Tényleg hazugság? - by Kyra Jade James
Mérges vagyok. Nem is mérges, inkább dühös. Teljesen átjárja a lelkem ez az érzés, mely csak úgy hirtelen rám tört. Mindenhol bennem van, a véremmel együtt csordogál a testemben és szinte elönti az agyamat, s érzem, a kezem ökölbe szorul. Már-már gonosznak, romlottnak tűnik a lelkem.
Miért történt meg? Miért pont most? Miért pont velük? Végül miért csak most tudom meg?
Ezek a bennem motoszkáló kérdések, melyekre bárhogy is keresem a választ, nem találom. Viszont egy még hátra maradt: nekem miért nem mondták el?
Voltatok már úgy, hogy a két hozzátok legközelebb álló barátnőtök összeveszett, kik szinte már testvérek voltak? Álltatok már a barátaitok között, mint egy híd? S éreztétek már úgy, hogy nem akartok senkinek se a pártján állni, de mindenkinek igazat adtok, ha néha nem is?
Ebben a pillanatban talán létraként vagyok jelen a világban, hiszen nem vagyok olyan erős, akár egy kőhíd. Középen állok, s bár mindenki tőlem várja a megmentést, vagy a biztos véget, én nem vagyok szikla. Sajnálom, de nem tudom elmondani mind azt, amit szeretnék végre kiadni magamból, amit én érzek és gondolok. Talán még tudok is.
Sosem voltam a szavak embere. Mindig törekszem az őszinteségre, szemükbe nézni az embereknek, de túl jelentéktelennek érzem magam. Egyszerűen nem merem elmondani, amit gondolok. Pedig lehet, hogy segítene.
Kate és Lily összevesztek. Az elején nem igazán értettem, nem tudtam mi történt, aminek okán még csak nem nagyon köszöntek egymásnak. Feszültek voltak, amit persze rajtam kívül a fene sem vett észre, s nekem is szinte csak tőmondatokban válaszoltak. Pár percig beszéltem Kate-tel, amiből nem tudtam meg mindent, ráadásul csak az ő szemszögéből. Majd Lily is feltartott pár szóval, de akkor sem lettem okosabb.
Körülbelül három napig lebegett a fejünk felett a viharfelhő. Hol kisütött a nap, hol beborult. Egy ideig-óráig nyugodtabb volt a dolog, még beszélgettek is kettejük dolgáról. Majd megint közömbösek voltak egymás iránt.
Mivel én mindkettejükkel beszélgettem, elkerülhetetlen volt a kérdés tőlük: „Mit mondott?” Mégis mit mondott volna?! Jó vicc! Nekem mondta, miközben bízott bennem, így természetesen nem számoltam be egyiküknek se a beszélgetésekről.
Közben persze Reby is velünk volt párszor, bár néha nem mindent értett, még annyira sem, mint én. Sok minden történt ez alatt az elmúlt, kis idő alatt. Az események olyan sebességgel és meglepetéssel csaptak le rám, mint a mardekárosok hátbatámadásai.
Kate-tel még a muglioviba és suliba is együtt jártam, osztálytársak voltunk. Az már mellékes, hogy nem mi voltunk a kedvencek. Mert ”mások” voltunk. Lehettünk akármilyen okosak és ügyesek, mi mindig ”olyanok” maradtunk. Lilyvel már a Roxfortban ismerkedtünk meg, összebarátkoztunk. Szerintem remek triót alkottunk.
Minket sosem zavart, hogy külön házban vagyunk. Lily griffendéles, Kate és a még nem említett Mandy hugrabugos , én és Reby pedig hollóhátasok vagyunk. Ettől még jobban összekovácsolódtunk.
Az évek során végül Kate és Lily elválaszthatatlanok lettek. Olyanok, mint a testvérek. Erre most minden romba dől. Sőt! Eddig hármasban róttuk a folyosókat, jelenleg szétszakadva bóklászunk, prédájául a mardekárosoknak. Hát, igen. A Három Sárvérű. Szép, kellemes hangzású becenév. Együtt erősek voltunk, de most, gyengék és védtelenek lettünk.
De miért így kellet megtudnom?! Azt hittem, sok mindent elmondtak, hogy teljes mértékben bíznak bennem! Erre tessék! Hogyan kell megtudnom?! Két darab összegyűrt pergamengombócból!!!
Miután se nekem, se egymásnak, másoknak meg pláne nem mondták el, hát leírták a naplójukba. Közben eszükbe jutott, hogy azt én is szoktam olvasni (az ő ajánlásukkal) . Kitépték, összegyűrték, és a világnak eresztették. Kiváló megoldás! Tudja csak meg mindenki. De őszintén nem merték volna elmondani egymásnak. Na, jó. Egy fokkal jobb megoldás, mintha magukba fojtanák, és úgy őrlődnének fel. De akkor is!
Hülyének fogtok nézni, de én boszorkány létemre imádom a mugli irodalmat. Talán ezért is lettem hollóhátas, mert nekem kaland a tanulás és az olvasás. Szeretem a pszichológiát, azaz a lélektant. Lényeg, hogy igen hasznos is. Mivel a suli
könyvtára nem tartalmaz ilyeneket, hetente kapok otthonról.
Visszakanyarodva, sok mindent tanultam belőlük. Tudom (ha nem is tökéletesen) , hogy nekik is segítene.
Teljes meggyőződésem, hogy mind a ketten hibásak! Lily nem vallja be, hisz ő a Griffendél nagy prefektusa, iskola első, ráadásul az érzéseit is takargatja valamilyen szinten. Ő nem és nem hibázhat. Olyan nincs, egyszerűen nem létezik, hogy ő is elronthat valamit. Pedig a fele az ő műve. Mást hibáztat ahelyett, hogy végig gondolná: mindent megtett az ellen, ami történt? Kate pedig magára vállalta az egészet. Persze mindez mindegyikükről csak a saját írásából derült ki. Mivel Lily nem adja meg magát, ezért Kate úgy érzi, csakis a saját hibája. Feladta, ezzel meghazudtolva önmagát. A felében neki is igaza van. Ez mindkettejük műve. Saját maguk és a másik ellen cselekedtek. Beláthatnák. Csak annyi kéne (szerintem) , hogy leüljenek beszélgetni, tabuk nélkül. Ha másként nem megy, te kérdezel, én felelek - én kérdezek, te felelsz módszerrel. Az a lényeg, hogy elmondják egymásnak, mit szeretnek a másikban, majd utána őszintén, mi zavarja benne. Sok mindent megoldana.
Talán rendeződik a dolog, de lehet, hogy nem. Én csak annyit szeretnék, nem többet, nem is kevesebbet, hogy zárják le egymással. Együtt. Akár jól sül el, akár rosszul.
Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb örökre ott marad. Mindegy hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad. A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb. Vagy mélyebb. A barátok nagyon ritka ékszerek, megnevettetnek és bátorítanak. Ők mindig készek téged meghallgatni, mindannyiszor, amikor neked arra szükséged van, támogatnak, kitárják előtted a szívüket. Ne hagyd elveszni őket! Erősítsd a köteléket, mely köztetek van, s ha elszakadt, fuss és keresd meg! S ne engedd el még egyszer.
..Szeretnél kritikát írni? |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans