SÁNTA FERENC: SOKAN VOLTUNK

 Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyermekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagy néha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit." - Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.
 Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belõle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.
 Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: - Azt bizony jól teszi. - Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyerérõl a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.
 - Gondolod, Ferkó?
 - Én igen! - válaszolta apám.
 Anyám leejtette a nagy mosogatótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélõkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta õket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak:
 - Jövõre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.
 Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.
 - S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendõ alatt lovatok lehet.
 Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.
 - Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?
 Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett:
 - Hát készüljön. A többit én elrendezem.
 Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.
 Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.
 - Aztán ... hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?
 Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.
 - S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?
 Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.
 - Aztán tavaszon azt a szép, erõs rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e te? Te, Ferike, te?
 Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz:
 - Magának mi baja van, nagyapó?
 De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is õ csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.
 - Add azt a változót, te, Anna.
 Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.
 Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük - s rakta alája a tüzet, hogy fõjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.
 Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg fõzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.
 Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.
 Olyan szag áradt a fazék felõl, hogy nyál gyûlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.
 - Õköt csak hagyja, egye meg, mert az mind a magáé.
 Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepõdöttségtõl most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik a nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.
 Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap elõtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják elõtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlõsen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.
 Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegõ is megfagyott volna. Apám hajadonfõvel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomba, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsõjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erõsen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétõl tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe:
 - Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.
 Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.
 - Isten áldjon benneteket, fiam!
 Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne:
 - Isten áldja.
 S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt:
 - Aztán vigyázzon magára.
 Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját:
 - A Ferikét ... Hadd jöjjön sze... el velem egy kicsinykét!
 Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipõig.
 - Eredj nagyapádhoz!
 Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert õt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzám. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogy az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta:
 - Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!
 Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdõ.
 Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.
 A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem nem tarthattam magamban - nagyapám mikor jön vissza?
 - Õ akkor, amikor te nem kérdezed! - mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tûznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Õ meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztos agyonütne.
 Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csûrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.
 - Jó estét!
 - Adjon Isten - fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá’ botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erõsen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki nem firtatta, megszólalt:
 - Hát apád hol van?
 Apám most nem nézett rá.
 - Láthatja, hogy nincs bent.
 Ignác bá’ elõvette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte:
 - Aztán igaz-e, hogy elment?
 Apám felkapta a fejét.
 - Hová? - kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé.
 - Fel a Büdösbe - válaszolt az.
 Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.
 Jaj, a Büdös. Aki csak belészippant, mind megfullad egy sorban. Onnan élõ fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel odament, és apám akarta, anyám is hagyta, ha csak nem õk küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyõpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.
 Apám Ignác bácsit nézte.
 - Maga azt honnan tudja?
 - Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocs-mában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.
 - Az igaz - válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az elõbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.
 - Rég ment-e el?
 Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csûrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.
 - Úgy fertályórája megvan.
 Ignác bá’ bólintott rá, felállt, és indult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól:
 - Õket megcsókolta-e?
 - Egyet se - mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.
 Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erõsen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint elõbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.
 Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.
 - Készülj, mert megyünk az erdõre favágni.
 Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.
 Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!" És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Õ nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.
 A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kõvel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.
 Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belõle, kigurult messzire a hóra, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével, végigsimította az arcomat:
 - Majd otthon megeszed - szólt -, mert most fagyott.
 Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.
 Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csûrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.