Kedves HRGMANRM és remélem C!

Nem írhatok nyíltan, mert félek, hogy veszélyek leselkednének rátok, valamint rám. Akadt egy kisebb gond, ami miatt lehet, hogy a terv füstbe megy. Nem jó a tavaszi hadjárat, mert megtudják az időpontot, helyszínt. Kisebb probléma akadt a házigazdával, ami miatt ma találkozni fogok a csuklyással. Megpróbálok kitalálni valamit, hogy ne kelljen azt mondanom, ami igaz, de nem sok reményt látok. Próbáljátok meg átszervezni az első akciót. Mennem kell, de ne aggódjatok, mindent megteszek értetek. A fiú átállt, de még nem szilárd, megpróbálom meggyőzni, nem tudom, menni fog-e. Jó felkészülést kíván, az elutazott barát

Hermione elégedetten szemlélte a levelet, amelyet a Rendnek írt. Már többször átnézte, nehogy valami olyat tartalmazzon, amit külső szemlélőnek nem ajánlott tudni. Sejtette, hogy leveleit ellenőrzik, mielőtt elpostázzák. Nem akart olyan információkat közölni a halálfalókkal, ami miatt veszélybe kerülhetett volna az akció. A lány nem tudta pontosan mit tervez a Rend, mivel a fiúk, és a többiek nyáron találták ki a stratégiát.
Tegnap még reménytelenek látta a helyzetét, azonban Draco vallomása adott neki egy ötletet. A kúriában eddig csak Haddyre és Alfredra számíthatott. Azonban a kertész a Szent Mungóban feküdt, Haddy pedig nem volt alkalmas a feladat végrehajtására.
Miközben ezen gondolkozott, felvette szandálját, és elindult, hogy feladja a levelet. A kúriában volt egy külön bagolyház, amely vetekedett – mind méretében, mind a baglyok számában – a roxfortival.
Kipirulva érkezett fel a padlásra. A helyiség kissé hasonlított egy könyvtárra, félhomály uralkodott. A baglyok rudakon ültek, amelyek oszlopokba voltak rendezve. Hermione elindult, hogy keressen egy ablakhoz közel ülő baglyot. A szülei felajánlották, hogy macska helyett vesznek neki egy madarat, azonban a griffendéles elutasította. Őszintén szólva, kissé félt tőlük. Ijesztően huhogtak, csipkedték az ember ujját. Az ablakhoz érve megpillantott egy pettyes baglyot. Magához hívta a madarat, és gyorsan rákötözte a levelet. Remélte, ha siet, akkor talán észre se veszik, hogy levelet küld. Hiú ábránd volt, ugyanis amint ellökte kezéről a madarat, az ablak bezárult. A bagoly felkenődött az üvegre. A lány ijedten fordult hátra, és szembetalálta magát Luciussal.
– Nocsak, nocsak kisasszony – kezdett bele a férfi, miközben szeme sarkából a lány kezében szorongatott levelet nézte. – Levelet küld, és nekem nem is szól?
A felkelő Nap megvilágította a halálfaló arcát. A kifejezés, ami azon ült, egyértelműen őrültnek volt nevezhető. Hermione sosem félt az emberektől, még magától Voldemorttól sem, azonban ez az arckifejezés megrémítette. Automatikusan hátrált egy lépést, amit a férfi a meghátrálás jelének vett. Nem is tévedett olyan sokat.
– Nos, megnézhetem a levelet, amit gondolom, a kedves barátainak küld? – húzódott gúnyos mosolyba az idősebb Malfoy szája. Hermione még látta a szemében az előző belső kirohanás jeleit, ezért szó nélkül átnyújtotta a levelet. Miközben a férfi kibontotta, és a sorokat falta, Hermione kétségbeesetten körülnézett, merre menekülhetne. Félt, hogy esetleg Luciuson újra erőt vesz a tébolyultság. Az ajtót elzárta Malfoy, oldalról a baglyok vették körül. Az egyetlen menekülési út az ablak lett volna, mivel azonban nem volt animágus, meghalni viszont nem akart, lemondott a szökésről.
Lucius Malfoy felé fordult, és felvonta a szemöldökét. Nem értette a levelet, de ha azt akarta, hogy a Nagyúr valaha is megbocsásson neki, akkor ki kellett derítenie valami fontosat Potterről és a kis bandájáról. A szövegből semmi nem derült ki, és ez bosszantotta. Idegesítette, hogy Granger nem szól semmit, csak kukán bámul rá. Próbálkozott legimenciával, azonban a lány elméje le volt zárva idegenek előtt.
– Bosszantani akarsz a kicsike? Meglátjuk, ki nyeri a csatát sárvérű – Lucius szívesen kimondta volna ezeket a szavakat, hangosan azonban csak ennyit jegyzett meg:
– Miss. Granger, számítok rá, hogy megjelenik az estélyen. – Visszaadta a levelet a lánylak, bár látszott rajta nem szívesen teszi. Az információkat elraktározta az agyába. Hátraarcot vágott, és úgy elviharzott, hogy azt Piton is megirigyelhette volna. Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a kissé sértett bagoly lábára kötözte a levelét, és kihajította az ablakon. A madár még vetett egy bosszús pillantást a lányra, majd szárnyait kitárva megkezdte útját London felé. Hermione sarkon fordult, és elindult az ajtóhoz. Vagyis elindult volna, ha nem találja szembe magát egy újabb Malfoyjal.

Draco idegesen pillantott hol Hermionéra, hol az ajtóra. A lány már kissé unta, hogy nem mond senki semmit.
– Láttad, hogy beszélgettem apáddal? – kérdezte kissé ironikusan Hermione, kiemelve a „beszélget” szót. Kellemetlenül érezte magát, hogy kéthetes itt tartózkodása alatt csak furcsa helyzetekben beszélt a Malfoy család tagjaival. Most például a koszos, ürülékes, madarakkal teli, kissé sötét bagolyházban.
– Igen – vallotta be a fiú. Minden szót hallott, és nem csodálta, hogy a lány ijedten tekint körbe, az apja szemében őrültséget látott. – Mi volt abban a levélben?
Hermione vívódott magában egy ideig, hogy beavassa-e a fiút, de az előző napi vallomás után, úgy vélte, hogy Draco megérdemel egy esélyt.
– Tudod, hogy mi az a Főnix Rendje? – kérdezte Mione. Jobbnak látta az alapoknál kezdeni. Tudta, hogy nem kis felelősség elárulni a fiúnak mindent, de, úgy érezte, ha Draco valóban a fehér oldalhoz akar tartozni, akkor tudnia kell ezekről. A jó oldalon sem süt mindig a nap, nem a boldogságról szól az élet. Bizony vannak halálesetek, de megéri. Legalábbis a lány remélte, hogy megéri küzdeni.
– Apám mesélt egy ilyen nevű szervezetről, azt hiszem, hogy Dumbledore szervezte, nem? – kérdezte a fiú. Mohón égett benne a kíváncsiság, hogy megtudjon minden a „jókról”.
Hermione nem törődve farmerjával, leült a koszos földre, és intett a fiúnak, kövesse a példáját. Küldött egy záró bűbájt az ajtóra, majd elsuttogott egy „Disaudót”. A fiú kivételesen nem törődött azzal, hogy a ruhája tiszta marad - e.
– Látom, apád jól informált – horkantott a lány. – Valóban, a Rendet Dumbledore szervezte, mégpedig a halálfalók és Voldemort ellen. A tagok családokat mentenek meg, kémkednek, próbálnak rájönni, mit tervez újabban Voldemort. Rendbe hozzák a károkat, amit a gyilkosok okoznak.
– Értem – bólintott Draco. Úgy figyelt, mintha csak egy tanórán lenne, szívta magába az információkat. A lány úgy érezte, mintha csak egy dementor ülne mellette, csak éppen nem a boldogságot szívná ki belőle, hanem az információkat.
– Mivel Voldemort ide fog jönni, és minden valószínűséggel engem akar majd kikérdezni, megírtam a Rendnek, hogy változtassanak az időponton, helyszínen a támadást illetően, csakhogy, ha Voldemort tudni akar valamit, akkor tudni is fogja. Igaz, nem tudom, hogy mikor akarnak támadni, viszont azt igen, hogy kik a tagok, egyéb terveket, és hogy hol van a főhadiszállás, satöbbi.
– Jut is eszembe, hol van? – vágott a fiú Hermione szavába.
– Londonban, a régi Black kúriában. Azonban már nem sokáig biztonságos, mert Piton előbb-utóbb biztosan el fogja árulni Voldemortnak, és akkor át kell költöznünk valahova.
Draco nem reagált, csak felállt, és járkált körbe-körbe.
– Költöznünk? Miért, te is tagja vagy a Rendnek? Egyáltalán kik vannak benne, a Főnix Rendjében? – kérdezte Draco. A barna hajú lány habozott egy kicsit, majd elkezdte sorolni a neveket.
– Nem mondom, elég sokan vagytok – vigyorgott az ifjabb Malfoy.
Hermione nem tudta, elárulja-e, talán Cora nem is a Granger – szülőknél lakik, hanem Londonban. Vett egy nagy levegőt, és elhadarta a mondanivalóját.
– Tudoddracocoraisbennevanazthiszemafőnixrendjében.
Draco először értetlenül bámulta a lányt, amikor azonban sikerült kihámoznia a mondatból a „Cora” és a „Rend” szavakat, eléggé megdöbbent.
– Cora a Rend tagja?
– Valószínűleg igen. A múlt héten kaptam Harrytől egy levelet, miszerint a húgod elment a főhadiszállásra, és könyörgött, hogy vegyék be – magyarázta Hermione.
Draco ránézett a gondterhelt lányra, majd ő is elkezdett gondolkozni, vajon hogy menekülhetnének meg Voldemort faggatása elől. Jó húsz perc után Hermione idegesen járkált a padláson, Draco pedig a baglyokat számolta. Egyiküknek sem jutott eszébe, egyetlen használható ötlet sem. Hermione kétségbeesetten rogyott le a földre, azonban rögtön fel is pattant, amikor kopogtak az ajtón. Idegesen Dracóra nézett, aki kézen fogva elrángatta őt a padlás legtávolabbi pontjába, ahol egy nagy faláda mögé bújtak. A fiú „Alohomorával” kinyitotta az ajtót, és intett Hermionénak, hogy maradjon csöndben. Az ajtó megnyikordult, és léptek zaja hallatszott.

– Úrfi, kisasszony, itt vannak? – kérdezte egy sipító hang. A lány rögtön rájött, hogy házimanóval van dolguk, elmutogatta Dracónak, mire az visszaintett.
Hermione nem tudta, hogy felfedjék - e, hogy itt vannak, kockáztatva, hogy a manó elárulja őket Narcissának, vagy Luciusnak, vagy maradjanak csendben és várják, hogy a manó elmenjen. A lány hirtelen ötlettől vezérelve felállt és megköszörülte a torkát. A manó rögtön odakapta a fejét. Hermione megismerte, az a házimanó állt tőle néhány lépésnyire, aki nem is olyan régen megszégyenítette. Nem haragudott rá, mégis rosszul estek neki azok a szavak.
– Kisasszony – hajolt meg a manó. – Úrnőm küldött, hogy a szobájában találja a báli ruháját. A legjobb üzletből való.
– Köszönöm… mi is a neved? – kérdezte a kissé zavarban lévő Hermione. Húzni akarta az időt, hogy kitaláljon valamit, amivel maga mellé állíthatja a manót.
– A nevem Gorbus – hajolt meg újra a manó. – Elnézést, de nem látta véletlenül az ifjabb Malfoy úrfit?
– Ami azt illeti – Hermione felrántotta maga mellé a koszos ruhájú, ijedt arcú Dracót. A manó arca elszörnyedést tükrözött.
Sosem látta még ilyen tökéletlennek a fiút. Megszokta a tökéletesre vasalt ruhájú, tökéletes hajú, fensőbbséges modorú Draco Malfoyt.
– Mit keres itt? – kérdezte döbbenten a manó. Még udvariasdkodni is elfelejtett. Draco és Hermione elmosolyodott, majd tettek egy lépést Gorbus felé. A manó ijedten hátrált, mintha csak két szörny közelítene felé.
– Nem akarunk bántani Gorbus, ne félj. Csak azon gondolkoztunk az úrfival – Hermione itt kuncogott egyet -, hogyan tudnánk felszabadítani titeket.
Mind Gorbus, mind Draco szeme elkerekedett. Az utóbbi megerősítette Hermione hazugságát, miután a lány jó erősen rátaposott a lábára.
– Kisasszony, én nem is… kérem, bocsásson meg egy ilyen hitvány szolgának, mint én voltam. Megbántottam Önt, pedig milyen nagylelkű a kisasszony. Gorbus már hallotta, hogyan szabadította meg Dobby házimanót Harry Potter, de nem tudta, hogy vannak még ilyenek az emberek között – kiáltott fel szenvedélyesen a manó. Öreg arca meghatódottságot tükrözött.
– Úrfi, mondd el mire jutottunk – kacsintott a mellette álló fiúra Hermione. Draco elmosolyodott, és belekezdett.
– Nos, Gorbus, ez egy igen fáradságos és nehéz munka lesz, de úgy érzem, megéri. Első alapszabály: Ne szólíts úrfinak, csak ha az apám vagy az anyám jelen van. Tulajdonképpen még nem sikerült tervet kieszelnünk, de már dolgozunk rajta. Ha most lemennél a konyhába, és szólnál a többi manónak, hogy lázadást kéne szervezni, akkor minden gyorsabban haladna – magyarázott Draco. – A többiről majd gondoskodunk, de a gondolkodás jobban megy, ha teli van a gyomrunk.
Most, hogy Draco említette az ételt, Hermione is kezdett éhes lenni. Gorbus meghajolt, majd egy pukkanás kíséretében eltűnt. A padlást megvilágította a déli nap fénye. Hermione és Draco újra gondolataikba merültek. Most már nem csak egy, hanem két ügyet kellett megoldaniuk, de legalább a házimanókat a maguk oldalára állították.

– Draco, nincs véletlenül egy bájitalraktárotok? – kérdezte vigyorogva a lány. Eszébe jutott egy pompás terv. Szeme csillogott az izgatottságtól.
– Azt hiszem, apámnak van valami titkos raktára. De mégis miért? – vonta fel a fiú a szemöldökét. Leültek a ládára, és amíg vártak a reggelire, Hermione elmagyarázta Dracónak a tervet.
– Még tavaly olvastam egy bájitalokról szóló könyvet, és az állt benne, hogy minden bájitalnak van ellenszere. Az oklumenciához értek, Voldemort pedig biztosan próbálkozik majd az elmémmel. Dühös lesz, hogy azt zárva találja, de nem kínozhat meg annyi ember előtt, megölni meg végképp nem ölhet meg, hiszen mindenki tudja, hogy itt vagyok. Ezek után egyértelmű, ha megölne, esetleg megkínozna, arról tudomást szerezne a Minisztérium, és hiába tagadnák, hogy Voldemort nem folytat sötét tevékenykedéseket. Voldemort érdeke pedig az, hogy félelmet keltsen, ne tudják, hogy a terrorszervezet a halálfalók, csak sejtsék az emberek. Ezek után egyértelműen Veritaserummal próbálkozna, azonban a Veritaserum egy bájital. Érted már? – kérdezte lelkesen a lány. Izgalmában felpattant a ládáról, és úgy magyarázott.
Draco szeme is felcsillant. Ő is rájött a megoldásra.
– És minden bájitalnak van ellenszere – ismételte meg a lány szavait Draco. - Hermione, ez zseniális ötlet – nevetett fel a fiú. Kicsit megkönnyebbült, azonban a mosoly rögtön lefagyott az arcáról. – Azon gondolkoztál már, hogy fogunk bejutni apám raktárába? Tuti, hogy egy csomó átokkal és rontással van védve!
Hermione már fáradt volt a sok gondolkozástól. Reggel óta nem evett semmit, pedig az idő már délfelé járt.
– Nos, igen, ez elég nagy probléma, de ha a házimanók segítenek, akkor talán megoldjuk. Csak azt kéne kitalálni, hogy mikor raboljuk ki apádat – sóhajtott a lány. Sejtette, hogy nem lesz egy fáklyás menet, de reménykedett a legjobbakban.
A beszélgetést egy pukkanás zavarta meg. Gorbus és Haddy állt előttük tálcákkal megrakodva. Voltak ott szendvicsek, üdítők, vajsörök, édességek. A manók meghajoltak.
– Draco úrfi, Hermione kisasszony, elmeséltem a manóknak, hogy mit terveznek, és mindenki benne van a lázadásban. Mikor kellene időzíteni? – kérdezte a manó.
Draco oldalra fordította a fejét, és úgy nézett a manóra. Az előbb megmondta, hogy ne szólítsa őket ezeken a neveket. Rossz szokás.
Hermionénak újabb ötlete támadt. Izgatottan Draco és a házimanók elé lépett és élénk mutogatások közepette kezdett bele tervébe.
– Ha a manók lázadást szerveznek, az majd biztosan eltereli Narcissa és Lucius figyelmét arról, hogy mi épp kiraboljuk őket. Szerintem a raktár valahol az irodájánál lehet, mivel nem hiszem, hogyha kellene neki egy gyógyító főzet, elmenne a kúria másik végébe. Sokat olvastam régi, titkos járatokról. Sejtem, hova rejthette el, mivel már voltam a dolgozóban – mosolyogott a lány. Érezte, hogy végre sínen vannak a dolgok.
– Jut is eszembe Draco, Parkinsonék elmentek? – kérdezte nevetve a lány.
Draco arcán végigfutott a félelem a Parkinson név hallatán, majd ő is elkezdett vigyorogni.
– Mint látod, a hajam megvan még.