Itt pedig a link a html-hez:Avina: Szerepcsere

 Szerepcsere

Dracónak egész egyszerűen tele volt a hócipője.

Gyakorlatilag már hónapok óta egy pár voltak a Kis Túlélővel, mint ahogy azt az elmúlt évben annyiszor elképzelte, tehát akár elégedett is lehetett volna. De nem, ez az állapot az elégedettségtől pont olyan távol állt, mint Voldemort hatalmi törekvései a világbékétől.

Az első egy hónapban Draco szinte a felhők fölött járt, annyira nem tudta elhinni, hogy a rá egyáltalán nem jellemző, kissé félszeg közeledése igenlő válaszra talált Potternél. És bár kapcsolatukat nem vállalhatták fel a társak, vagy akár az egész Roxfort előtt, már nem is beszélve Draco szüleiről, de még így is, Draco maradéktalanul boldog volt. A napközbeni lopott pillanatokkal, az éjszaka megejtett bódító találkozásaikkal, amit hol a Szükség Szobájában, hol egy-egy elhagyatott teremben ejtettek meg. Szerették egymást, akkor és ott, ahol és amikor anélkül tehették, hogy a lebukás veszélye fenyegette volna őket.

De az első egy hónap röpkén elszállt, és távozta az addig óvatos és gondoskodó Harryből önző és akaratos szeretőt csinált. Teljesen megváltozott a fiú, és Dracónak lövése se volt, hogy mi okozhatta ezt a hirtelen átalakulást nála. Amilyen aggódó és érzékeny volt előtte, pont annyira vált most nemtörődömmé. Nem mintha kevesebbszer találkoztak volna azóta, sőt Dracónak úgy tűnt, mintha még meg is szaporodott volna az együtt töltött idejük. Egyszerűen Harryt azóta kettejük kapcsolatában csak a szex érdekelte, semmi más. Már nem voltak apró közös örömeik, megszűnt a kölcsönös törődés, az odafigyelés a másikra. Harry nem alkalmazkodott hozzá lassan már semmiben. Közölte vele, hogy hol és mikor fognak találkozni, és nem fogadott el semmilyen ellenvetést. Egyetlen egyszer volt, hogy Draco egy hirtelen jött büntetőmunka miatt nem tudott elmenni a randira, mire Harry óriási patáliát csapott, hogy nem értesítette előre. Azóta Draco feltűnően igyekezett normálisan viselkedni az órákon, és egyik tanáránál sem kihúzni a gyufát, hogy még véletlenül se kerülhessen máskor hasonló helyzetbe.

Ugyanis az ezt követő kibékülőnek szánt szeretkezésüket egyszerűen egy rossz dugásnak tudta minősíteni magában. Mert Harry akkor úgy ellátta a baját, hogy másnap alig tudott kivánszorogni a saját ágyából.

A másik nagy szívfájdalma is pontosan ezzel volt kapcsolatos.

Amikor belemászott ebbe az egészbe, akkor álmai netovábbja egyáltalán nem a passzív szerepe volt. Pedig Harry pont erre a sorsra kárhoztatta, ami még nem is lett volna akkora nagy baj. Az első időkben rájött, hogy ezt is meg lehet szokni, sőt igencsak szeretni is, ha le tudja győzni azt az átkozott Malfoy-büszkeségét. És ahhoz képest, hogy az elején mennyire berzenkedett az ilyetén leosztás ellen, az elvarázsolt Malfoy szinte mindenbe belement, csakhogy választottja elfogadja.

Na igen, elvarázsolt.

Azóta már nem is egyszer merült fel benne a kérdés, vajon akkoriban nem állhatott-e szerelmi bájital, vagy valami hasonló tüneteket okozó bűbáj hatása alatt, annyira kivetkőzött önmagából. Bár azt elképzelni sem tudta, hogy kinek állt volna ez érdekében, hacsak valamelyik ellenlábasa nem a lejáratását tűzte ki célul. De ezt a gyanúját semmi sem erősítette meg, se zsarolás, se nyilvános leleplezés nem volt. Akkor meg mi értelme lett volna?

Akkori engedékenysége viszont utólag nézvést súlyos hibának bizonyult.

Mert Harry - most már látja – kihasználta az ő váratlanul jött kezelhetőségét, és mostanra már ott tartottak, hogy a szex alatt is csak és kizárólag a saját élvezetével törődött.

Draco ledegradálódott egy bájos használati tárggyá.

Jó volt vele, de nem annyira, hogy figyelni kellett volna a kívánságaira, vagy Merlin ne adja, még akár az érzéseire is. Amin maga Draco is meglepődött, hogy igenis voltak érzései, és ezek most azt súgták neki, hogy kettejük közül az egyikükkel éppen piszkosul elszaladt a ló.

És legnagyobb sajnálatára ez nem rá vonatkozott.

Így kedvenc mardekárosunk egy elhagyatott folyosón épp saját sorsa felett kesergett, és határozottan szarul érezte magát.

Még mindig úgy gondolta, hogy szereti Harryt, de már közel sem volt benne biztos, hogy akarja-e ilyen áron ezt a kapcsolatot, ahol ő az egyetlen, aki ad, és a másik minden további nélkül csak elfogad, sőt kiköveteli, ami szerinte neki jár.

Lassan be kellett látnia, hogy ez az egész dolog Harryvel, egyre inkább a terhére van, mivel nem csak, mint az egyik legrégibb aranyvérű család utódját, hanem mint született mardekárost is igen kényelmetlen helyzetbe kényszerítette ez a kapcsolat. Mert milyen dolog az, hogy egy nyamvadt griffendéles csak úgy kihasználjon egy aranyvérű mardekárost?

Ezt inkább neki kellett volna tennie, na azon aztán senki sem lepődött volna meg!

Régebben persze.

