4. fejezet

Olyan jókedvűen ébredtem ma. Erre eszembe jutott, hogy mi történt az elmúlt két napban. Rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról. Aztán körülbelül olyan lehettem, mint a mugli színházak falán lévő félig mosolygós, félig síró arc. Harry elhagyott, lefelé görbülő száj. Malfoy megcsókol, mosolygós arc. Harry látja, síró arc. Malfoy megint megcsókol, mosoly. Malfoy azt mondja, feküdjek le vele, döbbent arckifejezés.

Most, hogy a reggeli sokkon is átestem, mehetek is a fürdőbe. Csak azért, hogy lássam, mennyire ramatyul nézek ki.

Rájöttem valamire zuhanyozás közben. Nekem nem kell pasi! Egyszerűen ki nem állhatom a lehetséges férfikezdeményeket. Például volt Dean, aztán Micheal, aztán Harry és most Malfoy. Már csak Seamus jöhetne szóba a házból… Korombelivel nem járok, ez elv. Hetedikesekkel pedig azért nem, mert azok csak a szexre hajtanak. Mardekárost egyáltalán nem akarok. Nem is akartam. És most tessék…

Utálom a Nagytermet. Egyszerűen ki nem állhatom. Utálom, hogy mindenki engem bámul, pedig még nem is tettem semmi érdekeset. Csak lejöttem reggelizni, Merlin erejére! Utálom, hogy pusmognak a hátam mögött. Utálom, hogy közben mindenki baromira kedves velem, pedig alig várják a pillanatot, hogy eltűnjek onnan, és meghallgassák a legújabb pletykákat, rólam.

Mégis itt ülök. Mégis elviselem. És mindezt miért? Mert éhes vagyok. Még a létfenntartó ösztöneimen sem tudok uralkodni! Szánalmas. Viszont a kaja finom. Nekem meg nem fogyózni, vagy vigyázni az alakomra. Sosem voltam elhízós típus. Egyébként is, van, hogy napokig nem eszem. Mikor nagyon magam alatt vagyok, akkor nincs nagyon kedvem lejárni ide..

Elmentem órára. Valahogy nem csodálkozom, hogy most olyan sok mindenki keresi a társaságom. Eddig is népszerű voltam, aztán a Harryvel való kapcsolatom óta még népszerűbb, és most Malfoy miatt tolongnak itt mellettem.

Órán is kapok eleget a figyelmességekből, mint a tanárok, mint a diákok felől. Szinte az összes órán felszólítottak és állandóan kis papírgalacsinok röppentek hozzám óra alatt, ilyen feliratokkal:

„Szegény Harry, én azért sajnálom. De azért Draco nyomába sem érhet, ugye?”
„Anyám, te aztán rá vagy kattanva kviddicsezőkre!”
„Na, meddig mentetek el?”
„Igaz, hogy már egy hónapja együtt vagytok?”
„Voltál már a mardekáros klubhelyiségben?”
„Milyen a hálója? És az ágya? XD”

Hát ez egyszerűen remek. Most mit mondjak nekik? Terjesszek, vagy cáfoljak? Játsszam a sértettet vagy legyek boldog? Hmm… az élet nagy kérdései. Végül úgy döntöttem, hogy rossz leszek. Úgyis van már egy elképzelés rólam az iskolában, tartom magam hozzá.

„Így igaz, Harry remek, de Draco teljesen más. Minden tekintetben.”
„Ez még csak a második, bár tetszik a hollóhátasok egyik hajtója…”
„A parkig, aztán vissza kellett fordulnunk az eső miatt.”
„Hát persze, hogy nem. Ez csak pletyka, aminek szokott némi igazságalapja lenni…”
„Tudod, nem szoktam a helységre koncentrálni, ha mással vagyok elfoglalva…”
„Sötétben kicsit nehezen kivehetőek a dolgok.”

Na, mondtam is valamit, meg nem is. Utáltam is, meg nem is. Miért érdekli őket egyáltalán a magánéletem? Nem tehetek róla, hogy csak a jó pasikkal járok, és azok általában híresek is..

