|
Állóháború
Clí 2008.01.20. 20:07
 ...
III. felvonás – Állóháború
James megkövülten állt a klubhelyiség bejáratánál. Szíve újra és újra összeszorult, ahogy fejében ott visszhangoztak Lily szavai: „Nem tartozik rád, Potter…” Miért? Miért hívta őt a vezetéknevén? Hiszen barátok! Vagy… nem? Olyan hirtelen pördült meg a tengelye körül, hogy majdnem fellökött egy éppen kifelé igyekvő harmadévest. Körbenézett a szobában, és csalódottan vette észre, hogy Lily már nincs ott.
Képtelen volt elfogadni, hogy a lány gyakorlatilag megszüntette a barátságukat. Hiszen ő, James volt az, aki „felkarolta” a félénk kislányt! Ő barátkozott vele, ő volt az egyetlen a közelében, aki képes volt megérteni őt. A kis Lily Evans, akit már apja is ferde szemmel nézett, olyan közel férkőzött a szívéhez, hogy lehetetlen csak úgy elszakítani ezt a köteléket! Mi történhetett, ami miatt Lily véleménye megváltozott? Tudta, érezte, hogy a kislány is ugyanúgy ragaszkodik hozzá és a kapcsolatukhoz, mint ő maga. Akkor mégis miért…?
Eldöntötte magában, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot.
* * *
Másnap reggel Lily ugyanúgy kelt fel, mint azelőtt. Első gondolata James volt, mint mindig, de most nem akart vele foglalkozni. Tudta, hogy végérvényesen lerombolta a bizalmat kettejük között, de ez volt a legjobb megoldás. Ha egyedül lesz, talán képes majd megkeményíteni magát – és legfőképp a szívét. Nem hagyhatja, hogy a fiú oltalma alatt örökre gyenge és védtelen maradjon.
Most már csak arra volt kíváncsi, hogy miért vannak ilyen magasröptű gondolatai rögtön ébredés után.
Ahogy valamivel később barátnőjével leértek a klubhelyiségbe, szemével rögtön James arcát kereste. Magára találva azonban összeszorította a szemét, és egyenesen a kijárat felé fordult. De még így sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú nincs még – vagy már – idelent. Mégis, mit vártál? Hogy a tegnapiak után ugyanúgy fog várni, míg leérsz? Szidta magát, hogy miként lehetett ilyen naiv.
A nap folyamán csak az órákon látta Jamest, aki Siriusszal együtt a lehető legtávolabb ült tőle. Ez az étkezéseken sem volt másképp. Bár Lily eszével jól tudta, hogy így a helyes, lelkének nem tudott parancsolni, ami tekintetét folyton a fiúra irányította. Szíve sajgott érte és a barátságukért, de a történteket már nem teheti semmissé. Különben sem hitt a lány és fiú közti barátságban. Egyikőjük biztos elkövette volna azt a hibát, hogy beleszeret a másikba. És magát ismerve, ő gyorsan beleesett volna ebbe a csapdába – bár azt nem mondhatja el, hogy ez rossz érzéssel töltené el. Mégis…
Miután barátnője elmesélte, hogy mit is takar a sárvérű, illetőleg az aranyvérű kifejezés, már végképp megszületett benne a „hidegülj-el-Jamestől-hogy-őt-is-és-magadat-is-megvédd” hadművelet. Nem értette meg, miért van szükség ilyen megkülönböztetésre ugyanolyan jogú emberek között. De most már legalább megértette, miért nem akarta James apja, hogy barátkozzon a fiával. Azzal szégyent hozott volna nemcsak a fiúra, hanem a családjára is, arra a híres és megbecsült Potter névre. Na, ezen összeveszhettek volna.
Este még sokáig ült az egyik fotelben, és a tűzbe bámulva próbálta kitisztítani az agyát – legfőképp a Jamesszel kapcsolatos emlékektől. De az emlékek csak nem akartak eltűnni.
Képtelen volt kiverni a fejéből az október elsejét, amikor először esett bele a trükkös lépcsőbe. James elkapta, és kihúzta onnan, de karja beakadt Lily táskájának szíjába. Ennek eredményeképp ő esett el a lépcsőfoknak álcázott lyukban. A lány ledobta a táskáját, és minden erejét bevetette, hogy kiszabadítsa a szitkozódó fiút. Mikor sikerült neki, megcsúszott, és ez alkalommal mindketten eltűntek a lépcsőben, fájdalmasan huppanva a fenekükre a felsőbb lépcsőfokon. Lily legszívesebben felvisított volna a szerencsétlenségétől, de ahogy James elgyötört arcára és forgó szemeire nézett, kitört belőle a nevetés. A fiú egy meglepett pillantás után csatlakozott hozzá. Kacagva szabadították ki egymást – immár véglegesen. Azután messzire kerülték azt a lépcsősort.
