Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Hermione kipihenten ült fel ágyában Friss és üde volt. Legszívesebben futott volna, de nem akart megint lemaradni a reggelirõl, így hát felkelt, és elment mosakodni.
Pár perccel késõbb felöltözve, ragyogó mosollyal állt meg az étkezõ ajtaja elõtt. Be akart nyitni, de szófoszlányok ütötték meg a fülét.
– Mi az, hogy beszélgettél…
– Sajnálom, tudom, hogy csak egy…
– Fiam, csalódtam…
– Mostantól nem találkozhatsz…
– Pansyre kéne figyelned…
– Megértettem, de…
– Ne szólj közbe, õ csak egy sárv…
Hermione ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen. Nem szerette volna hallani, amint épp kibeszélik. Az étkezõben egyszerre mindenki elhallgatott. Draco, Narcissa és Lucius úgy tettek, mintha az elõbb nem õt szidták volna.
– Jó reggelt! – mosolygott Hermione, bár belül marcangolta õt a fájdalom.
– ’ Reggelt! – motyogta Draco, miközben kávéját szürcsölgette.
Lucius és Narcissa nem vették a fáradságot, hogy köszönjenek. Ehelyett a nõ Dracót kezdte el kioktatni.
– Édes fiacskám, ne igyál kávét, attól csúnya lesz a bõröd! – erõlködött Narcissa, ám a fiú nem mozdította füle botját se. – Draco, azonnal tedd le!
– Majd leteszem, ha köszönsz Grangernek – morogta dühösen a fiú.
Lucius olyan hirtelen pattant fel a helyérõl, mintha darázs csípett volna bele. Odasietett fiához, pofon vágta, majd kiviharzott a terembõl.
A nap besütött az ablakon, megvilágítva az arcát tapogató Dracót, a körmeit vizsgálgató Narcissát, és Hermionét, aki csak ült és meredt maga elé. Túl sok gondolat kavargott a fejében, így nem foglalkozott az evéssel.
Draco megvédte õt, bár azt mondta Granger , mégis az az egy mondat nagyon sok mindent kiváltott belõle. Lucius felpofozta tulajdon fiát. Nem azért, hogy megvédje feleségét. Ugyan már, Lucius Malfoy azt se bánná, ha többé nem kellene látnia a nõt. Nem, õ azért pofozta fel, mert kiállt egy sárvérû mellett.
A nap lassan továbbhaladt, vele együtt pedig Hermione is befejezte a reggelit. Úgy döntött, hogy meglátogatja Alfredot.
– Köszönöm a reggelit, elmegyek sétálni, ha nem baj. – Állt fel az asztaltól.
– Rendben, menj csak. – Narcissa Malfoy szeme semmilyen érzelmet nem tükrözött. Kissé olyan volt, mint egy porcelán baba, aki ugyan szép, de érzelmeket nem tud kifejezni.
Hermione felállt az asztaltól, és kisétált az ebédlõbõl. Hirtelen valaki megérintette a vállát. Hátrafordult és Dracóval találta szemben magát.
– Elkísérhetlek? – kérdezte a földet fixírozva a fiú. Látszott rajta, hogy zavarban van. – Mármint csak azért, mert bírom az öreget.
Hermione meglepõdötten nézte a fiút.
Vajon honnan tudja, hogy Alfredot akarom meglátogatni? Lehet, hogy turkál az agyamban?
Hermione szemei szikrákat szórtak.
– Hogy merészelsz turkálni a fejemben? Minek hiszed te magad? – kérdezte dühösen a lány.
– Mi van? – Draco Malfoy most nagyon hasonlított Gregory Monstróra. Nem értette mi a helyzet, hiszen õ csak gondolta, hogy a lány oda siet.
– Attól, hogy tegnap beszéltünk nem azt jelenti, hogy a fejem nyitott könyv, világos? – Hermione választ sem várva sarkon fordult és kisietett az épületbõl.
Draco leforrázva állt egy helyben, amikor pedig észhez tért, dühösen felcsörtetett a szobájába.
– Ezek a nõk! – füstölgött magában.