Elvagyok. Élvezem, hogy mindenki rám figyel. De nem vagyok annyira központosítva, mint Harry. Ohh, Harry… Úgy hiányzol!

Kihagytam az ebédet. Nincs kedvem újabb interjúkat adni Malfoy ágybeli képességeiről. Kimentem inkább a parkba. Olyan szép idő van. A hőmérséklet nulla fok alatt, az ég be van borulva, hevesen fúj a szél. Mondom, hogy minden a hangulatomnak megfelelően – remekül – alakul. Leülök egy fa tövébe. Itt nem olyan erősek a széllökések. Más már biztos elmenekült volna innen egy közelgő hurrikántól tartva, de nem úgy a rettenthetetlen Ginny Weasley! Én szeretem a vihart. Mindig megnyugtat a tudat, hogy van sokkal nagyobb vihar annál, mint ami az én kicsi fejemben van.


Míg itt ülök, nem gondolkodom. Nem is tudnék ekkora viharban. Ugye, azt nem említettem még, hogy eleredt az eső? Hát igen, kezdek kissé fázni. Persze, még ez sem elég ok arra, hogy bemenjek. Még erőt kell gyűjtenem, hogy beszéljek Malfoyjal, Harryvel és Ronnal. Bár az utolsó kettőben nem vagyok biztos. Érdekes beszélgetések lesznek. Hiába próbálom elképzelni őket, tudom, hogy úgysem úgy fognak alakulni a dolgok, ahogy én azt most kigondolnám.

Kicsit elhűlten néznek rám a többiek, mikor bemegyek. Jó, vizes a hajam, a ruhám, de attól még élek.

Át kellene öltöznöm. Mire épp lefordulnék a torony felé, szembeütközöm Malfoyjal. Ez már csak így van. Akit a leginkább nem akarsz látni, azzal futsz össze.

Persze, hogy nekimentem. Aztán elestem. Természetesen nem fogott meg. Végül is, mit várok még tőle?

- Weasley.
- Malfoy. – Lehajol hozzám. Szeretném tudni, mi a francot akar. Aztán látom, hogy rám emeli a pálcáját. Úgy döntök, inkább meg se mukkanok.

- Maradj nyugton, nem csinálok veled semmit. – Nem féltem, áá, dehogy. Malfoytól, akinek halálfaló az apja, kétségesek a szándékai, és pálcát szegez rám? Félni? Meg sem fordult a fejemben.

Aztán éreztem, hogyhogy száraz a ruhám, majd a hajam. Jóleső melegség töltött el. Felnéztem Malfoyra. Talán még hálásan is néztem rá.

- Csak azért tettem, hogy időt spóroljak magamnak. Ha felmentél volna, nem tudtam volna beszélni veled.
- Beszélni, mi?
- Igen.
- A tegnapiról?
- Igen. Gondolom döntöttél.
- Ne hidd, hogy olyan okos vagy. Az ajánlatodat – próbáltam gúnyosan vigyorogni – elfogadom. De csak azért, mert így megvédem Harryt.
- Mégis mitől véded meg? – Na, ő tudott gúnyosan vigyorogni.
- A csalódástól.

Közelebb jön hozzám (időközben felálltam), szinte az arcomba hajol. Francért kell ilyen közel jönnie! Azt mondja: - Nem gondolod, hogy azzal, hogy velem vagy, már így is csalódást okoz neki?

Nem tudtam mit válaszolni. A sírás kerülgetett, mire átgondoltam a mondatot és igaznak találtam. Kinyögtem az első mondatot, ami az eszembe jutott.

- Ölj meg! – Először azt hittem, megüt. Megcsillant a szemében valami, és úgy éreztem magam, mint akit kínoznak. Pedig nem tett semmit, csupán kimondott egy mondatot, amit nekem sosem lett volna bátorságom. Éreztem, ahogy elnyel a föld, és olyan mélyre zuhanom, mint még eddig sosem. Ezzel csak elvesztem. Mit teszek?

De már mindegy. Már nem szeret Ha szeretett volna, odajött volna hozzám, hogy legalább megbeszéljük. Ha szeretett volna, keresett volna. Ha szeretett volna, nem szakított volna.

