Hermione a sírással küszködve rohant szobája felé. Kétségbe volt esve és nagyon félt.

– Minek kellett nekem a hőst játszanom? Lehet, hogy Alfred már így sem éli túl, sőt.
Ráadásul veszélybe sodortam az egész harcot. Hiába dolgoztak eddig Harryék, miattam minden kárba veszik – gondolta keserűen a lány.

A szobába érve ledőlt az ágyra. Szeretett volna aludni, nem törődni a gondokkal, egy kis időre felszabadulni. Akárhogyan is erőlködött nem ment az alvás. A kezdeti fájdalom helyét átvette a düh a lány lelkében. Dühös volt Lucius Malfoyra, Voldemortra, Harryre, Ronra és legfőképpen saját magára.
Hirtelen mozdulattal az éjjeliszekrényen álló vázát a szemközti falnak hajította. Az üveg ezernyi darabra tört hangos csörömpöléssel. A szilánkokból jutott Hermionének is, de remélte, a fizikai fájdalom enyhín a lelkin.

– A rohadt életbe, ez semmit nem segít – kiabált a tükörbeli képmásával, mintha csak az
tehetne a helyzetéről.

Az első könnycseppek legördültek az arcán. Sóhaj kíséretében kitárta az erkélyajtót, és kisétált a levegőre. Az éjszaka csendje némileg megnyugtatta, de a sós könnyek megállíthatatlanul szánkáztak le a lány ruhája felé. Legszívesebben kivetette volna magát a mélybe, akkor nem lett volna több gondja, de tudta, a problémák nem oldódnak meg a halállal.

A szobából egy hang hallatszott. Hermione sejtette, hogy valaki meghallotta a váza csörömpölését, és felelősségre akarja vonni. Sóhajtva sétált be az erkélyről, azonban a szobában nem tartózkodott senki.

– Lehet, hogy megbolondultam – morgott a lány kiérve az erkélyre.

A kúria parkja most nem volt megvilágítva, így Hermione nem sokat tudott kivenni a kertből. Sejtette, hogy a kunyhó jobb keze felől van, a Malfoy - erdő pedig a bal felől. A lány épp kihajolt a korláton, amikor lépteket hallott a háta mögött. Ki híján kiesett, de végül sikerült visszatornáznia magát, így megnyugodva sóhajtott fel, amikor talpa a hideg követ érintette. Meglepődve érezte, hogy valami nedves nyomódik csupasz bokájának. A támadó Bohóc volt. A macska még egyszer odadörgölőzött a lányhoz, majd ásítva a meleg szoba felé indult.

– Hova mész cicuskám? – mosolygott Hermione. Örült, hogy valami eltereli a figyelmét a közelgő estélyről.

A macska válaszul nyávogott egyet. Felugrott az ágyra, majd elnyújtózva nyávogott egyet.

– Várod a simogatást Bohóc? – nevetett fel a lány. – Komolyan rosszabb vagy, mint a gazdád.

Leült a kandúr mellé az ágyra, majd simogatni kezdte.

– De mondd csak, hogy kerülsz ide? – kérdezte Hermione. – Bohóc, szerinted, ha az ember
egy macskával társalog, az bajt jelent?

Az állat válaszul felborzolta a szőrét.

– Szóval igen – mosolyodott el a lány. – Lehet, hogy igaz a mondás, amilyen az ember, olyan
az állata. Draco Malfoy háziállata egy kövér, elkényeztetett macska, Harry Potteré egy önfeláldozó, szorgalmas hóbagoly, Ron Weasley patkánya is mennyire hordozza a jellemét. Oké, ne is mondd, tudom, hogy ez gonosz volt, de ha egyszer így van. Hermione Grangernek pedig egy idegesítő, csúnya, gubancos szőrű macskája van.

A lány szemében újra formálódni kezdett egy könnycsepp.

– Többet bőgök, mint valami béna szappanopera szereplője.

Hermione igencsak meglepődött, amikor válaszul Draco Malfoy lépett be a szobába.

– Mi az a szappanopera? – vigyorgott a fiú.

Hermione nem válaszolt, csak elfordult, hogy letörölje a könnycseppet a szeméből. Azonban nem volt elég gyors. A fiú cikeszfogáshoz hozzászokott szeme rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben évfolyamtársával.

– Mi a baj Hermione? – kérdezte a fiú. Hangájában nem gúny volt felfedezhető, hanem őszinte érdeklődés.

– Biztosan akarod tudni? – A szavaiból kétségbeesés ömlött.
Draco bólintott.

– A kedves apád kitalálta, hogy az lesz a „büntetésem”, hogy el kell mennem a holnapi estélyre, hogy Voldemort kifaggasson – kezdte a mesélést a griffendéles.

– Már megint estély lesz? – Hermione minden válaszra számított, csak erre nem. – Nem unják még a szüleim a sok parádét?

– Ennyi? – nézett megdöbbenten a fiúra Hermione.

– Mi ennyi?

– Semmit nem reagálsz erre? Azt hittem, ha már elmesélem, egy kicsit több részvétet mutatsz
– A lány tényleg másra számított.