De most, lassan már a háztársainak is fel fog tűnni, hogy Draco nem a régi, mert Harry még az egyébként megszokott, és mindeddig általa is kedvelt csatározásaikat is mindig a saját javára használta ki. Egy-egy ilyen alkalom úgy nézett ki, mintha szabályosan szerepet cseréltek volna. Harry kekeckedett vele, vagy a barátaival, aztán valami orvul ellőtt átok után a kedves kis sleppjével együtt, röhögve távozott a színről. Draco egyébként kíváncsi lett volna, hogy nekik, mármint Harry barátainak feltűnt-e már a bálványuk színeváltozása? Ugyanis arany-bordóból határozottan zöld-ezüstre váltott kedvencük gondolkodásmódja.

És ez neki egyáltalán nem volt ínyére, szerelem ide, vagy oda!

A minap is leégette majd az egész Roxfort előtt, mikor egy alattomosan kimondott Tarantallegra hatására a roxforti tóban landolt, és mindenki derültségére, csak hosszas harc után sikerült őt elmenekíteni a túlságosan is szívélyes nyolckarú vendéglátójától. Csuromvizesen, remegő inakkal fogadkozott akkor is, hogy eztán másképp lesz.

De a legrosszabb az volt az egészben, hogy Draco hiába tervezte el már vagy századszorra is, hogy legközelebb nem hódol be a másiknak, a sarkára áll, ha dementor dementort eszik is, mert amint eljött ez a legközelebbi alkalom, ő elolvadt Harry egyetlen pillantásától, és képtelen volt neki ellenállni. Utána meg hiába korholta önmagát, semmi sem segített, Harry vonzása erősebb volt bármilyen elhatározásánál.

Sóhajtva jegyezte meg magában, hogy ez most már így megy, ki tudja mióta.

Megkorduló gyomra jelezte, hogy ma még a reggelit is kihagyta, annyira nem volt kedve a tegnapi polipos eset után bárkivel is találkozni.

És nem elég neki a saját baja, még az apja is rászállt mostanában, arra próbálja meg rávenni, hogy kerüljön minél közelebb a Kis Túlélőhöz, valahogy nyerje el a bizalmát, mert Voldemort elképzeléseiben most éppen ez szerepel kiemelt helyen!

Hogy a vérfarkasok szopogassák fényesre a Nagyúr csontjait, az idétlennél idétlenebb parancsaival együtt! Momentán neki inkább arra volt gondja, hogyan titkolja el, hogy kissé túl közel került a kiszemelt áldozathoz.

Bár azt azért megnézné, hogy az apja, a Nagyúrral egyetemben milyen képet vágna, ha egyszer kiderülne, hogy nem párbajozással töltik közösen majd minden éjszakájukat.

Brrr... jobb ebbe bele sem gondolni!

Apja valószínűleg nem elégedne meg azzal, hogy kitagadja a családból, és Voldemort reakcióját is csak egy Avada Kedavrával karöltve tudta elképzelni.

Nincs más hátra, marad a titkolózás és az őrlődés a két oldal között.

Bár, ha nagyon rosszra fordulnának kettejük között a dolgok, akkor végső esetben akár... na nem, ott még azért – merte remélni - nem tartanak.

Mindeközben az említett Harry Potter a Roxfort egy másik folyosóján épp az életéért futott. Nagyon úgy nézett ki, hogy alig sikerült elkerülnie valamelyik halálfaló csapdáját, és most úgy menekült, mint egy űzött vad.

Itt a Roxfortban, kész röhej! Van még olyan szeglete ennek az átkozott világnak, ahol biztonságban lehet előlük?

Kissé lassított, mert úgy érezte, hogy a tüdeje kiszakad már a rohanástól, de megállni nem mert, nehogy utolérjék. Megpróbálta felmérni, hogy merre járhat, mert ijedtében azt sem nézte, merre viszi a lába, de nem igazán tűnt ismerősnek a környék. Valójában fogalma sem volt, hogy hova vetődött, annyira csak a menekülésen járt az esze.

Az egész úgy kezdődött, hogy McGalagony a klubhelyiségük előtt várt rá. Már ott gyanút kellett volna fognia, hogy a tanárnő miért nem bent kereste meg, de akkor még teljesen hiszékenyen ment utána. Dumbledore irodájába igyekeztek, valami sürgős ügy miatt, az érdekes csak az volt, hogy McGalagony egy olyan rövidítő útvonalon vitte, ami tovább tartott, mintha a szokásos folyosókon mentek volna. Harry közben a legutóbbi kviddics meccsről ejtett pár szót, de a tanárnőt most láthatóan hidegen hagyta az elért eredmény, egy árva dicséretet sem volt képes megereszteni felé.

A következő meglepetés akkor érte Harryt, mikor egyszer csak a mondat közepén elveszítette a hangját. Meglepetten fordult hátra és egy kivont pálcájú, egyáltalán nem szokványos McGalagonyt látott maga előtt.

• Vége a játéknak, Potter! Vagy velem jössz szépen, vagy .... - Azzal egy újabb átok segítségével Harry kezét sikeresen az oldalához tapasztotta, és elvette a pálcáját. - Ne feledd, hogy a pálcám kéznél van, és nem hiszem, hogy örülnél ha használnám is. Indulás előre, és csak semmi hősködés! - Azzal az áltanárnő átkarolta Harry vállát, egyrészt így könnyebb volt terelgetnie, másrészt meg lepleznie a fiú kissé merev mozgását.

Végül a helyzetet Frics úr mentette meg Harry számára. Soha nem gondolta volna, hogy bármiért is hálás lesz majd a gondnoknak, de most rettenetesen kapóra jött, hogy egyik szokásos apró-cseprő gondjával feltartóztatta kettejüket. Így a „tanárnő” kénytelen volt elengedni Harryt, ha nem akarta, hogy az egyébként kissé lassú felfogású, de a végletekig undok Frics gyanakodni kezdjen valamire. Harry pedig az alkalmat kihasználva, amint egy-két kis lépésnyi távolságot sikerült nyernie, rögtön futásnak eredt, remélve, hogy fogvatartója nem mer Frics előtt átkot használni ellene.