- Tedd meg nekem! – ordítom.

Nem figyel rám, miközben leroskadok a fal mentén a padlóra.

- Utállak, hogy ilyen gyáva vagy. Neked semmiség lenne, hogy megtedd, hiszen mindenki tudja, mi vagy. Neked sem látod, hogy szenvedek? És akarom a halált, fogd már fel!

Végre rám néz. Még senkitől sem kaptam ilyen lesajnáló pillantást. Senkitől. Tényleg ennyire szánandó lennék?
Röhög. Nem tudom, mi lehet ilyen vicces.

Mit akarsz még?
- Ha valamelyikünk gyáva, az inkább te vagy. Nem én akarom feladnia az életemet, csak azért, mert szembetalálkoztam a problémáimmal.
És amint az elmúlt napokban már oly sokszor, ismét egyedül hagy.
Hülye rohadék, szemét, állat. Csak tudnám, mit bölcsészkedik itt nekem… És nincsenek problémáim. Egyáltalán. Az életem tökéletes, leszámítva persze néhány apró tényezőt. De nincsenek problémáim! Én nem vagyok egy problémás ember.

- Nincsenek problémáim! – ordítom utána.
- Dehogyisnem! – ordítja vissza. Még sosem hallottam kiabálni. Visszafordul.
- De nincsenek – mondom újra.

- Nem játszok veled ovisat. Igenis vannak problémáid. Feltűnési viszketegséged, önértékelési gondjaid, öngyilkos hajlamaid, depresszióra való hajlamod, csak, hogy a megnyissam a sort. Attól, hogy te nem vagy képes ezeket elfogadni, attól még léteznek. A barátnőm vagy, és mint ilyen helyzetben, nekem kéne átsegítenem téged ezeken a dolgokon. De mivel tudjuk, hogy semmilyen érzelem nem köt össze minket, így nem segítek. Oldd meg magad.

Elkezdek sírni. Nem is sírtam, hanem bőgtem. Könnyek nélkül rázkódtam. Féltem. Akkor és ott valakinek azt kellett volna mondania, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz. De az a valaki nem jött és én tovább zokogtam. A lábaim remegtek, nem tudtam őket kinyújtva tartani. Összeestem

De valaki megfogott. Ha nem látom a szőke tincseket, el se hiszem. Nekitámasztott a falnak ültömben. Én még mindig zokogtam, de ezt csak a hangos zihálásom tudatta.

Leült mellém valaki. A hűvös kövön ülve éreztem a testéből áradó meleget. Nem gondoltam volna, hogy tud emberségesen is viselkedni Igazából, már azt is kétségbe vontam, hogy egyáltalán ember… Ilyen kinézettel és stílussal… Ő az ördög, hittem eddig. Most pedig itt zokogok és ő itt ül mellettem. Nem szól semmit, csak ül. Nem karol át, nem csitít. Csak itt van. És talán ez kell most nekem. Hogy ne hagyjanak egyedül. Mert utálok egyedül lenni. Pedig bármennyien is vettek körül, mindig úgy éreztem, hogy nem ért senki, nem érdeklek senkit sem. Egyedül voltam akkor is, mikor egyedüli lányként születtem egy hatalmas családba. Mikor Harryvel voltam. Mindig, mindenhol egyedül voltam.

Nem akarom abba a hitbe ringatni magam, hogy Malfoy törődik velem. Tudom, hogy nem. De mégis jól esik, hogy nem megy el, hogy itt marad.

Nem sokára már meg is nyugszom. Szótlanul állok fel és küldök a földön ülő Malfoynak egy halovány mosolyt. Közönyösen néz rám, és ő is feláll, majd elmegy.

Pár pillanattal ezelőtt még távolba révedő tekintetét figyeltem. Ijesztő, milyen gyorsan rendezni tudja az arcvonásait. Talán még egy kis mosolyt is láttam az arcán, mielőtt felült volna.
Elindulok az órára. Egyáltalán nem figyelek oda, Malfoyon gondolkozom, a szavain.

Beszélni fogok Harryvel.


Következő