Draco nem értette, miért kéne ezen annyira meglepődnie. Sejtette, hogy ez lesz. És egy másik dolog foglalkoztatta. A tegnapi Abszol úti kiránduláson találkozott valakivel…

– Levelezel Harryvel? – tette fel a kérdést hirtelen Draco.

Hermione köpni, nyelni nem tudott. A kétszavas mondat annyira ledöbbentette, mint eddig bármi más itt tartózkodása alatt. Nem értette, minek érdekli Draco Malfoyt, hogy ő levelezik – e Harryvel vagy nem, másrészt nem hitte, hogy valaha hallani fogja egy Malfoytól a Harry megnevezést.

– Mióta szólítod Harrynek? – Draco észre se vette, hogy nem Pottert mondott.

– Nyelvbotlás – motyogta.

A szobában világos volt, így Hermione látta, hogy Draco zavarban van, így nem faggatta tovább. Rengeteg dolgot szeretett volna mondani, de egyelőre még nem bízott annyira a fiúban, hogy megkérje, hogy segítsen neki. Mivel egyikőjük sem mondott semmit, mindketten úgy gondolták, mégiscsak jobb kukán macskát simogatni, mint kukán semmit nem csinálni. Egyszerre nyúltak bohóc felé. A kezük összeért, de egyikőjük sem húzta el. Elmosolyodtak, és egyszerre kezdték el kényeztetni a macskát.
Pár perc után Draco szólalt meg.

– Hermione, én, nem is tudom, hogy mit is mondjak, de segíteni szeretnék. Szóval, én, áh nem tudok már beszélni se – Draco direkt nem nézett a lány szemébe, félt, hogy Hermione nem venné komolyan, amit meg is értett.

– Igen? Akarsz valamit mondani? – kérdezte kedvesen a lány.

– Hermione, meg sem érdemlem, hogy itt legyek. A szobámban kéne kuksolnom, és azon gondolkoznom, hogy tegyem jóvá azt, amit annyi éven át el kellett viselned miattam. Tudod, egyszerűen nem tudtam rád évekig máshogy nézni, mint egy sárvérűre, aki beszennyezi a társadalmat, nehezíti az életemet. Szerettem játszani a kiskirályt, mindig a középpontban lenni. A Roxfortban jól éreztem magam. Mindenki körülrajongott, elég volt beszólnom egyet, hogy milyen ronda Weasley, vagy hogy Potter milyen beképzelt. Még hatodévben is így éreztem. Most, nyáron jöttem rá, hogy az élet nem ebből áll. Nem az számít, hogy kit tudtam többször megbántani, vagy hogy milyen származású vagy. Rádöbbentem, hogy annyira rövid az életünk, csak pár év, és én mindezt felesleges dolgokra pazarlom el. Előre meg volt határozva a sorsom. Anyám és apám megírta, nekem teljesítenem kellet. Előre ki volt dolgozva, hogy utálnom kell Harry Pottert, le kell néznem a sárvérűeket, halálfalónak kell lennem, sőt még szeretni sem volt lehetőségem. Az örömöt is csak káröröm fajtában ismertem. De én beilleszkedtem. Utáltalak titeket, még a jegyet is képes lettem volna viselni. Igen jól hallottad, múlt idő. Most már tudom, hogy nem fecsérelhetem el az életem, és másokét sincs jogom elvenni. Köszönöm, hogy minderre rávezettél, ha nem is tudatosan, és kérlek, bocsáss meg, amiért egy szemét, önző, beképzelt, zsarnok idióta voltam. De tudnod kell, hogy nem elsősorban azért tettem, mert sárvérű vagy, mert Ron szegény, vagy, mert Harry a kiválasztott. Nem, én azért voltam olyan veletek, amilyen, mert irigy voltam. Féltékeny, mert nektek nem volt megkötve a kezetek. Ti barátkozhattatok azokkal, akikkel akartatok, nektek nem kellett játszani egy szerepet, amit kirendeltek. Ti élhettétek az életeteket. Nem akarom sajnáltatni magam, csak szerettem volna, ha tudod, milyen is az igazi Draco Malfoy. Ha elmész innen, akkor mondd el ezeket a barátaidnak, és kérj tőlük is bocsánatot a nevemben. Nekem már nincs lehetőségem visszakozni. Az én sorsom már megpecsételődött tizenhét évvel ezelőtt. De ti még élhettek boldogan, szabadon. Megérdemlem, amit kapni fogok. Márpedig, aki nem teljesíti Voldemort parancsait, az meghal. És én nem fogom, mert nincs jogom, és neki sincs életeket elvenni. A sötét oldalon születtem, de a jón halok meg. Nem akarom, hogy az emberek úgy emlékezzenek rám, mint egy hidegvérű gyilkosra, akit csak a pénz, és a származás érdekelt. Azt akarom, hogy a történelem lázadóként emlegessen. Lázadóként, aki képes volt meghalni az elveiért. Kérlek Hermione, ha nem élnék, akkor mondd el ezeket a szavakat mindenkinek. Köszönöm.

– Hát ilyen az élete Draco Malfoynak. – Hermione párnájába fúrta arcát, és álomba sírta magát.