A terve egész jól bevált, és jó pár végtelennek tűnő folyosón száguldott végig, mire kissé megnyugodott.

Kifújta magát egy kicsit, és azon morfondírozott, igazán jöhetne már valaki, aki segít rajta, mert már igencsak nehezményezte a helyzetét.

A következő sarok mögül kibukkanva azonban sürgősen felülbírálta előző elképzelését, mert majdnem a lihegő, enyhén zaklatottnak tűnő McGalagony karjaiba futott. Egy pillanatra mindketten megkövülten bámultak a másikra, aztán Harry ocsúdott előbb és ahogy fáradt lábai bírták, úgy száguldott el az ellenkező irányba. Csak a háta mögül hallotta a „tanárnő” egyáltalán nem illedelmes szitkait, majd éppen csak beugrott egy bemélyedésbe egy elharsogott Stupor elől.

A francba, ez közel volt!

Ha legalább nem lenne némaságra ítélve, vagy a kezét bírná mozdítani, de így nem sok esélye van rá, hogy ezt a játszmát megnyerje.

Kiugrott, és egy gyors flikflak után már megint egy üres folyosón száguldott. Csak járna erre végre valaki!

Az újabb kanyar után mellé szegődött a szerencse, mert nem más, mint a kissé elkeseredett Draco ácsorgott ott, hátát egy öles oszlopnak vetve.

Harrynek ideje se volt átgondolni, hogy mit csinál, de érezte, hogy nincs több esélye. Lendületből ugrott Draco és az oszlop közé, ezzel majdnem elsodorva a fiút. A másik egy hosszú pillanatig elképzelni sem tudta, mi történt, csak meredten bámult bele Harry sápadt arcába. De mardekáros tapasztalatai megtanították rá, hogy gyorsan reagáljon, így még épp idejében pördült meg, eltakarva ezzel a némán segítségért tátogó Harryt.

McGalagony rohanva érkezett, majd Dracót megpillantva lassított.

• Draco, nem láttad, az az átkozott Potter merre menekült? Itt kellett előtted elhaladnia!

Draco a hangnem hallatán eltátotta a száját.

Még soha nem hallotta a tanárnőt - aki máskor maga volt a megtestesült elfogultság, mikor kedvenc griffendéleseiről volt szó - Harryről így nyilatkozni.

• Ne bámulj itt nekem, mint egy gutaütötte házimanó, hanem válaszolj normálisan! Anyád mindig is állította, hogy lassú a felfogásod!

Ez a hang, ez a fellengzős modor... olyan ismerős. Az nem lehet igaz!

• Apa! – kétségbeesetten kunkorodott a hangja felfelé, hogy kifejezhesse megdöbbenését, a megtévesztésig imitálva az ifjabb Weasley mutáló nyikorgását.

A „tanárnő” idegesen rázta meg a fejét a túlzottan magas hangokra, hiába, Lucius mindig is muzikálisnak tartotta magát, és ez már túl volt azon a határon, amit elviselhetőnek érzett. Merlinre, a kölyök a szokásosnál is lököttebb!

• Mégis mit képzeltél, ki vagyok? Gondolod, majd az a vén piszkafa játszik neked fogócskát Potterrel!

• De hát...

• MERRE MENT?

• Arra. – Mutatott Draco egy feltételezett irányba, még mindig alig-alig felfogva, hogy mi történik körülötte.

McGalagony, akarom mondani tehát az álcázott Lucius elszáguldott a mutatott irányba, és egy cseppet sem kételkedett egyetlen gyermeke igazmondásában.

Draco egészen addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől, csak akkor fordult végre Harry felé. Harry a fal és az oszlop közötti kis sarokban kucorgott, és szinte még lélegzetet sem mert venni, amíg Draco az apjával beszélt.

Onnét nézve, ahol Draco állt, egy eléggé apró és összetöpörödött Harry benyomását keltette.

Sután próbált kikeveredni a sarokból, de persze lefogott kézzel ez kissé nehézkesen ment neki, vagyis inkább sehogy sem.

Bosszúsan tátogott Draco felé egy „segíts már fel”-t, de mintha csak a fallal próbált volna meg kommunikálni. Draco továbbra is csak állt, bután vigyorgott rá és a kisujját sem mozdította, így ő kénytelen volt saját maga félig-meddig feltápászkodni. Elvörösödött fejjel kísérelt meg újfent ordítozni, de megint csak némajáték lett belőle.

Dracónak viszont egyre jobban tetszett a produkció, és már teli szájjal röhögött rajta. Nyúlt volna a pálcájáért, hogy kicsit mozgékonyabbá tegye a másikat, amikor hirtelen mást gondolt. Elcsendesedett és töprengve nézte a még mindig küszködő Harryt. Aztán olyan mosoly terült el a képén, amit Harry már régóta nem látott tőle. Sőt, őszintén szólva nem emlékezett rá, hogy Draco valaha is vetett rá ilyen vérfagylaló tekintetet. Valami érdekes, új kifejezés volt ez, amitől Harrynek szép lassan az égnek meredt a hátán minden szál szőre.

Na ne, már megint. Úgy látszik cseberből vederbe került. A lerázott Lucius helyett kapott egy másik, de így első ránézésre egyáltalán nem veszélytelenebb Malfoyt. Visszafarolt a sarokba, és különösebben már nem is óhajtott kijjebb keveredni onnét. Utálta ezt az űzött vad szerepet, egyáltalán nem állt neki jól! És különben is, mi a csudát akarhat tőle ez a hülye?

Az utóbbi időben amúgy is egyre furcsábban viselkedett, most meg ez a nézés!

Egyébként is, lassan kezdett ráunni Dracóra, az örökös nyafogására, a kifogásaira, arra, hogy szinte már úgy viselkedett, mint egy lány. Jól-rosszul eltöltötték az idejüket, de sajnos már a szex sem volt olyan vérpezsdítő, mint a kezdeti időkben.

Valahogy elvesztette az egész a varázsát. Draco túlzottan is behódolt neki, és már komolyan fontolgatta, hogy hagyja a fenébe az egészet, annyira.... egyszerűen unalmas volt minden. Unalmas és kiszámítható.

Már a régi kedvenc csatározásaik sem mulattatták, Draco ott is olyan elgyávult volt, és időnként még akkor is ütődött szerelmes pillantásokat küldözgetett felé, amikor éppen laposra átkozták a haverjaival együtt.

Hibbant mardekáros!

Már az sem izgatta fel igazán, hogy elég egy rosszalló pillantás, és Draco már ugrik is teljesíteni bármilyen kívánságát. Túl alázatos és túl nyálas lett a másik, őt rábírni bármire, ebben már nem volt semmi kihívás.

Bezzeg Piton, a múltkor is olyan vasvilla szemeket meresztett rá, amikor megkísérelt egy cseppet közeledni hozzá, hogy aznap este még Draco is sokkal jobban esett neki.

Őt meghódítani, az biztos, hogy kihívás lenne!

Már elgondolkodott rajta, hogy hogyan lehetne a mulya Dracótól úgy megszabadulni, hogy ha később Pitonnal mégsem jönne össze a dolog, akkor azért még legyen visszaút. Ez idáig sajnos még nem jött rá a megoldásra, de Pitonnál azért szorgalmasan készítette elő a terepet.

Egész jól haladt. Már a teljes jövő hétre elintézte magának nála a büntetőmunkát.

De térjünk csak vissza Dracóhoz.

Harry megkísérelte belőni, hogy mégis milyen a hangulata a másiknak, és végül arra a megállapításra jutott, hogy a vérszomjas és a szexéhes között lehet félúton.

Megnyugtató.

Már kezdett azon aggódni, hogy szándékai ellenére mégis közelebbi kapcsolatba kerül Voldemorttal, mert a két Malfoy közül az egyik csak kiszolgáltatja neki.

Így végül hagyta magát kirángatni a búvóhelyéről, sőt nagy megkönnyebbülésében még az ellen sem tiltakozott, hogy Draco egy használaton kívüli tanterembe tuszkolja be. Bár az azért feltűnt neki, hogy még mindig nem szedte le róla az átkokat.

Ezek szerint neheztel rá valamiért a kis mimózalelkű!

Sebaj, majd este megvigasztalja! Csak ebből a helyzetből keveredjen ki ép bőrrel!

Odabent por és összevisszaság fogadta őket, minden lépésükre kis örvények keletkeztek a lábuk alatt. Ócska asztalok és székek voltak felhalmozva az egyik sarokban, egy félig összeszakadt, egyik ajtaját elvesztett szekrény a másikban. Mellette egy jókora láda terpeszkedett. Az ablakokon évtizedes koszréteg fedte el a kilátást, és csak mértékkel engedte be a fényt, félhomályban hagyva így a termet.

Nem túl otthonos, de a célnak megfelel – gondolta magában kissé finnyásan Draco, Harry pedig pár hatalmasat tüsszentett rá, persze hang nélkül, de Draco ezt is jó jelnek vette.

Néhány záró és némító varázsigét vetett az ajtóra, aztán Harry felé fordult, és a mosoly nem tűnt el az ajkairól. Harry újfent a tátogással kísérletezett, de ahogy Draco arcára pillantott, végre valahogy eljutott a tudatáig, hogy itt most bizony nem az lesz, amit ő akar.

Egy kicsit meghökkent - nem ezt szokta meg a másiktól -, aztán hátrálni kezdett.

Nem lesz ez így jó! Majdnem beleesett a törött szekrénybe, majd némi botladozás után egészen a falig araszolt, de onnét már nem volt tovább.

Draco pedig nyugodtan lépegetett utána, mint aki nem siet sehova, azzal a pimasz vigyorral, amit Harry már rég letörölt volna a képéről, ha szabadok a kezei.

Draco fejében pedig szépen összeállt a terv. Határozottan úgy érezte, hogy jól fognak szórakozni.

Harrytől úgy két lépés távolságban megállt, és kihangsúlyozott lassúsággal újból előhúzta a pálcáját. Élvezettel figyelte az egyre idegesebb fiút, ahogy pillantása a pálcára tapad.

Még közelebb lépett, és a szekrény oldalának támaszkodott, közvetlenül Harry orra előtt. Mintha csak véletlenül tenné, az ujjai úgy babrálták a varázspálcát, hogy a vége egyfolytában a másikra mutasson.

• Szóval mondd csak, Harry, mit is szeretnél? Csak nem azt, hogy feloldjam a bűbájt?

Harry heves bólogatásba kezdett, hogy még a szemüvege is félrecsúszott. Kész csoda, hogy nem hagyta el eddig is.

• Tudod, a gond csak az, hogy van itt egy kis elintézetlen ügyünk. - Azzal a pálcájával visszabillentette a helyére az elkóborolt szemüveget.

Harrynek láthatólag nem tetszett sem a mondanivaló, sem a mozdulat. Határozottan fenyegetve érezte magát, és ez egy cseppet sem javított a kedélyén.

Draco csevegő hangnemben, kissé unott arckifejezéssel folytatta.

• Szerinted apámnak mennyi idejébe telik rájönni, hogy átejtetted? - Kérdő tekintettel nézett a griffendélesre. - Nem, ne is fáraszd magad a válasszal – felelt magának előzékenyen, a másik vörösödő arcát látva –, megmondom. Nagyjából 5, de legfeljebb 10 perced van addig, amíg visszaér ide, ahol elvesztette a nyomodat. És mit gondolsz, hol fog először körülnézni? Természetesen az üres termeket fogja végigjárni, és azt hiszem roppantul elégedett lesz velem, ha így talál ránk... - azzal egy meglepően gyors mozdulattal Harry álla alá feszítette a pálcáját.

Harry sápadtan hőkölt hátra, és megpróbált beleolvadni a koszlott tapétába, kevés sikerrel. Bár a színük majdnem egyezett, de a tapéta még kényes helyzet esetén sem szokott remegni. Ez a szituáció pedig eléggé annak tűnt.

Draco meg mintha semmi sem történt volna, zavartalanul mondta tovább a magáét.

• Ugyan – emelte meg a szemöldökét tettetett csodálkozással - ne mondd, hogy ennyire meglepődtél!

Tudod, mostanában sokat törtem rajta a fejem, hogy mi legyen kettőnkkel. Apám részéről is egyre nagyobb a nyomás, és te sem igazán úgy viselkedsz, mint akinek bármit is számítanék. Ez esetben viszont a mi kis románcunk véget ért, tehát minden további bonyodalom nélkül átadhatlak a Sötét Nagyúrnak. Mit szólsz hozzá? - tette még hozzá elég pofátlanul, kíváncsi szemekkel kutatva a fekete hajú reakcióját.

Harry most még hevesebben rázta a fejét, mint az előbb, már amennyire a pálcától mozdulni tudott, és bevetette legkönyörgőbb pillantásai egyikét.

Ezt nem teheti meg! Hiszen járnak, nem? Jó, persze kihasználta, ez így igaz, de ha nem teszi, akkor ő került volna ebbe a helyzetbe, azt meg azért már mégse! Hogy festene a Kis Túlélő egy jövendőbeli halálfaló alá rendelve?

• Miért van az az érzésem, hogy nem egyezik a véleményünk?- Draco félrebillentett fejjel, kutatva nézett Harryre, és elégedetten látta, hogy jó irányba haladnak.

Harryt meg lassacskán a víz is kiverte, arra a gondolatra, hogy némán kell megértetnie a másikkal, milyen elhamarkodott lépés lenne őt most kiszolgáltatni. Mi a fenét tegyen? Draco azonban megoldotta a problémáját.

• Mondjuk, ha meg akarnál győzni az ellenkezőjéről, talán kezdhetnéd egy csókkal. – Azért bosszantó, hogy még a legalapvetőbb dolgokat is úgy kell a másik szájába adnia! Azzal leengedte a pálcáját, ha minden igaz akkor már nem lesz szüksége rá.

Csak egy csók az ára? Az még megoldható, bár Harry nem volt túl tapasztalt ezen a téren, hiszen nem sok alkalma volt gyakorolni, mivel az eddigi együttléteik alkalmával inkább a lényeggel törődött, nem holmi csókcsatával. De most muszáj lesz összekapnia magát, mert Draco kivételesen túl eltökéltnek látszott, és ő egyáltalán nem óhajtotta azt a bizonyos találkozást Luciusszal.

Bár közel egyforma volt a magasságuk - pár centi plusszal Draco javára -, most Harrynek mégis szinte pipiskednie kellett, hogy elérje a másik fiú ajkait, mert az egyetlen mozdulattal sem könnyítette meg számára a helyzetet.

Nem tett semmit, csak hagyta, hogy Harry közelebb hajoljon hozzá, és az ajkára simítsa kissé bizonytalanul a száját.

Harry először lágyan, szinte félénken csókolta, ízlelgette, majdhogynem csak a szája sarkát, mintha sejtette volna, hogy a szokásos követelődző rohamával most nem ér el semmit.

Mivel a karjai még mindig használhatatlanul tapadtak az oldalához, nem tudta egy öleléssel, egy simogatással növelni a csók erejét, hát kénytelen volt mindent beleadni.

Már az egész száját kényeztette, próbálta feloldani a merevségét, de az a másik, gőgösen zárt száj meg se moccant.

Draco meg magában igencsak jót mulatott a helyzeten, ahogy Harry egyre kétségbeesettebben próbálta őt viszonzásra bírni, vagy legalább az engedélyét megszerezni a belépésre. Hagyta még egy darabig szenvedni a kis igyekvő griffendélest, aztán nagy kegyesen engedett neki. Harry úgy vetette bele magát a csókba, mint aki megtáltosodott, vagy mint akinek az élete múlik rajta. Ez utóbbi megállapítás valószínűleg helytállóbb lehetett.

A szőke meg engedte magát elkápráztatni.

Nem bánta, hogy már az egész testük egymásnak simul, hogy a hátát a szekrény oldala nyomja, hogy Harry combja a lábai közé furakszik, hogy az a kitartóan ingerlő száj lassan már megint nem kér, hanem követel, és ha Harry nem lett volna némiképpen akadályoztatva, akkor már rég ott tartanának, ahol szoktak.

Hoppá, na most álljunk meg egy pillanatra!

Mintha hirtelen észbe kapna, úgy tolta el magától Harryt, az ujja hegyével még megcirógatva a másik kivörösödött száját. Aztán csendesen, bár némileg rekedtebben megszólalt:

• Egész jó. De azt ugye sejted, hogy ezzel nem váltottad meg magad, csak egy kis időt nyertél? - kaján mosollyal nyugtázta, a másik arcára kiülő döbbenetet. – Pár hónap történéseit nehéz lenne egyetlen csókkal feledtetni. És egyébként sem érünk rá az enyelgésre, drága apám nagyjából mostanra várható.

Körbepillantott, valami megfelelő rejtekhely után kutatva, de az egy szem ládán kívül semmi használhatót nem látott, arra pedig már nem maradt elég idejük, hogy másik teremben keressenek alkalmasabb zugot.

Na - egy nagy sóhajjal emelte fel a láda tetejét -, most már csak ez legyen üres, mert ha nem, akkor igencsak szorult helyzetben vannak mindketten.

Kár volt emlegetni.

A kiszemelt búvóhely félig tele volt.

Vagy ha úgy jobban tetszik, akkor félig volt csak üres. Draco végigmérte a griffendélest - nagyjából olyan tekintettel, mint a neves koporsókészítők a még lábon járó páciensüket, méretvétel céljából -, de szerencsére Harry nem figyelt fel rá, mert még mindig azon töprengett, hogy mivel bírhatná őt jobb belátásra.

Ha pár penészes könyvet kidobna, akkor a másik talán összehúzódva elfér benne, szerencsére termetre nem túl nagy, ezzel talán nem lesz gond. Kérdés, hogy hajlandó-e ide elbújni.

Válaszként a folyosóról valami csattanás érkezett, mint mikor egy ajtót teljes erőből kivágnak, ami Harryt újfent elsápadásra késztette, és Draco sem mert többet töprengeni a lehetőségeken. Egyszerűen megragadta a másik talárját, és egy hirtelen rántással háttal a ládához penderítette. Harry elkeseredett pillantásával mit sem törődve taszított egyet a mellkasán, hogy az a peremen átbillenve zuhant a könyvek közé, közben jó alaposan beverve a fejét a láda hátsó falába. Már csak a lábait kellett utánaigazítani, néhány könyv a tetejére, és kész is a túlélőcsomag. Draco elégedetten hajtotta rá a fedelet.

• Meg ne moccanj, mert az életeddel játszol! – susogta még utoljára jótanácsként, nem mintha nagyon tartott volna tőle, hogy a szinte gúzsba kötött, kissé kába Harry igazán akarna ugrálni. De sosem lehet tudni...

A lehető legjobbkor fejezte be az eltüntetési hadműveletet, mert még éppen annyi ideje maradt, hogy egy pálcaintéssel megszüntesse az ajtóra mondott varázslatokat, és lábait felhúzva, hanyagul feltelepedjen a láda tetejére, amikor a mostanra már határozottan zilált McGalagony képében, apja berontott a terembe. Draco elmélyült gondolkodást mímelt, eléggé hiteltelenül, de apja jobban el volt foglalva az üldözősdivel, mintsem hogy ez feltűnjön neki. Luciusnak csak annyi jött le a helyzetből, hogy egy szem csemetéje mérhetetlenül unatkozik, míg ő kiloholja a lelkét is, mint holmi megkergült vadászkutya! Felháborító!

• Mi a fészkes fenét csinálsz itt, Draco? Pottert mintha a föld nyelte volna el, te meg itt üldögélsz!

Draco lazán megvonta a vállát. Azt ugye azért mégsem válaszolhatja, hogy Harryre vigyáz!

• Egy szóval se mondtad, hogy én is kapcsolódjak be a hajtóvadászatba, Apa. Gondoltam egyedül is elég vagy hozzá, hogy elkapd azt a lököttet. - Mulatságos volt látni, hogy a mindig higgadt tanárnő a szavaira egyre magasabbra tornázta fel a szemöldökét, és az arca lilás színezetet öltött. Összekócolódott hajával, szanaszét álló ruházatával a megszólalásig hasonlított egy felidegesített madárijesztőre. Már csak a varjak hiányoztak róla.

• Tudnám értékelni, ha nem csak a gúnyolódáson járna az eszed! - csattant fel Lucius. - Inkább azt találd ki, hogy hova mehetett Potter, ha el akart tűnni!

• Amennyire én ismerem, a tohonya haverjához, Hagridhoz. De, apa, ha megengedsz egy tanácsot, ma már ne próbálkozz vele, úgy látom kezd múlni a százfűlé-főzet hatása – figyelmeztette, McGalagony egyre ezüstösebb hajszínére célozva.

Közben Harry a láda mélyén kissé magához tért a kezdeti sokkból. Mozdulni sem tudott, annyira beszorult az áporodott szagokat árasztó könyvek közé. Valami nyomta a derekát, a lába az arcához préselődött úgy, hogy már most érezte, ahogy elkezdett zsibbadni. Ráadásul a feje is kitartóan lüktetett, nem is beszélve a sebhelyéről, valószínűleg a tarkóját ért ütés okozhatta mindkettőt. Próbált szép csendesen mélyeket lélegezni, hogy jobban legyen, de csak azt érte el vele, hogy lassan már levegőt sem kapott. Ahogy a bűzből kivette, az ócskaságok között akadt nem is egy, kissé rothadó állapotú bőrkötésű kiadvány, ehhez jött a szűk hely okozta enyhe klausztrofóbia, és némi örömmel állapította meg, máris feltalálta a gyors fulladásos halál receptjét.

Aztán meghallotta az idősebb Malfoy hangját, na, innét kezdve rendben volt a dolog, mert önként lemondott a levegővételről, csak hogy fel ne fedezzék.

Tehát Harry csendeskén, diszkréten fulladozott, simán megfeledkezve a tényről, miszerint egyáltalán nem kellene ügyelnie a hangos légcserére, mert az átok még mindig rajta van. Eltartott egy darabig, mire erre rájött, és addigra már szép kis piros karikák ugráltak a szeme előtt. Ha élve kikerül innét, akkor ezt még leveri Dracón!

Draco, miután apja sebbel-lobbal eltávozott, várt még pár másodpercet, majd újból bezárta az ajtót, nehogy később meglepetés érje őket. Semmi szüksége nem volt kéretlen tanúkra a továbbiakhoz. Kinyitotta a ládát és gyorsan lekapkodta az előzőleg felülre pakolt könyveket, majd elkezdte kicsomagolni a fekete hajút. Remélte, hogy nem esett különösebb baja ez alatt a rövid idő alatt.

Először a lábait hajtogatta rendbe, mire felbukkant a másik fekete lobonca. Harry addigra már lehunyt szemmel, nyitott szájjal alig-alig pihegett. Viszont igézően nézett ki!

Hogy egyszerűbb legyen kibányásznia a szűk helyről, Draco levette az átkokat róla, és nem túl kíméletesen kiráncigálta a kis híján magatehetetlen fiút.

Hát ez eléggé kikészült, de legalább könnyebben engedelmességre tudja majd bírni.

Harry alig állt a lábán, a zsibbadás az alsó végtagjaiból még közel sem múlt el, és igazából örült, hogy egyáltalán újra tiszta levegőt szívhat a rejtekhely büdöse után.

Így egy cseppet későn kapcsolt, mikor Draco kibújtatta a talárjából, és elöl összefogva a két kezét, egy darab ócska kötéllel megkötözte.

A következő pillanatban már ő támasztotta a szekrény oldalát, arccal a bútornak préselődve, ahogy Draco nekinyomta.

• Mi a... – próbált Harry felháborodottan érdeklődni.

• Ugyan, ugyan, minek ez a hangoskodás? – vágott közbe Draco – Ugye nem szeretnéd, ha valaki meghallaná a zajongásodat kint a folyosón? Tudod Harry, most más játékot fogunk játszani, mint amit eddig játszottunk. És én fogom megszabni a szabályokat, te pedig szépen engedelmeskedsz.

• Miért tenném?- Harry tudta, hogy a jelenlegi helyzetben ez egy abszolút felesleges kérdés, de nem tehetett róla, csak úgy kicsúszott a száján.

• Nem hiszem, hogy ezt túlzottan feszegetnünk kellene. – Draco mintha eltalálta volna a ki nem mondott gondolatát. - Legyen elég annyi, hogy valaki ott kint roppantul örülne, ha téged megkaparinthatna. Az már mellékes, hogy ez a valaki történetesen az apám, és kettőnk szempontjából nézve az sem igazán fontos, hogy kinek adna át, ha a kezébe kerülnél. De rajtad múlik, hogy melyikünket választod. Ott kinn a folyosó és Lucius, vagy itt és én.

Rettentően idegesítő volt Dracót hallgatni, ahogy majdnem a fülébe susogta a szavakat, valahogy fenyegetőbbnek tűnt, és határozottabbnak, mint amit Harry valaha hallott tőle. Ő csak a kissé ütődött Dracót, a fülig szerelmes Dracót, a készséges Dracót ismerte eddig. Ezt a Dracót viszont egyáltalán nem ismerte, de nem is vágyott rá, hogy megismerje. De ez ellen most nem tehetett semmit. Bár az egyik vadász csapdáját sikeresen elkerülte, úgy látszik a másikét már nem. A vad csak vad maradt, és nem menekülhetett tovább. Elképzelni sem tudta, hogy mit akarhat tőle, ha nem adja át Luciusnak! Akkor minek kötözte meg, minek fenyegetőzik? Rá akar csak ijeszteni? Hát akkor elégedett lehet magával, mert az alaposan sikerült. Harry mostanra már nem csak ideges volt, hanem félt is. Nagyon nem értette, mi történik körülötte, és utálta a tisztázatlan helyzeteket. Nem lehetne arról szó, hogy ő most szépen elájul, úgyis még mindig olyan kóválygós a feje. Már ott tartott, hogy nem akart a szerepe szerinti erős és kemény fickó lenni, mint az egy Mindenki Megmentőjéhez illik, csak ki akart kerülni innen, mert a rosszulléte ellenére minden érzéke veszélyt ordított.

• Nos, mi a véleményed? – borzolta újra az idegeit egészen közelről a mardekáros hangja, hogy a nyakán érezte a leheletét.

Mégis mit lehet erre válaszolni? Naná, hogy nem akar kimenni arra a rohadt folyosóra, és még véletlenül sem akar találkozni sem Malfoyjal, sem Voldemorttal. Viszont a másik megoldás sem vonzotta, legszívesebben valahol máshol lett volna, messze még ettől a szobától is, és főleg Dracótól. Na, egye fene, még akár abba a nyüves ládába is hajlandó lenne visszamászni, csak mindenki hagyja békén egyszer és mindenkorra!

• Mit akarsz tőlem? - ennyi volt az össz értelmes, amit hozzá tudott fűzni.

• Nem Harry – jött a túlzottan is nyájas válasz -, most csak én kérdezek! Tehát maradsz, vagy mész? - Azzal maga felé fordította Harryt, és hátrább lépett. Aztán gondolt egyet és elszedte tőle a szemüvegét, úgyis csak útban lett volna a továbbiakban.

Harry valahogy most ezt sem tudta díjazni. Nem elég, hogy a szabadságában korlátozza, de most még a tisztánlátásától is megfosztja a másik. Valami ott legbelül azt súgta neki, hogy nem lesz ennek jó vége, vissza kell szereznie az uralmát a piszok kis mardekáros felett, mert nagyon kinyílt a csipája. De hogy a fészkesbe oldja meg, főleg, hogy még mindig elég vacakul van?

Amíg Harry tipródott, hogy mi lenne a helyes válasz, Draco is elmélázott rajta, hogy a sprőd spárgát kicserélhetné valami csinosabb darabra. Mondjuk egy bilincsre, picike Swarovski kristályokkal ékítve, hmm ... hogy honnét a fenéből jönnek ilyen eszement ötletei, azt elképzelni sem tudta. Agyrém! Egy nagy frászt, még hogy kristályok! Örülhet a nyamvadt griffendéles, hogy az elmúlt hónapok megaláztatásai után még figyelmet fordít rá, nemhogy itt még romantikázzanak! Szuperül megfelel neki a kötél is, legyen csak vele elégedett!

De Harry egyáltalán nem tűnt elégedettnek a rá kiosztott szerepben.

• Akkor segítek neked a döntésben. - Vette át a kezdeményezést Draco, megunva az időhúzást.

Megfogta a másik összekötözött csuklóit, és a feje fölé húzta.

Nem kerülte el a figyelmét a fekete hajú viaszsápadt arca, és az sem, ahogy a mozdulatára rettegve rándult össze.

