Prológus

Minden azon a komor őszi napon kezdődött... vagyis, nem. Minden egy éves koromban... ez sem jó. Minden a születésem napján... ááá... Szóval. Minden azon a napon kezdődött, mikor a jóslat keletkezett. Kimondta, hogy születni fog egy gyermek, akit a Sötét Nagyúr magával egyenrangúként jelöl meg, és a kettőjük végzete összefonódott. "Nem élhet az egyik, míg él a másik." Nekünk valahogy mégis sikerült 22 évig. Ennyit Trelawney jóslatairól. Igen, én voltam az a fiú. És Voldemort a Sötét Nagyúr - bár elég lenne azt írnom, hogy Tudodki, mert senki nem használja a nevét, és mostanában kezdem azt hinni, hogy el is felejtették, ki volt az. Legalábbis az a pár szál nefelejcs, amit a minap Tom Denem sírján találtam, ezt bizonyítja. Nem is értem, a fejfára miért nem azt írták, Tudodki.

Bár szintén elgondolkodtató, hogy ki az, aki naponta friss virágcsokrot varázsol a sírkőre, amik sosem hervadnak. Persze a válasz valószínűleg összefügg a szőke hajszálakkal. Igen, Lucius Malfoy megijedt. Ki tudja, hogy most valóban eltűnt-e első számú szeretője? No de felejtsük Luciust, és kanyarodjunk vissza a Nagy Csatához. Röviden összegezve: Lucius (hiába, nem tudok elszakadni tőle) valami spéci átkot szórt Ronra, a bőre felszakadt, több sebből vérzett. Én üvöltve odaszaladtam, aztán csak egy sokat gyakorolt, gonosz kacajt hallottam, és elterültem. Legalább annyira meglepődhettem, mint Voldemort: mindketten holtan estünk össze. Ő leliftezett, engem szexi szárnyas angyalfiúk emeltek a felhők fölé. Na ki mondja, hogy nem jó itt?

Vagyis akkor még nem tudtam, mi lesz. Első kellemes élményem után bekerültem a nagy feketeségbe. Ami ugye elég fura, tekintve, hogy az angyalkák után a Mennyet vártam. Aztán hirtelen felkapcsolódott egy reflektor... izé, belépett Isten. Megtudhattam, ki van az alagút végén (bár Hermione szentül hitte, hogy Lucius farka világít), legalábbis hangokat hallottam. És ezúttal tényleg tartozott valamihez, ami nem a fejem volt.

- Haaaaarry Potter... - Miért hallom ezt én ilyen sokszor? Lehet valami köze ahhoz, hogy ez a nevem? Őfényessége belépett, és én még mindig nem láttam mást, csak egy nagy, villódzó körvonalat.

- Hát megérkeztél - szólalt meg. - Már huszonkét éve fenntartjuk a szobádat.

- Öhm, hát, köszönöm... azt hiszem. De... mi történt?

Senki nem mondta, hogy a halál után egyből rendesen tudom majd használni az agyamat... izé, a helyét.

- Meghaltál. - Ha nem mondja, nem vettem volna észre. - És Voldemort is.

Eltátottam a szám - nem, nem azért, mert ki merte mondani a nevét, hanem szimplán sokkolt a tény, hogy mindketten halottak vagyunk.

- És mi lett a többiekkel?

- Ők jól vannak.

- Valahogy bővebben? - vonom fel a szemöldököm, aztán taktikát váltok. - Dumbledore professzor a mennyben van?

- Ez egy nehéz kérdés, Harry... Citromport?

Hát ez nem igaz...

- Nos, lássuk, ülj le, kérlek. Senkinek semmi baja. Csupán ti ketten haltatok meg. Hát nem csodás? - csapja össze a kezét, én meg próbálok a legédesebben mosolyogni. - Sokkal több halottra számítottunk, bár az ágydíjak megnőttek, így egész jól jött volna...

Az a leülés dolog nem is volt olyan rossz ötlet. Isten közben zavartalanul folytatta.

- Ron ugyan mostanában még biztos nem fog napozni,de ő is jól van. Hermione kitartóan ápolgatja. És...

Halk kopogás hallatszik az ajtón, majd megjelik egy házimanó feje. Keresem a szárnyait, de Isten egy fél gondolattal az ajtó felé taszigál, és vigyorogva közöli, hogy Twinky majd megmutatja a szobámat, majd távozik a szemközti falon keresztül.