És hogy tudná elfelejteni a napot, amikor közösen írták meg életük első bájitaltan leckéjét? Késő estig fenn voltak, mert nem boldogultak a tömérdek kidolgoznivaló kérdéssel. Mint utóbb kiderült, azért, mert több harmadikos anyagból kivett kérdés is szerepelt köztük… De ők megcsinálták, mindenáron, még ha ez azzal is járt, hogy éjfélig dolgoztak. De James nem bírta a vontatott iramot, és Lily vállára dőlve elaludt. Miután a lány meglepetten fordult felé, a fiú feje az ölébe pottyant, és ott szuszogott tovább békésen. Lily mosolyogva nézte hosszú percekig, majd óvatosan felkeltette, és felküldte a szobájába aludni. James megpróbált tiltakozni, de végül lassan felvánszorgott hálókörletébe. Mikor Lily másnap kora reggel lement, az otthagyott könyvek fölé görnyedve találta Jamest, amint befejezi félbehagyott dolgozatát. Kimondhatatlan büszkeséget érzett iránta – főleg, hogy elemi iskolai fiú társai inkább lemásolták volna róla. Sosem fogja elfelejteni a fiú koncentrálástól komoly arcát, és a boldog elégedettséget sem, amit James a feladat elvégeztével érzett.
Az állandó vidámságról és nevetésről nem is beszélve. James mellett mindig élettel telinek érezte magát, és nem bírta abbahagyni a mosolygást. A fiú úgy hatott rá, mint a kábítószer – ha akart volna, se tudott volna róla önszántából leszokni. Mégis kénytelen volt. Mindent, ami eddig a legfontosabb volt számára, el kellett dobjon magától. És ezt egyedül James testesítette meg számára…
Hirtelen lépteket hallott maga mögött. Mire megfordult volna, James már le is huppant a fotel karfájára. Néhány pillanatig néma csendben figyelte a tüzet, majd egy nagy sóhajjal Lily szemébe nézett. A lány mellkasa összeszorult, ahogy megpillantotta a csalódottságot és szomorúságot a szemében. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott – a fiú tekintete kifejezéstelenné vált.
- Miért? – kérdezte, hangja alig hallhatóan remegett. Lily nem válaszolt. – Mi történt, hogy így ellenem fordultál?
- Nincs mit mondanom neked – válaszolt halk, mégis határozottnak szánt hangon a lány.
- Nem vehetsz így semmibe! – csattant fel a fiú. – Mit tettem, amiért ennyire elítélsz?
- Vállalnod kell a tetteidért a következményeket. – Lily úgy döntött, félrevezeti Jamest. Nem kell megtudnia az igazi okot, de egy hamis ok még mindig jobb, mint a semmi, nem igaz?
- De mi… – James elsápadt a hirtelen gondolattól. – Sirius miatt vagy így kiakadva? Azért, mert vele lógok? Én nem akartam… nem akartalak…
Megsemmisülten elhallgatott, tiltakozásra várva. De Lily hallgatott, ő pedig ezt egyetértésnek értelmezte. Összeszorult a szíve arra a gondolatra, hogy barátnője választás elé állította. Mégis hogyan választhatna két barát között? Egyáltalán miért kéne megtennie? Lily azt szeretné, ha neki nem lennének más barátai? De miért? A jó Merlin rúgja meg, miért?!
- Ne akard, hogy válasszak köztetek – suttogta most már cseppet sem titkolt elgyötört hangon.
- Mondtam neked, hogy nincs miről beszélnünk – felelt kifejezéstelen hangon Lily. James, ha lehet még jobban elsápadt.
- Azt hittem, barátok vagyunk… – suttogta megtörten.
- Én is azt hittem – vetett rá egy pillantást Lily, aztán felállt és felsétált a lányok lépcsőjén.
James szomorúan nézett utána. Érezte a kibuggyanni igyekvő könnyeket a szemében, de bárhogy akarta őket visszatartani, már képtelen volt. Felsietett a lépcsőn, és belépett az elsős fiúknak fenntartott szobába. Be akarta vágni az ajtót, teljes erejéből, de végül társai nyugalmára való tekintettel nem tette meg. Miért ők fizessenek azért, amiért nem ők a hibásak? Siriust sem hibáztathatja. Milyen jogon tehetné? Miért bűn, ha az ember barátokat szerez magának? Dühödten lerúgta a cipőjét, és ruhástul bemászott az ágyába. Egy határozott mozdulattal összerántotta a baldachint ágya körül, magához ragadott egy párnát, bemászott takarója alá és szabad folyást engedett könnyeinek. Utólag sem tudta megmondani, mennyi ideig sírhatott, de az tény, hogy az agyonszorongatott kispárna jól átázott.
A szobában bár csend volt, a másik három fiú nem aludt. A szipogó hangokat hallva néma pillantásokat váltottak egymással, és megszületett köztük az az egyezség, amit később Jamesszel erősítettek meg, és ami egész további életükben meghatározó szerepet játszott…
* Karácsony *
James és Sirius majdnem egy hónapig készültek erre a napra. A kastélyban meghittség uralkodott, mindenhol gyertyák égtek és kellemesen meleg volt. De a két fiú a parkban kószált, nem is titkolva örömüket, hogy leesett az első hó. Az örömüket tetézte, hogy sok hó esett az éjszaka. A már korábban kinézett erdőszéli magas fára másztak fel, és onnan pásztázták a környéket, teljes takarásban. Hetekig bújták a könyvtár könyveit hasznos bűbájok után kutatva. Mikor ezt megtalálták, a könyvek fölött egymásra vigyorogtak, és elhatározták, hogy kipróbálják.
- Szerinted, mikor jön az első? – kérdezte izgatottan Sirius.
- Most. Nézd, ott van – mutatott egy talpig fekete alakra James.
Egymásra vigyorogtak és előhúzták pálcájukat. Mindketten a hótakaróra böktek pálcájukkal, majd a sötét alak felé lendítették, miközben a bűbájt motyogták. Az eredmény az lett, hogy az alakot két jól irányzott hógolyó találta el – az egyik ráadásul az arcán, minek következtében megpördült, és elterült a hóban. A fiúk az öklüket tömték a szájukba, nehogy elröhögjék magukat. Hát számítottak mindenre, de ilyen hatásra biztos nem. Egy szőke lány szaladt a hóban fekvő alakhoz.
- Jól vagy, Piton? – kérdezte inkább közömbösen, mint aggódva.
- Semmi bajom, csak elestem – állt föl a fiú, majd a lánnyal együtt odébbálltak.
- „Csak elestem” – utánozta Piton lányos hangját Sirius, mire barátjával együtt elröhögték magukat. – A tökéletes áldozat.
- Ahogy mondod, pajti – vigyorgott rá James.
Ezek után még voltak bőven gyanútlan áldozataik. Lányok, fiúk vegyesen. Valaki szitkozódott, valaki azt hitte, a mögötte álló volt, megint mások jót nevettek rajta, de volt egy fura figura, aki leborult a hóba és sűrűn imádkozni kezdett az életéért, és az emberiség apokalipszis nélküli jövőjéért. A két fiú a fán úgy szakadt a röhögéstől, hogy majdnem leestek. Utolsó áldozataik – persze véletlenül – Remus és Peter voltak. A könnyektől észre sem vették, hogy kire céloznak. Pechjükre azonban a másik két fiú tudott a tervükről, és egyenesen a fa felé tartottak. Anélkül, hogy James és Sirius észrevettél volna őket.
- Jobban sikerült az egész, mint gondoltam! – nevette James.
- Fáj a hasam a röhögéstől – kacagta válaszul Sirius, és az egyik faágba kapaszkodva próbálta megtartani magát.
- Ezt nem lett volna szabad kihagyni.
- Bizony, Remuséknak is látniuk kellett volna!
- Láttuk is, ütődöttek! – kiáltott fel rájuk hirtelen Remus.
Jamest váratlanul érte a lebukás, összerezzent, majd két métert zuhant a fáról a föld felé. Egy pillanatra elsötétült minden, de aztán már csak tompa fájdalmat érzett a derekában és a feje búbján. Sirius ugrott le a fáról, és aggódva fölé hajolt. Másik két barátja is ugyanígy tett. Ő pedig látva bűnbánó arcukat, elnevette magát. Barátai morgolódva és vele együtt nevetve ráugrottak, olyanok voltak, mint egy nagy kupac ázott rongy. Ahogy feltápászkodtak a földről, dühös hang csattant mellettük.
- Elment az eszed, Potter? – érkezett a „kis tömeghez” Lily. Mielőtt akár gondolkodhatott volna, hideg, kesztyűtlen kezével úgy arcul csapta Jamest, hogy csúnya piros folt maradt a fiú arcán. Hirtelen síri csend lett, a fiúk abbahagyták a nevetést, és visszafojtották lélegzetüket, az áldozat reakciójára várva.
- Csak azt nem értem – kezdte színtelen hangon James, majd tekintetét lassan Lilyre emelte –, hogy neked mi közöd van hozzá, Evans?
Lily megkövülten bámult rá. Nem tagadhatta, igaza volt a fiúnak. De ahogy meglátta a zuhanó Jamest, egy pillanatra elfogta a félelem, hogy valami komoly baja eshet. Ki is törhette volna a nyakát! Azért ütötte meg, mert… mert… hiszen csak aggódott érte! James ekkor elfordult tőle, és barátaihoz lépett. Többet nem is foglalkozott Lily jelenlétével. A lány dühösen összehúzta a szemét, és nyújtott léptekkel bevonult a kastélyba.
- Lily! Várj! A fenébe is, ne rohanj már annyira! – nyargalt utána barátnője.
Lily megállt, és bevárta névrokonát. Hogy elkerüljék a félreértéseket, ő megmaradt Lilynek, míg barátnőjét Flónak vagy Fofónak hívták. Flo most fújtatva állt meg mellette.
- Miért… ütötted meg? – kérdezte levegő után kapkodva.
- Nem tudom – válaszolt őszintén Lily.
Barátnője ennyiben hagyta. Megtanulta már, hogy Lilyt bármiről lehet faggatni – csak Jamesről nem. Vele kapcsolatban mindig témát vált, vagy nem szól egy szót sem. Őszintén kívánta, hogy a két fiatal oldja meg egymás közt az ellentétet, de úgy tűnt, ennek semmi esélye. Pedig barátoknak olyan aranyosak voltak…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans