Your friendship is a lie
Csak úgy baktatok a roxmortsi úton.
Szabad hétvégénk van, és én – naiv idióta – lementem a faluba, hátha jobb kedvem lesz.
Azonban ez nem jött be.
Csak még inkább öngyilkos hangulatom uralkodik rajtam. Mindennek oka az úgynevezett „barátnőm”, Kate. Akiben mindig megbíztam, akire az életemet is ráhagytam volna, és akinek valamiért; nem feleltem meg.
Egy számomra teljesen rejtélyes okból, újabban egy nem túl közeli ismerősként kezel.
Mással beszéli meg a problémáit, akivel nincs semmi problémám, Kate engem meg csak tessék-lássék módon hallgat végig. Ez különösen rosszul esik, mert szerénységemnek megrögzött szómenése van, és rendkívül zavarja, ha nem hallgatják meg, csak úgy bólintanak, közben meg mondjuk egy szembejövő srácot lesnek, majd visszafordulva a hátsó felét osztályozzák.
Elhiszem, én tényleg, gyakran nem bírom befogni, de mindig ilyen voltam, és ennek ellenére lettünk a legjobb barátnők, már-már testvérek.
Ebből a kapcsolatból azonban most már szinte semmi sem maradt. A problémáit pedig csak felületesen ismerem, nem mond el semmit nekem, másnak persze igen, egy olyan lánynak, aki nem mondja azt azonnal a hollóhátas nagyágyúra, Tom Lightra, hogy egy farka után menő köcsög…
Mert igen, én ezt mondtam, mert így is gondolom, és féltem Katet, nem szeretném, ha Tom játszadozna egy darabig vele, s az érzéseivel. Később aztán Kate, tékozló fiú módjára az én vállamon bőgné ki a két szép szemét.
A Tom-problémán kívül (már amiről tudok), a másik dolog, amin felhúzta az orrát, hogy megrúgtam… Persze, egy normális boszorkány ilyet nem csinál, de én elsőévesen se voltam teljesen komplett, akkor hatodéves vén banyaként mit várnak tőlem… Természetesen, nemcsak úgy spontán jött, hogy „hú-de-jó-Kate-sípcsontját-még-úgy-se-rúgtam”, hanem oka is volt. Ugyanis piszkált. Mert a tökéletes szépségemnek (ezt nem én találtam ki, hanem Potter), egyetlen egy szerintem elég szembetűnő hibája van (ezt már nem mondta Potter, annyira már nem bunkó), miszerint az átlagnál nagyobb szaglószervvel rendelkezem. Ezzel rendszeresen szoktak a fiúk (Frank, Remus, Chad, és a többiek) piszkálni, olyankor csak nevetek, csípősen válaszolok, vagy megrúgom őket. Állítólag annál még az ordibálásom is jobb, mert felér egy merénylettel egy hamisítatlan Lily Evans rúgás…
Chad egyszer mutatta, hogy bedagadt neki… He-he…
Kicsit elkanyarodtam a témától.
Visszatérve.
Kate is néha szokott élcelődni az orrommal, amit nehezebben ugyan, mint a fiúktól, de elviselek, legutóbb azonban két nap alatt, annyiszor tette ezt, hogy lement nálam a köd… Ülőhelyzetemből felálltam, elkezdtem csapkodni felé, amin ő csak gonoszul nevetett, majd lendült lábam…
Szerintem, alig találtam el.
Ő mégis nyávogni kezdett, kifejtette abnormalitásomat, és elmondott mindennek, mert neki idáig is fájt szegény kis lábikrája, most még inkább. Meg mégis mit képzelek magamban. Aztán annyira felszívta magát, hogy nem szól hozzám.
Kivételesen én se vettem a szívemre ezt, mert érzem, nekem volt igazam. Az egy dolog, fájhatott neki, de fogalma sincs arról, hogy nekem milyen érzés, amikor ő piszkál egy olyan dologgal, amiről a legkevésbé sem tehetek. Katenek erről elképzelése se lehet, mert én nem vagyok képes a könnyekre, ami az ő felfogásában annyit jelent: érzéketlen vagyok. Nem is gondolja, nekem is vannak érzéseim, csak ezt nem tudom, de nem is akarom, ennyire a világ elé tárni… Mármint, hogy nagyközönség, vagy akár csak négy ember előtt is sírjak Mert úgy érzem, nem tartozik ez sok emberre.
Kate ezzel ellentétben nem szokta takargatni gyakran előbújó könnyeit.
Valószínűleg ezért gondol érzéketlennek.
Nem tudom.
De valahogy, most nem is érdekel.
Visszaértem Roxfortba. Bemenni nincs kedvem, inkább elbújok a világ elől valahova… Lábaim maguktól visznek a kedvenc magányos helyemhez. Egy távoli fűzfa, mely előtt néhány hatalmas kő hever, amik eltakarnak mások elől.
Kedvetlenül zuttyanok le kedves fám tövébe.
Sokáig csak meredek a semmibe…
Gondolkodom.
Válogatom az érzéseimet Kate ellen-mellett.
Hosszú idő után eldől a „meccs”. És rájövök: hiányzik. Büszkeségem, sértett lelkem azonban nem bocsát meg önmagától.
Ebben a tudatban be szeretnék indulni, de nem megy.
Hirtelen úgy érzem, ez több, jóval több, mint egyszerű megbántott sértettség. Ez annak az eldöntője, szükségünk van-e még egymásra…
Céltalanul elkezdem tépkedni az alig kinőtt füvet… Aztán rámeredek a kezemre, és eszembe jut, néhány hónapja pont így „füveztünk” Kate-tel. Akkor még minden csodálatos volt a barátságunkban.
Azóta elromlott valami…
Pislogok kettőt… Furcsát érzek a bőrömön… Valami meleget…
Két könnycsepp gördült végig az arcomon.
Érkezik a többi is… Most nincs senki, aki előtt szégyelleném őket. Hangot nem adok ki, de a talárom már kezd vizessé válni…
Nem tudok megnyugodni.
Valószínűleg nem is fogok, ugyanis hangokat hallok. Szerencsére, nem a fejemben, mert akkor futnék a Rengetegbe az akromantulákhoz, hogy egyenek meg…
Néhány közeledő fiú beszédét fújja felém a szél…
Néhány ismerős fiúét… A Tekergőkét…
Belépnek a „kőtisztásba”. Észrevesznek.
Potter, és Remus hitetlenül néz rám. Black úgy, mint mindig… Kifejezés nélkül… Peter észre sem vesz… Jobban leköti a konyháról frissen csórt pogácsa…
Potter odajön hozzám… Mondana valamit, én azonban rá emelem könnyektől csillogó szemeit, mire becsukja a száját.
Legnagyobb meglepetésemre, nem megy el.
Hanem csöndben leül mellém. Int barátainak, akik elmennek.
Ketten maradunk a fűzfa alatt.
Potter nem szól, csak figyel engem. Vár.
Ránézek. És kitör belőlem minden. Hangosan felzokogok.
Ő nem mond semmit, csak magához húz. Lassan simogatja a hátamat, én pedig sírok… Kisírom magamból mindazt, ami felgyülemlett bennem az utóbbi hetekben…
Lassan megnyugszom.
Potter nem hagyja abba a simogatásomat. Szólnék érte, de mégse teszem. Mert jólesik. Ahogyan a közelsége is.
Lehet, hogy mégse olyan tahó, mint gondolnám? Egész megértő most…
Rám néz.
Én megszólalok.
Nem tartom fontosnak, ha nem érdekli, miről beszélek, csak hallgasson végig.
Szemeivel figyel, nem akar közbe vágni.
Aztán elhallgatok.
Úgy látom, követte a gondolatmenetemet. Megértően néz felém.
Lágyan elmosolyodok, majd visszateszem fejemet nedves vállára.
Érzem a nyakamon sóhajt, és úgy sejtem, boldogan.
Lehet, hogy komolyan érdeklem őt? Nemcsak két napra kellenék? A pletyka szerint, nem így szokta becserkészni az aktuális ágytölteléket…
Felemelem a fejemet. Pottere, aki az elmúlt szerintem két órában, Jamesszé lépett elő, szintén ezt teszi.
A fülembe súg valamit:
- Most már hiszel nekem?
Nem kell mondania, tudom, miről beszél.
Egy puszit adok az arcára.
- Hiszek neked, James.
Erre olyan arcot vág, mintha most közöltem volna vele, igen, leszek a felesége…
Rám mosolyog. De… Én ilyen mosolyt, ennyire szívből jövő, boldog, őszinte mosolyt még nem láttam tőle…
Feje picit közelít az enyémhez… Megijedek, hogy meg akar csókolni…
De csak ennyit mond:
- Lemegyünk együtt a faluba?
Bólintok, de nem mozdulok.
Még az előbbinél is szélesebb mosollyal néz felém.
Egy pillanat alatt megértem, miért örül ennyire… Mert szeret… Ha nem szeretne, nem lenne még mindig itt. Mellettem. Aztán rájövök… Talán én is szerethetem… Nem, nem most, de nem kell már sok…
Úgy érzem, örömet szeretnék neki okozni… Hirtelen ötlettől vezérelve, lágyan szájon csókolom.
Meglepődve nyikkan meg, de nem enged el.
Hanem visszacsókol. Úgy, ahogyan mindig is képzeltem a hercegem csókját…
Néhány perccel később örömtől csillogó szemekkel néz rám.
- Indulunk?
- Aha…
Felkászálódunk. A kezemet fogná meg, de én hozzábújok. Átkarolja a derekamat, majd elindulunk.
Egy pillanatra visszanézek a fához…
És úgy érzem, most már lesz, ami lesz Kate-tel, de van valaki, aki mindig mellettem fog állni, mind fizikailag, mind lelkileg.
James Potter lesz az én új világom.
Amibe ha Kate nem akar, nem kell tartoznia.
De én boldog leszek. Vagyis vagyok. Így is. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans