Hermione Granger a ruháját igazgatta, nézelődött, az evőeszközöket szemlélte, orrot fújt. Mindezeket azért, hogy ne kelljen beszélnie, és a Nagyúr szemébe néznie. Egyrészt félt a legimenciától, másrészt pedig tudta, hogyha egyszer elkezdene beszélni, a Nagyúr nem elégedne meg lényegtelen információkkal. A Nagyúr eközben Lucius Malfoyjal beszélgetett. Nem tűnt ingerültnek, de a megelégedettség jelei sem látszottak raja. A lány ettől az állapottól félt leginkább. Így nem tudta, mire számíthat. Vajon Voldemort köntörfalaz majd? Vagy rögtön rátér a lényegre? Draco úgy tett, mintha valami érdekeset vélt volna felfedezni a sarokban, így oda bámult. Narcissa pedig épp a konyhába készült, mert az előételt még nem szolgálták fel a manók. A többi vendég egyre türelmetlenül morgolódott, hiszen rögtöni kiszolgáláshoz szoktak.
– És mondd csak Lucius, a kisasszony hogy érzi magát nálatok? – kérdezte Voldemort elég hangosan, hogy a körülöttük ülők felfigyeljenek. Az idősebb Malfoy nem számított ilyesfajta kérdésekre, ezért egy pillanatra elsápadt, majd arcán a magabiztosság suhant át.
– Úgy vélem, Nagyuram, hogy Granger kisasszony meg van elégedve, sőt már párfogottakat is talált – válaszolt gúnyosan Lucius, Hermione reakcióját figyelve. Többen összesúgtak, hogy Hermione válaszol-e majd a provokációra, de úgy tűnt, mintha a lány nem is hallaná, mi folyik körülötte. Pedig Hermione igenis figyelt. Az eddigi beszélgetés minden szavát hallotta, és elraktározta az agyában. Remélte, ha megússza ezt az egészet, akkor talán hasznosítani tudja a hallottakat.
– Kik a pártfogottak, Hermione ? – fordult felé Voldemort. A teremben egy pillanatra néma csend lett. A lány felkapta a fejét, Draco abbahagyta a sarok bámulását.
A lány egy ideig gondolkozott a válaszon. Aztán egy mosoly suhant át az arcát. Elég komikus lenne Voldemorttal a MAJOM–ról beszélgetni.
– Nagyon megkedveltem Malfoyjék kertészét – válaszolt a lány. A manókat nem mondta, nehogy valami rosszul süljön el a tervvel kapcsolatban. Félt, hogy Alfrednek nehogy valami baja essen, mert elárulta, hogy kedveli. Mégis, most nem volt ideje ezzel törődni, mert Voldemort újabb és újabb kérdéseket tett fel neki.
– Ki is pontosan ez a kertész? Igyon, kérem egy kicsit– mondta olyan hangon, mintha csak az ötórai teát szürcsölgetnék. A vendégek már nem figyeltek rájuk, hanem egyre dühösebben ételt követeltek. Lucius is egyre ingerültebben nézelődött a konyha ajtaja felé. Narcissa már vagy negyed órája elment, és még mindig nem érkezett meg az előétel. Hermione jól tudta, hogy az italban Veritaserum van, éppen ezért direkt nem ivott, amíg meg nem lett az ellenszer.
– Alfrednak hívják, de szerintem Dr… Malfoy többet tudna mesélni róla. És köszönöm nem vagyok szomjas – Hermione a fiúra nézett. Már majdnem Dracót mondott, de a fiú térden rúgta az asztal alatt.
– Akkor mesélj róla nekem, Draco – mondta a varázsló. Eközben Lucius felállt, hogy maga nézzen utána, miért késik az étel.
– Nem nagyon tudok róla semmit, csak azt, hogy már nagyon régen itt dolgozik, Alfrednek hívják, rendesen végzi a munkáját és a kunyhóban él. –válaszolta Draco. Egyikőjük sem értette, vajon Voldemort, miért kíváncsi egy egyszerű kertészre.
Hermione észre sem vette, hogy elbambult, és egyenesen a Nagyúr vörös szemeit bámulja. Draco most is megrúgta, de már későn.
– Miért vagyok kíváncsi? Egyszerűen csak érdekelnek az apróságok. Azokból lesznek a nagy dolgok. – A mágus előrehajolt a székében, és úgy, hogy csak a két gyerek hallhassa suttogni kezdett. – Tanuljátok meg, hogy mindig a jobb győz, ne szálljatok szembe vele.
Majd visszaült a székbe, mintha misem történt volna. A két fiatal csak bámult maga elé. Voldemort megsejtette, hogy terveznek valamit. Lopva egymásra pillantottak, de mindkettőjük szemében ott csillogott a félelem.
– Lucius és Narcissa elég régen elmentek, vajon mi lehet a konyhában, manólázadás? Vagy csak rosszalkodnak? – Nott rosszindulatúan felnevetett az egyik asztalnál, azonban rögtön meg is bánta.
– Ugyan Nott, nem hinném, hogy Malfoyék ilyen felelőtlenek lennének, nézz utána – mondta Voldemort. A férfi nagyot nyelve felállt, és gúnyos pillantások kereszttüzében a konyhai lengőajtó felé sétált.
Hermione és Draco kihasználva a helyzetet, hogy látszólag Voldemort nem figyel, mutogatásba kezdtek. A lány a nem létező órájára mutatott, majd a konyhaajtó felé bökött. A fiú bólintott, majd ő is a lengőajtó felé bökött. Hermione nem értette a jelzést, de ő is bólogatott. Azonban a Nagyúr hirtelen feléjük fordult.
Vörös szemei összeszűkülve pásztázták a két fiatalt, de nem mondott semmit. A teremben egyre nagyobb lett a zsivaj, amikor öt perc után Nott sem tért vissza. A fekete csuklyások türelmetlenkedve káromkodtak, szidták Pottert, Dumbledoret, Malfoyékat, aki eszükbe jutott. Voldemort csak ült, és figyelt. Nem mutatta jelét, hogy zavarná a hangoskodás, egyre vaduló varázslás. A Nagyúr nem tudta elképzelni, mi lehet a konyhában, ami miatt nem tértek vissza Malfoyék és Nott, de kezdte zavarni. Azonban ő maga mégsem állhatott fel, így elküldte az idősebb Monstrot, hogy nézze meg. Így ment ez még negyed órán keresztül, amikor kezdett komikussá válni a helyzet.
Draco és Hermione néha jelzéseket adtak egymásnak. Voldemort élvezte a helyzetet, a halálfalók egyre növekvő kétségbeesését, valamint a rettegést, hogy ki megy ki következőnek. Ha csak kis ideig is, de jól érezte magát.
– Draco, mikor kívánod megerősíteni az irántam való hűségedet? – kérdezte váratlanul a Nagyúr.
– Amikor elvégeztem az iskolát, Nagyuram. Most a tanulmányaimra koncentrálok, azután pedig jöhet a kötelesség – válaszolta udvariasan a fiú. Hermione tudta, hogy ez csak egy betanult szöveg, azonban úgy látszott, Voldemort nem vonta kétsége Draco hűségét.
– Hogyan kívánod megmutatni nekem feltétlen hűségedet? – kérdezte a Nagyúr kegyetlen mosollyal az arcán.
– Még nem gondolkoztam ezen Nagyuram, de ha úgy kívánod, akkor mától megteszem – hajtotta le a fejét az ifjabb Malfoy. Hermione a helyzet ellenére majdnem felnevetett. Olyan volt az egész halálfalósdi, mint egy színház. Voldemort irányítja a bábukat, akik engedelmeskednek neki, rettegésből.
– Helyes Draco, látom Lucius jól nevelt – felelt Voldemort.
Az egyik halálfaló lehajtott fejjel közeledett Dracoék asztalához. Lionel Zamibini volt az, Draco legjobb barátjának az apja.
– Elnézést Nagyuram, hogy megzavarom a beszélgetést, de Malfoyék, Nott, Monstro, Rosier, és Rovel nem jöttek vissza. Mi pedig… öhm. Eléggé… - Zambini nem fejezte be a mondatot, hiszen mégsem mondhatta egy arisztokrata, hogy éhes. Ezért inkább elhallgatott.
A két fiatal csendben ült, míg Voldemort szemei szikrákat szórtak.
– Ennyit nem várhatok el ettől a csürhe bandától, hogy kiderítse… - Voldemort hirtelen elhallgatott, ugyanis a konyha ajtaja hirtelen kicsapódott, és az egész terem elsötétült. A halálfalók ordítozni, feleségeik és gyermekeik sikoltozni kezdtek. Hermione az orra hegyéig sem látott el, azonban hirtelen szorítást érzett a vállán. A lány sikoltott egy nagyot, de szinte rögtön abba is hagyta, amikor egy meleg leheletet érzett a nyakán.
– Nyugalom Hermione, én vagyok az, gyere, siessünk – súgta a fülébe Draco. A lány beleborzongott az érintésbe, de engedelmesen Draco ujjai közé csúsztatta a sajátjait. Ezután következett a neheze. Vaksötétben megpróbálták átverekedni magukat a pánikoló tömegen. Többször ruhájuk után kaptak, idegen neveken szólították őket. Azonban Draco csak erősen szorította Hermione kezét, és törte az utat. A bejáratánál manókba ütköztek, akik el akarták kapni őket, mivel a terv szerint senkit nem szabadott kiengedni a bálteremből, kivéve Dracót és Hermionét. Draco gyorsan elmagyarázta a sötétben őt támadó manónak, hogy ők azok, mire az kiengedte őket. A folyosón világított pár fáklya, így egymás szemébe tudtak nézni. Hermione arca kipirult, míg a fiúé ugyanolyan sápadt volt, mint mindig. Azonban szemükben ugyanaz a félelem és elhatározottság csillogott.
- Biztos? – Draco csak ennyit kérdezett, de a lány tudta, hogy miről van szó.
– Biztos.
Elindultak a dolgozószoba irányába. A folyosón, a bálteremmel ellentétbe halálos csönd honolt. A két fiatal még mindig egymás kezét szorongatta, de ez az apróság már fel sem tűnt az egykori ellenségeknek. Elérkeztek a hatalmas faajtóhoz, ahol még néhány hete Hermione hallgatózott. Ekkor ugrott be a lánynak valami.
– Draco, a nagyapádról megfeledkeztünk – suttogta rémülten Hermione. Nem gondoltak Abraxas Malfoy festményére.
– Hermione, a nagyapám rég halott – húzta fel a szemöldökét a mardekáros, majd pár másodperccel később követte a kaján vigyor. – Miért, megismerkednél vele?
– Már ismerem – vágott vissza Hermione, majd vigyorogva figyelte Draco reakcióját. – A festményről beszéltem te tökfej.
– Hé! Először is nem vagyok tökfej, másodszor, basszus, mit csináljunk azzal a hülye portréval? – Draco nekidőlt a falnak.
– Nem tudom, először szerezzük meg, amiért jöttünk. Sietnünk kell a bájitallal, mert a manók nem sokáig tudják feltartani Voldemortot, és még vissza is kell érnünk – magyarázott Hermione. – Beszéljük meg még egyszer a tervet.
A fiú lemondóan bólintott, hiszen már annyiszor beszélték át a tervet , hogy álmából felkeltve is le tudta volna mondani.
– Szóval ellopjuk az italt, megiszom, aztán rendbe rakjuk gyorsan apád irodáját. Ezek után visszasurranunk, és azt mondjuk végig ott voltunk, fogalmunk sincs, mi történhetett. Halandzsázok egy sztorit, miszerint a támadás ekkor és ekkor lesz, satöbbi. Miután vége a bálnak, gyorsan összepakolunk, majd éjszaka elhoppanálunk innen. Londonba megyünk, ahol a Főnix Rendje befogad. Voldemortot félrevezettük, így talán több esélyünk van megnyerni a háborút. Minden világos? – fejezte be a mondandóját a Granger – lány. Draco újra bólintott, így behatoltak az irodába. A helyiség sötét volt, akár a folyosó, így mindketten elmormogtak egy Lumost. Elkezdték keresni, hova rejthette el Lucius Malfoy bájitalraktárát. Tíz perc kutatás után nem találtak semmit. Hermione visszavarázsolta a brosst könyvvé, és elkezdett benne keresni egy varázsigét. Eddig a fiú tovább kutatott. Újabb percek után egyszerre kiáltottak fel.
– Megvan!
Hermione megtalálta a helyiségkereső varázsigét, csak koncentrálni kell a keresett helyiségre, és a pálca automatikusan arra fog mutatni, amerre a keresett szoba található. Draco pedig manuális úton találta meg a bájitalraktárt, amely Abraxas Malfoy portréja mögött volt.
– Az apád kitalálhatott volna jobb rejtekhelyet is – fintorgott a lány, amikor levették az alvó képet a falról. Direkt fejjel lefele fektették, hogy Abraxas, ha felébred, ne lássa, kik a betörők .
– Kinézem apámból, hogy direkt tette ilyen egyszerűnek tűnő helyre, hogy azt higgyük, ő bonyolultabb ennél. És láss csodákat bevált a terve. Mi is bedőltünk – morogta Draco.
A kép mögött egy ajtó volt, amin látszott, gyakran használják. Azonban kilincs nem volt látható rajta. Hermione megpróbálkozott egy Alohomorával, azonban kudarcot vallott. A lány újabb varázsigékkel bombázta az ajtót, mire az, nagy sokára megadta magát, és halk nyikorgással kinyílt.
Hermione és Draco szeme kitágult, amint meglátta bent rejtőzködő világot…





Kedves, drága olvasóim! Kérlek titeket, ne kövezzetek meg. Rengeteg idő után ismét jelentkezik a Holiday. Elnézést, hogy ennyi ideig nem frissítettem, de idő, ihlet és kedv hiányában megvárakoztattalak titeket. Elnézést kérek, ráadásul ez a fejezet se a kedvencem, de azért remélem, megszántok pár kritikával:) Puszi: Calliope0