára. Kivezetett a ház elé, aztán a távolba mutatott, ahol zöldellő fákat véltem felfedezni. Bólintottam, és elindultam. Ott talán megtalálom, amit keresek.

VI. Középerdő

Már messziről hallottam a fákon fészkelő madarak énekét, mikor pedig elértem az első fákat, szinte fülsiketítővé vált a hangzavar. Mégis csodálatos volt, egy valódi mesevilágba jutottam. A tisztásokon őzek legeltek, ahogy elhaladtam mellettük, csak rám emelték unott tekintetüket, aztán nem törődtek velem tovább. A fákon mókusok ugráltak, a bokorból felbukkant egy vaddisznócsalád, elől az anya, csíkos kicsinyei pedig fegyelmezett sorban követték, majd az út túloldalán belevesztek a bozótba.
Mindenfelé ezerszínű virágok nyíltak, ontották magukból fenséges illatukat. Lefeküdtem a selymes, zöld fűbe, mely puhább volt bármi másnál. Soha többé nem akartam mozdulni ebből az álomvilágból, nem érdekelt többé semmi más. A madarak énekeltek, a fák kellemes árnyékot vetettek. Néhány méterre tőlem feltűnt egy róka, majd ugyanilyen gyorsan el is nyelte a rengeteg. A madarak is elhallgattak, a virágok összezárták szirmaikat, az őzeket nem láttam sehol. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelenthet.

VII. A betolakodó

A fű sárgulni kezdett, a virágok hervadásnak indultak, a fák és bokrok elhullajtották leveleiket. Egy megvadult szarvas rohant felém, agancsát előre szegezve, hogy felökleljen vele, de félúton összeeset, szőre kihullott, bőre lefoszlott testéről, a húsa rothadni kezdett, míg végül csak a megszürkült váza maradt meg. Fekete felhők gyűltek az égen, zuhogni kezdett az eső, villámok csaptak a fákba. Percek alatt lángba borult szinte minden. Szaladni kezdtem, az úton előttem egy hatalmas, ezüstszürke bundájú farkas állt, kecsesen felém lépkedett, és rám vicsorította hófehér, éles fogait. Hátrálni próbáltam, de mögöttem kidőlt néhány lángoló fa, teljesen elzárva menekülésem útját. Már csak néhány méter volt köztem, és az állat között. Furcsa fény égett a szemében, menj el innen, kérte a tekintete. Olyan hirtelen rugaszkodott el, hogy észre se vettem, de szerencsémre az utolsó pillanatban sikerült elhajolnom, így a farkas elrepült a fejem fölött, egyenesen bele a lángokba. Bundája azonnal tüzet fogott, de meg sem próbált menekülni.
Nem tétováztam, tovább futottam, minél előbb megpróbáltam kijutni az erdőből, a hőség egyre kegyetlenebb volt. Útközben mindenféle madár támadt rám visítva. Csőrükkel, karmaikkal megpróbálták kivájni a szememet. Néhányukat sikerül eltalálnom kezemmel, a földre zuhantak, és nem mozdultak többé. Végül magam mögött hagytam az utolsó fákat is, a hőség megszűnt. Megálltam, és visszafordultam. A madarak újra énekeltek, a fák vidáman zöldelltek, a virágok szivárványszínűvé változtattak mindent. Minden ugyanolyan gyönyörű volt, mint azelőtt, de nem mehettem vissza. Én csak egy betolakodó voltam.

VIII. Hóvidék

Meredek hegyoldalon másztam felfelé, a végtelennek tűnő hómezőt néhol kiálló, szürke sziklák törték meg. A jeges szél vadul süvített, de mindebből semmit sem éreztem, könnyedén lépkedtem előre. Célom valahol előttem volt, nem is olyan messze, súgta egy hang. Hála Juuga mamának, és a könyveinek, tudtam, hogy hol találhatok újra a Csillagútra.
Végül az utolsó sziklát is magam mögött hagytam, és felértem a csúcsra, de nem volt ott semmi. Csalódottan terültem el a hóban, lehunytam szememet. Pedig itt kellene lennie!

XI. Újra a csillagúton.

Talán elaludhattam, mert mikor kinyitottam a szemem, már éjszaka volt, az égen millió csillag ragyogott. Azonnal talpra álltam, és egy lépést tettem feléjük, majd még egyet, egyre magasabbra szökve, magam mögött hagyva mindent. Újra a Csillagúton álltam, lelkem könnyed volt. Visszanéztem, hogy utolsó pillantást vethessek a hegycsúcsra, de már sehol sem láttam. Réges-régen eltűnt már mögöttem.
Megpróbáltam felidézni Juuga mama könyveit, de semmi sem jutott eszembe belőlük. Nemsokára már gondtalanul haladtam előre az úton, nem törődve semmivel, izgatottam vártam, hogy vajon hova fogok jutni. Fogalmam sem volt róla.
Magam sem tudtam, hogy mióta járkálok az időtlenségben, mikor apró fénypontok tűntek fel előttem a távolban, aztán elértek, és megálltak előttem. Furcsa érzés kerített hatalmába, hogy kerüljem el ezeket a fénygömböket, de biztos voltam benne, hogy ezelőtt még soha nem találkoztam hasonló jelenséggel. Minden habozás nélkül beléptem az egyikbe. Régi, furcsa emlékek rohamoztak meg…