Hermione végigsietett a parkon, majd egyenesen a kis kunyhó felé fordult. Halkan kopogtatott, mire az ajtó kiesett a helyérõl.
– Uram Atyám! – sikkantott fel a lány.
Egy mogorva nõ sietett ki a házból.
– Mit keresel itt? Ki küldött? Mi kell már megint a naccságos kisasszonykának? – kérdezte gúnyolódva a nõ.
Fakó haja volt, ami csapzottan ölelte körül arcát, sárgás szemei pedig félelmetesen mustrálták végig Hermionét. Ruhája koszos volt, és rongyos, kezén látszott, sokat dolgozik.
– Na, mongya már a kisasszonyka, hogy mit akar, mert nem érek rá egész nap! – sürgette a nõ.
– Elnézést, de senki nem küldött, és csak Alfredot jöttem meglátogatni – mentegetõzött a lány. – Jobban van?
A nõ egy pálcaintéssel visszavarázsolta az Ajtót a helyére, majd intett a lánynak, hogy kövesse.
A ház állapota egyszerû szavakkal kifejezve: borzalmas volt. A falakról mállott a vakolat, nem volt rendes padló, csak föld, egyetlen helyiségbõl állt az egész kunyhó. Konyha gyanánt pár edény, meg evõeszköz árválkodott az egyik sarokban. A mosdót egy egyszerû fatálka helyettesítette, és rendes ágy sem volt, csak két matrac. Olyan volt minden, mint a középkorban. A földesúrnak (lásd a Malfoy család) tökéletes háza és élete van, jobbágyainak (lásd Alfred és a felesége) pedig nyomorban kell élniük.
Alfred az egyik matracon feküdt fehér arccal. Szörnyû állapotban volt, az arca sápadt volt, csontjai szinte zörögtek, száját csak egy halk sóhaj hagyta el, amikor meglátta Hermionét.
– Jesszusom – szörnyedt el a lány. Ilyen állapotokra még õ sem számított. – Alfred, azonnal kórházba kell mennie!
– Nem mehet el, mert a gazda megparancsolta, hogy itt kell maradnia – szólalt meg Mrs. Coretti.
Hermione hátrált egy lépést. Elszörnyedt, hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen. Lucius Malfoy pontosan tudja, hogy Alfred milyen beteg, és csak azért, hogy a drágalátos seggét mentse, inkább hagyja meghalni ezt a szerencsétlen embert.
– Alfred, maga szépen elmegy a kórházba, Mrs. Coretti, maga elkíséri, én pedig lerendezem Lucius Malfoy – adta ki a parancsot a lány.
Látta, hogy Alfred még sápadtabb lesz, mint volt, Mrs. Coretti pedig a háta mögött motyog valamit.
– Mégis, hogy gondoltad, hogy majd a Gazda csak úgy megengedi, hogy elmenjünk? – kérdezte az asszony.
Hermione ezen még nem gondolkozott, de látta, hogy Alfred egyre rosszabbul van, így tehát cselekednie kellett.
– Megoldom – felelte Hermione, majd egy pálcaintéssel egy bõröndöt varázsolt elõ, és elkezdte belerakni a szükséges holmikat. Miután Mrs. Coretti látta, hogy a lány nem viccelt segített neki.
– De ha leszid a Gazda, akkor rád foghatom? – Az asszonyon látszott nem jól nevelt, nem úgy, mint Alfred.
– Természetesen – válaszolta kimérten a lány. Kissé ledöbbentette az asszony õszintesége.
Miután összepakoltak, Mrs. Coretti felsegítette Alfredot, kimentek a ház elé, ahonnan lehetett hoppanálni (ez az egy hely volt az egész kúria területén), és egy pukkanás kíséretében eltûntek.

Hermione csak most gondolt bele, hogy ezzel a húzással magára haragította Voldemort egyik legkiválóbb halálfalóját.
Lassan sétált a kastély felé, ezzel késleltetve a percet, amikor színt kell vallania.
Hiába lépkedett lassan, egyszer csak elért Lucius dolgozószobája elé.
– Úgy látszik, ma minden beszélgetést kihallgatok – gondolta magában a lány. A dolgozóból beszédfoszlányok hallatszottak.
– Akkor áll a megállapodás?
– Természetesen, az esküvõ jövõ nyáron kerül megrendezésre.
– És az adományok is állnak?
– Na de Hugh, ilyen kapzsi lennél?
– Ugyan Lucius, csak biztosítom a jövõnket.
A Hugh nevû férfi ezt a pillanatot választotta, hogy kinyissa az ajtót.
Hermione, aki eddig fülét az ajtóra támasztva hallgatózott, most beesett az ajtón. Lucius Malfoy arcán egy pillanatra a megdöbbenés futott végig, de rögtön rendezte vonásait.
– Nocsak, nocsak Miss. Granger, minek köszönhetem látogatását? – kérdezte mézes mázosan a halálfaló.

Hallgatózzunk Granger-módra!