Összességében rozzantabban nézett ki, mint a szekrény, aminek támaszkodott, haja fekete kuszasága alól csak úgy világított a két zöld, tágra nyílt szeme. Sőt, most, hogy nem az ő kezében volt az irányítás, úgy tűnt, lassan már nem volt sem élő, sem holt a rémülettől.

Dracónak viszont az élő Harry azért mégiscsak jobban tetszett volna. Nem volt hajlama a nekrofíliára.

Csinálnia kéne valami megnyugtatót. Vagy inkább valami felizgatót? Hirtelenjében maga sem tudta eldönteni, melyik lenne a célravezetőbb. Aztán az utóbbi mellett döntött.

Nem engedte el Harry kezét, a baljával továbbra is fogva tartotta, a jobbjával pedig komótosan nekiállt kigombolni a másik ingét. A nyakkendővel küzdött egy kicsit, fél kézzel sehogy sem akart a csomója oldódni, pont úgy mint Harry hangulata. Kicsit rántott rajta, de a levegőhiánnyal küszködő Harry ennek sem örült igazán.

Így legyen az ember kedves hozzá! Itt vetkőzteti, és még azt sem tudja kellőképpen értékelni!

Aztán végre lekerült az a fránya nyakkendő, és Draco széthúzta a nyakánál az inget, kitakargatta azt a fehér bőrét, persze egyből kedvet is kapott hozzá. Már hogyne kapott volna, mikor, volt az már ezer éve is, mikor így foglalkozhatott a fekete hajúval, a gyors együttléteikkor semmire sem volt idejük igazán. Jobban mondva erre nem. Tehát most élt a lehetőséggel és apró csókokat helyezett a másik fiú vállára, nyaka hajlatába, a sima mellkasára. Elégedetten érzékelte, hogy Harry kezd kicsit felengedni, és talán már nem neheztel annyira az új szituációra. Aztán áttért a szájára is, de ott túl gyorsan akarta a másik újból átvenni a vezetést, így agy apró harapással búcsúzott a mohó ajkaktól, élvezettel nézte, ahogy Harry próbál utánakapni, de a lefogott keze miatt nem tud közelebb mozdulni. A szeme most már fényesen csillogott, az ajkai duzzadtak és vágyódóak voltak a csóktól, de még mindig ott ült az a Draco számára nemszeretem kifejezés az arcán, hogy ő irányít, a mardekáros bármit is tesz. Majd meglátjuk édes, meglátjuk.

Megint csak a nyakát részesítette előnyben, és közben a jobb keze bekíváncsiskodott az inge alá, apró bizsergető érzést hagyva a bőrön, ahol járt.

Harrynek meg lassacskán leesett, hogy ennek nem ölés lesz a vége.

Merlinre, ez nem jutott eszébe, hogy Draco pont most akar szexelni!

Mi üthetett belé, a veszély felizgatta? Legyen neki karácsonya! De ezt a vacak kötelet igazán leszedhetné róla, már a csuklóját is felsértette.

Ért ő a szép szóból is, elég lett volna annyit mondania, hogy dugj meg édes, és nem lett volna akadálya. Sejtette ő persze - most, hogy már rájött a lényegre -, Draco csak kéreti magát, úgy tesz, mintha szégyellné, hogy ez egyszer ő kezdeményezett.

Pedig már rég hozott volna neki néhány játékszert, láncot, bilincset, miegymást, ha nem titkolta volna, hogy így szereti, persze a korbácsot azt saját használatra tartotta volna fenn.

Bár a másik fele még mindig lázadozott a bánásmód ellen, és a feje is időnként hasogatott, de tagadhatatlan, hogy Harry kezdte egyre jobban érezni magát.

Mire észbe kapott, már megint a szekrény oldalát támogatta, de valójában most már egyáltalán nem bánta, mert a mardekáros ujjai addigra már a nadrágja gombjánál jártak, vagyis inkább annál, amit alatta találtak. Harry simán elviselt némi kellemetlenséget - úgymint kötél -, ha ennek ilyen kényeztetés a vége.

Pár perc múlva már ott tartott, hogy nem is alakulhatott volna jobban ez az üldözősdi. Legközelebb, ha ez kell neki, akkor megkéri Pitont, hogy kergesse meg egy kicsit őket, csak úgy az izgalom kedvéért. Aztán ha a prof jól viselkedik, akkor esetleg beszállhat harmadiknak, de ezt még átgondolja addig, attól függ, hogy Draco ma hogy teljesít.

Sejtése szerint, ha így folytatja tovább, akkor nem lesz szüksége kisegítésre.

Draco kezdte elveszíteni a fejét.

Teljesen lenyűgözte, ahogy a griffendéles fel-fel sóhajtott a mozdulatai nyomán, máskor nem lehetett ilyen érzéki hangokat kicsalogatni belőle. Ő maga is egyre inkább izgalomba jött, tehát épp itt volt az ideje továbblépni. Hátulról is elkezdte simogatni Harryt, aki az első óvatos érintésre kissé ledermedt, de az az elöl matató kéz kellőképpen elvonta a figyelmét arról, ami hátul történt. Így Draco addig-addig babusgatta, amíg azt nem érezte, Harry már ott tart, hogy megpróbál minél jobban hozzásimulni.

Harry a meglepetéstől nyikkant egyet, mikor már nem csak a másik ujjait érezte. Inkább valami mást, ami jóval hosszabb és vaskosabb volt, mint az ujja!

Ez csak valami vicc lehet! Ezt nem gondolhatja komolyan ez az idióta!

Megpróbált kitérni oldalra, de a másik szorosan fogta, nem mozdulhatott. Aztán valami tiltakozás szerűt próbált létrehozni, de csak egy hörrenésre tellett tőle, ahogy Draco beljebb nyomult.

• Maradj csak nyugton, ha azt akarod, hogy kedves legyek hozzád! Megmondtam, ma az én játékszabályaim érvényesek!