Petőfi Sándor

SZERETLEK, KEDVESEM!
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsöségrül érted,
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretöd,testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretöm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel! . . .
És ha mindezért jár
Díj avagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedűl csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet

Pillanatok

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pllanatra,
mert máris tiltakoztál) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület - s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó eridben.

Szabó Lőrinc

Hála

Hála a napnak, mikor megismertelek.
Mikor életembe léptél hirtelen,
elhittem az élet szép lehet,
s hogy mi rossz volt feledhetem.

Hála a szónak, mivel rabod lettem.
Kegyes rabság, így vagyok szabad.
Tán mindent eddig azért tettem,
hogy téged megtaláljalak.

Hála az napnak, mi rád világít.
Melegít, életet önt beléd,
s fényével hozzám irányít,
s lépdelsz felém könnyedén.

Hála az égnek, hogy vagy nekem.
Hogy utamba kerültél végre,
hogy felrepít a szerelem,
mit csak benned veszek észre.

Hála Neked, Érted, Szerelmem.
Mert szeretsz, s én szerethetlek.
hogy minden gondod megosztod velem,
s terheimmel nem terhellek.

Hálát mondok minden nap.
Megköszönöm léted.
Hogy a szerelmem ilyen nagy,
hogy veled tényleg élek.

Jékely Zoltán:
Új szerelem

(A régi után:)
Hányszor sírtam volt bele nyárba, télbe:
bár rossz szerelmünk volna oly letünt,
mint kor, mely elmúlt vagy ötezer éve;
sajgással bélelt emberéletünk
nem éreznők már régen te se, én se;
már víz volnánk, vagy rétfeletti pára,
por, mely padlások fénycsövébe leng;
mint lélek, szállnánk éntelen zihálva,
– vagy csend volnánk, végtelen hosszú csend,
mely magát únván szétatomizálja…



(Az új elé:)
Mint mesehős, kit jófüvek varázsa
holtából százszor szebbé gyógyitott,
s álmélkodással néz az új világba,
most én is ámuló szemet nyitok:
ily lángnak bennem nem volt soha mása.
Csak járok a májusi éjszakába,
megrészegített az új szerelem
s az újult mindenség iránti hála;
ha szidtam ott, itt áldom végzetem,
hogy egy tizedben jöttünk e világra, 

Nem számít...

Nem számít már, mit mondtak nekünk
Nem számít már,
amit megtehettek velünk
Nem számít már, amit megtanítottak nekünk
Amiben
mi hiszünk az a valóság nekünk...

Nem számít már, kinek hívnak mi a
nevünk
Nem számít már, ha bántanak, ha vádolnak
Nem számít már, hogy
bánnak velünk
Csak az számít, mi a helyes útra leltünk..

Nem
tagadhatom amiben hiszek
Nem tagadhatom amit lelkemben érzek
Tudom hogy
szeretem amióta létezem...
A változásban az idő időtlen
múlásában...

Nem számít, hogy könnyek voltak
Ha csak éj volt, de
ránk sütött a Nap
Ha csak az imák a válaszoltak
Mi Isten hangjának
hittünk...

Mi hittük, s vártuk a csodát...
Csak egy pillanat volt
csupán.
Két szempár egymásra talált
Napsütés volt csupa
ragyogás...

Nem számít már az ami sivár
Sok időtlen vándorlás
után
Lelkünk egymásra talált
Csak ez számít csupán...

Nem
lehetek ami nem vagyok
Nem tagadhatom amiben hiszek
A Nap valahol mindig
felkel nekünk
A kék égen szivárvány ott lesz velünk
A csoda mindig
megtörténik nekünk...

Tudom, és érzem, ez a színdarab örök
Nem
számít már, ha más a jelmezünk,
Nem számít már, ha más a maszk
Nem
számít már az idő, mert végtelen...
Nekünk ez csak egy pillanat
Lelkünk
örökké elválaszthatatlan marad...