A helyiséget elárasztotta a fény, így nem csoda, ha Hermione és Draco egy pillanatra nem láttak semmit. Lassan azonban szemük kezdett hozzászokni a világossághoz, így körülnézhettek. Inkább egy pincehelyiségre hasonlított, ám a Roxforttal ellentétben itt nem volt sötétség. Mind a négy fal mellett polcok sorakoztak, minden tele volt bájitalokkal. Azonban mintha a Sors őket segítené, mindegyik meg volt címkézve.
– Még sosem jártál itt? – kérdezte suttogva a lány. Nem mert hangosan beszélni, sem a csodálkozástól, sem pedig azért, nehogy valaki meghallja őket.
– Soha – válaszolta Draco, azonban ő normális hangon beszélt. Magabiztosan elindult jobbra, a lánynak pedig intett, hogy ő a baloldali soron induljon el.
Hermione Sorra nézte a címkéket. Álom bájital, altató bájital, Amortentia. A lány felnevetett. Draco idegesen fordult felé, azt hitte, Hermionéra ömlött valamilyen főzet, de nem. Minden a helyén volt, a lány mégis nevetett ebben a helyzetben.
– Min nevetsz? – kérdezte a mardekáros gyanakodva. Hermione prüszkölve levette a bájitalt a polcról, és Draco felé mutatta.
– Minek kell apámnak szerelmi bájital? – húzta fel a fiú a szemöldökét, mintha csak a griffendélestől várná a megoldást.
– Lehet, hogy megiszik minden nap egy pohárral, és ettől olyan az önimádat kiteljesedik nála, ezért ilyen magabiztos – vigyorgott Hermione. Nem volt biztos benne, hogy Dracóval annyira jóban vannak, hogy ilyenek mondjon az apjára, de Draco is elmosolyodott.
– Meglehet. De keressük tovább, mert sietnünk kell.
– Rendben – bólintott komolyan a lány. Újabb öt perc után azonban újra felnevetett. Hermione vigyorogva sétált Draco elé, akinek a szeme is kidülledt döbbenetében, azonban pár másodperc után ő is röhögésben tört ki. „Debodor frizuláló főzet” hirdette a felirat. Alatta pedig ez állt: „Arisztokratikus tincseket szeretne, de haja semmilyen varázslatnak nem engedelmeskedik? Minden nap egy csepp, és problémái megoldódnak, Ön pedig tündökölhet egyenes frizurájával a bálokon.”
– Mindig is sejtettem, hogy apámnak nem lehet szög egyenes haja – somolygott a fiú.
– De legalább arisztokratikus, nem? – vigyorgott a boszorka. Draco nevetve bólintott, majd mindketten visszatértek a kereséshez. Találtak gyógyító balzsamot, észbontó kompótot, felejtés főzetet, felix felicist (amiből mindketten megittak jócskán) horzsolás eltávolító kenőcsöt, lohasztólét, robbantó bájitalt, százfűlé főzetet, sebgyógyító balzsamot valamint veritaserumot*. Megbeszélték, hogy Draco visszasurran a szobába, és beteszi a csomagba, a Rendnek még jól jöhetnek. Ha már vége lenne a felfordulásnak, Hermione visszamegy, de azt mondja, nem tudja, hol van Draco.
– Nem találtunk ellenszert – sóhajtott Draco. Hermione is pontosan tudta, de nem akarta kimondani.
– Viszont van az összevont antiszérum – mondta a lány. Nem volt biztos a hatás, azonban tenniük kellett valamit. – Beveszem, és vagy beválik, vagy nem.
– Azt már nem! – kiáltott Draco hangosan, Hermione gyorsan befogta a fiú száját. Amikor azonban elvette a kezét, a mardekáros újra kezdte. – Nem engedem, ki tudja, hogy a veritaserummal érintkezve, milyen hatásai lehetnek, lehet, hogy halálos. Nem veheted be!
– Muszáj! Különben is, vettünk be Felix Felicist, akkor mg nem lehet semmi baj – mosolygott a lány. Látta a fiú vívódó arcát, és tudta, ezt a csatát ő nyerte.
– Legyen, de ha valami bajod lesz…
Draco nem fejezte be a mondatot, mivel Hermione kirángatta a raktárból. Bezárták az ajtót, Abraxast visszatették a helyére, de úgy, hogy a portré ne lássa az arcukat. Az irodában rendet raktak, majd kisurrantak a folyosóra.
– Akkor felviszem a bájitalokat a szobámba, lenn találkozunk, vedd be a bájitalt, és tagadj – mondta búcsúzóul a fiú.
– Rendben.
A lány balra indult, míg a fiú jobbra. Hermione tele volt félelmekkel. Mi van, ha Voldemort rég leverte a lázadást, és ott várja benn az összes halálfaló, támadásra készen? Hermione csak szerencsében bízott, ami a Felix Felicisnek hála megvolt neki. Meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb szembesüljön a bent uralkodó állapotokon. Már az ajtó előtt állt, és nagy levegőt vett, amikor érezte, hogy valaki a nyakába liheg. Felsikoltott, majd amikor rájött, hogy mit csinált, szájára kapta a kezét. Hátrafordult, de csak Draco lesütött szemeivel találta szemben magát.
– Így olyan vagy, mint egy kiskutya – mondta suttogva a lány. Nem számított, hogy egykori ellenségének, egy mardekárosnak mondta, nem számított, hogy ajtó túl oldalán ott van a varázsvilág legnagyobb feketemágusa, csak ők ketten számítottak. A fiú Hermionére nézett, aki állta az egykor jeges, ma már csak szürke tekintetet.
– Ez volt a célom – suttogta, majd nyomott egy puszit a lány fejére. – Köszönöm, hogy hiszel bennem.
Finoman meglökte a lányt, hogy ideje indulni. Hermione óvatosan benyitott, mint aki attól fél, ha nem néz körül, valaki ráugrik. Azonban a bálteremben senki nem figyelt a párosra, akik úgy lopakodtak vissza a terembe, hogy senki nem vette észre őket. A teremben még mindig sötétség honolt, azonban a kiáltozások némileg lehalkultak. Nem lehetett tudni, honnan jön a hang, de Voldemort beszélt.
– Most pedig, Selwyn, Jugson, Mulciber, Travers indulás a konyhába. Ti fogjátok kiszabadítani Malfoyékat. Dolohov és Macnair őrzik a bejáratot, nehogy kiszökjön valamelyik mocsok, a többiek rendet raknak – adta ki a parancsot a Nagyúr.
Draco és Hermione megpróbáltak szólni valamelyik manónak, hogy most már állítsák le a hadműveletet, minél hamarabb vége a bálnak, annál hamarabb hoppanálhatnak. A lány érezte, hogy a mardekáros szorongat valamit a kezében.
– Mit fogsz? – kérdezte a lány kiabálva, mivel újra eluralkodott a káosz a termen.
– Valahogy fel kell szabadítni a manókat – mondta a fiú. Hermione nem látta az arcát, de szinte biztos volt benne, hogy a fiú gúnyos mosolyra húzza a száját. Az egyik sarok felé indultak, mivel úgy beszélték meg, hogy majd ott várja őket egy manó. És valóban Haddy várta őket a sarokban.
– Szia Haddy, adok neked ruhákat, add oda a többi manónak, és mondd meg nekik, hogy én küldtem, ezzel fel vannak szabadítva. Tűnjetek el a házból, és vissza se gyertek soha. Megértetted? – kérdezte Draco komoly hangon.
– Haddy megértette, amit Draco gazda mondott neki. A fiú Haddy kezébe nyomta a fél ruhatárát.
– Hermione kisasszony megígérte, hogy felszabadítja Haddyt, éd meg is tette, köszönöm szépen a kisasszonynak és Draco gazdának, hogy ennyi mindent megtettek Haddyért. Most pedig megyek, sok jót kívánok, és ha bármiben a segítségükre lehetek, akkor szólítsák Haddyt és ő ott terem. – A manó valószínűleg meghajolt, de a sötétség miatt nem tudták kivenni pontosan, majd egy pukkanás jelezte, hogy nincs már ott.
Draco megfogta a lány kezét, nehogy elveszítsék egymást. Miközben átverekedték magukat a tömegen és próbáltak eltalálni az asztalukhoz, Draco elgondolkozott.
– Te megígérted Haddynek, hogy felszabadítod? – kérdezte végül a mardekáros. Hallotta, amint Hermione felnevet mellette.
– Hát eléggé el voltam keseredve, és hát megígértem neki. Kellettek a barátok – válaszolt Hermione mosolyogva.
Lassan haladtak a tömegben, többen elveszett gyereküket, vagy éppen anyjukat vélték felfedezni a fiatalokban, hiába magyarázta Draco, hogy kicsoda. Ruhájukat alaposan megszaggatták, többször elsodródtak volna egymás mellől, ha nem szorítják egymás kezét. Végül azonban Draco megállt, és úgy tűnt leült, így hát Hermione kitapogatott egy széket a közelben, oda húzta és ő is helyet foglalt.
Összesítésben úgy érezte, hibátlanul végrehajtották a tervet, akár csak egy gyakorlott auror. Ráadásul még félre is vezethetik Voldemortot, ami azért nem kis feladat.
A termet hirtelen elöntötte a világosság, azonban ez nem mindenki számára volt jó. Mrs. Nott ruhája annyira elszakadt, hogy magának kellett megtartani, Rosier éppen Mrs. Zambinivel csókolózott, Mrs. Rosier viszont nem törődött férje félrelépésével, mivel parókáját kereste… A teremben egyetlen manó sem tartózkodott.
– Kinek a műve ez? – kérdezte összeszűkült szemmel Voldemort. A halálfalók elsápadtak, hiszen tudták, mire képes Uruk, amikor dühös. Ezért Bellatrix Lestrange felállt, letörölte arcáról a port, majd Voldemort felé fordult.
– Nagyuram, szinte biztos vagyok abban, hogy a kis sárvérű volt az – sziszegte a nő. Hermione elsápadt, ám ezen kívül nem mutatta jelét annak, hogy zavarban lenne. Voldemort azonban felé fordult.
– Nos, Granger, meg tudja magyarázni, hogy a Malfoy kúria házimanói miért lázadtak fel ezen az estén? – kérdezte Voldemort hideg szemeivel a lányt méregette. A teremben szinte vágni lehetett a feszültséget, senki nem mert mozdulni sem.
– Nem tudom, végig itt voltam, gondolom, megunták a szolgálatot – válaszolt Hermione teljesen nyugodtan. Mintha nem is ő mondta volna ki a szavakat, hanem azok maguktól jöttek volna. A halálfalók megdöbbenten nézték a lány nyugodtságát.
– Mindenki kezdjen neki rendet varázsolni – adta ki a parancsot Voldemort, majd leült. Még mindig összeszűkült szemekkel nézte, hogyan ál fel Draco és Hermione, hogy teljesítsék a feladatot. – Ti nem mentek.
Draco és Hermione kelletlenül ültek vissza.
– Granger igyál, Malfoy kussolj. Mikor terveltétek ki, mondjátok, azt hittétek, túljártok az eszemen? – A Nagyúr olyan ördögien kacagott fel, hogy a legtöbben menekülőre fogták a dolgot…



Jövő héten elutazom, de szerettelek volna még egy fejezettel meglepni titeket. Az események beindultak, nekem pedig sorra jönnek az ötleteim. Nagyon elszomorodtam, hogy az előző fejezetre ilyen kevés kritka érkezett, ez azt mutatja, már nem tetszik annyira a Holiday. Remélem, azért olvassák még néhányan, nekik előre is köszönöm a véleményeket. Pusz