Szabó Lőrinc: ÉRDEMES LESZ? ÉRDEMES VOLT?...


Érdemes lesz? érdemes volt?


Görbe, ami egyenes volt.

Hol van erő és szerencse?

Mi taszít ki? Ki vezet be?

Tőle, hozzá, benne, érte,

Nála, néki, mégse, miért ne,

Ide, onnan, ott is, itt se,

Majd ha, már most, úgy is, így se,

Mindig, egyszer, érthetetlen,

Jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,

Néha mégis, soha többé,

Véle, oda, mindörökké:

Mennyi megnyílt s elveszett út,

Mennyi csapda, mennyi zegzug,

Halni lassan, bukni gyorsan,

Bent, a szívben, kint, a sorsban,

S így hinni, hogy, győztes-vesztes,

Eljutunk az egyeneshez:


érdemes volt? érdemes lesz?

Goethe: Könnyek vigasza

Mért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet ?
Valld csak be: sirtál, biztosan;
mutatja a szemed.

S ha sírtam is, elbújva - az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon.

Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szivét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.

Ti mulattok, s nem sejtitek,
engem, szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok,
csak egy, csak egy - hiányt.

Akkor meg rázd föl magadat !
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.

Azt megszerezni nem tudom,
ahhoz kevés vagyok.
Úgy ragyog, és oly messze, mint
fönt az a csillag ott.

Csillagra nem vágyunk. Ha szép,
hát örülünk neki,
s a derűs éjben jólesik
rá föltekinteni.

Tekintek én rá, napra-nap
s ez minden gyönyöröm;
de éjeim hadd sírjam át,
míg jólesik a könny.

( Szabó Lörinc ford. )

Szabó Lőrinc:

PISZKOSSÁGOK

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

Szabó Lőrinc:
ÖRÖK ÉLET

Mint egy csapda, nyílik és
csukódik a testem,
folyton szűri, amibe
belekeveredtem.

A világot szűröm én,
mint szivacs a tengert,
savakat és lúgokat,
isteneket, embert.

A világot eszem én,
a világ esz engem,
egymás szája és bele
vagyunk mindaketten.

Egymás gyomra, – elemészt,
amit megemésztek:
örök halál vagyok én,
mégis örök élet.

Szabó Lőrinc: EGYÜTT ÉS KÜLÖN

Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.

Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdem, folytatom s végzem életem.

Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.

De bármennyire anyám a tömeg,
magam örülök, magam szenvedek,

ahogy a harmatot s a nap tüzét
minden szálán külön érzi a rét,

vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.

Robert Burns

FALUSI RANDEVÚ
WHA IS THAT AT MY BOWER-DOOR

Van itt valaki? Ki kopog?
Én vagyok, mondta Findlay:
Takarodj, senki sem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz?
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! -
Titok lesz, mondta Findlay.

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc:Zavar


Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalanit.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.

Mindenkinek ismeretlen
a másik, – csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
boldogan felejti magát.

Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép igéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenűl.

Szabó Lőrinc: Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”
Hordom az élet bőrét, burkomat
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de már megszületve elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.

LIDÉRC

Csak álom vagy, hiába akarlak,
lidérc, kit a vágy maga szűl,
tündér gyönyör, olyanokat súgsz,
hogy a józan eszem menekűl

és öleli érted a torzat,
a semmit, s azt hiszi, te vagy,
néger-zene villog agyamban,
s hiába, csak csalogat

a fényed: nem érek odáig:
a fényed: a képzelet: én, –
a fényed: kibonthatatlan,
megfoghatatlan ez a fény,

ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl
s kit nem lehet soha elérnem,
mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,
mely feketén alszik a szénben.

Szabó Lörinc

Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

Szabó Lőrinc:
BESZÉLGETÉS EGY GYUFASZÁLLAL

Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?

Titkos szikrának lenni, mint a mag,
melyben vágyak s remények alszanak,
őrizni hited és tiszta erőd,
álmodni az emléktelen jövőt,
lehetőségképp, csak mint képzelet,
ragyogni a sötét világ felett,
hogy kincs maradhass, örök szüziség,
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?

Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?

Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
nem maradni titoknak, mint a mag,
vállalni, bármit hoz a pillanat,
ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
akarni, hogy rád nézzen a világ,
tékozolni, mint a Nap odafent,
hinni az emlékteremtő jelent,
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?

Válassz, lélek, melyik a jobb,
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

Szabó Lőrinc: A neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át,
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet,
s csak titka, te, vagy nála édesebb.
Szabó Lőrinc

Ujjaink

Úgy bújtak össze ujjaink,
csókolva egymást kétszer öt
combjukkal, mint szeretkező
fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink
egymásba tehetetlenül,
mint elitélt, vak rabok a
halál ketrec-vasai közt;

irigyeinktől ujjaink
mégis oly percet loptak el,
hogy hosszú, boldog éjszakát
álmodtak végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent
egymásba mozdulatlanul,
mint két öngyilkos szerető,
akit már együtt fed a föld.