|
Minden más...
Regicca 2008.05.18. 20:28
 -
11. fejezet – Minden más…
Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem jött volna Potter. Adriánból ezt sose néztem volna ki. Mármint olyan előzékeny volt, meg kedves. Kinyitotta előttem az ajtót, hozott nekem inni. Mind csak ezért lett volna?! Minden pasi ilyen? Tényleg szerencse, hogy van egy Potter. Csak ne vágtatna ennyire.
- Most meg mi a bajod? – álltam meg és lihegve kérdeztem tőle.
- Nekem? – nézett rám gúnyolódva. Mi a francért nem liheg ő is?! Ez így olyan gáz.
- Nem én rohanok – válaszoltam.
- Nem, te tényleg nem rohansz! Elmondanád mégis, mi a francot képzeltél? – esett nekem hangosan. Ez aztán a témaváltás! – Hogy gondoltad, hogy eljössz egy olyan fickóval, akit kábé egy órája ismersz? Meg vagy te húzatva? – kérdezte dühösen.
- Most mit üvöltözöl? – szóltam higgadtan. Vagyis az próbáltam lenni, merthogy azért a szívem nekem is vadul kalimpált. És nem azért, mert Potter egy fél méterre állt tőlem. Kezdtem felfogni, hogy mi lett volna, ha nem jön, vagy ha csak öt perccel később.
- Lily! Én azt hittem, te vagy a legértelmesebb lány az egész Roxfortban. Folyton visszautasítgatsz, csak mert sok barátnőm volt, erre te mit csinálsz! Pont ugyanolyan vagy, mint a többi – nézett rám csalódottan. Én pedig erre felpofoztam.
- Bunkó! – mondtam, majd elkezdtem rohanni. Megjegyzem magas sarkú cipőben bizony ez egy nagyon nehéz dolog. Nem is néztem, hogy merre megyek. Csak rohantam.
Nem kellett volna ezt mondania, nem teheti ezt. Ő nem mondhatja!
A szememben újra szúrni kezdtek a könnyek, de nem érdekelt. Hallottam magam mögött, hogy Potter fut, és a nevemet kiabálja, de nem álltam meg. Végül aztán egy egészen új helyre jutottam.
Egy park volt, egy teljesen üres és sötét park. A járda két szélén padok és lámpák voltak. Nappal is biztos csodás látvány. Muszáj leülnöm. És mintha csak ezt akarta volna alátámasztani az ég, a bal cipőm sarka kitört én pedig majdnem hasra estem. Annyi szerencsém volt, hogy épp bele tudtam kapaszkodni az egyik oszlopba. Ezután elsántikáltam a legközelebbi padhoz, és lerogytam rá. Tenyerembe temetve az arcomat végre szabad utat engedtem a könnyeimnek.
- Ne haragudj! – hallottam mellőlem a hangját. – Tényleg bunkó voltam, sajnálom! Csak féltelek…
- Miért? – néztem rá könnyes szemmel.
- Mert fontosabb vagy nekem, mint eddig bármelyik lány – felelte halkan, én mégis minden szavát hallottam. Nem is volt semmi hang rajtunk és a zenélő tücskökön kívül.
- Miért?
- Nem tudom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy kellesz nekem.
- Miért?
- Azt hiszem, az elején az volt az indok, mert te voltál a megszerezhetetlen, de ez megváltozott. Nem tudnám megindokolni, de látni azt, hogy más férfival vagy, hogy mással nevetsz, hogy másra mosolyogsz, az fáj. És ez új érzés számomra. És ennek nagyon is sok köze van hozzád. Érted már? – nézett rám azokkal a hatalmas csokibarna szemeivel, de most nem tudtam elveszni bennük.
- James – suttogtam. Magam is meglepődtem rajta, hogy végre a keresztnevén szólítottam, és láttam, hogy ő is, de ennek most nem adott hangot. – Tudom, hogy hülye voltam. Hogy lehetett volna annyi eszem, hogy nem jövök el, de már megtörtént. És köszönöm, hogy értem jöttél.
Levettem a cipőmet, mindkettőt, és a szúrós kavicson sétálni kezdtem.
- Hogy követhettem el még egyszer ilyen hibát – dünnyögtem, de nem elég halkan, hogy csak én haljam.
- Még egyszer? – ért be, majd felvont szemöldökkel vizslatott.
- Nem fontos – legyintettem, s próbáltam megszaporázni a lépteimet. De azért a kavicsok néha-néha nagyon is belevágtak a talpamba.
- De igenis érdekes! – állított meg. – Tegnap reggel azt mondod, hogy nem lehet barátod, erre ma elmész egy sikátorba egy vadidegennel. Most akkor mi van?
- Nem mondhatom el! – hajtottam le a fejem. Na nem azért, mert féltem, hogy majd belenéz a fejembe. Azt hiszem, annyira megbízhatok benne. De látni a szemeit, több mint csak egy kérdés.
- Mit?
- Hagyj – húztam ki lassan a kezemet az ő szorításából, és próbáltam továbbmenni, de ő megint csak elállta az utam.
- Kérlek.
Vettem egy mély lélegzetet, és leültem egy másik padra. Ő nem ült le, hanem elém guggolt. Kedvesen megszorította a kezeimet, és várt, hogy mikor kezdek bele.
- Nem tudom, hogy mennyire emlékszel Davidre – Ő csak egy aprót bólintott válaszul. – Májusban jöttünk össze. Minden nagyon szép volt és romantikus. Blablabla… Aztán Június végén eljött hozzánk, és tökre megkedveltette magát anyuval is. Egész nyáron együtt voltunk, strandra jártunk, meghívott vacsorázni. Én is megismerkedtem a szüleivel. És hát, tudod… - Ha most nem egy lámpánál ültünk volna… - Nem tudom, hogy jó ötlet-e veled beszélni erről. A lényeg, hogy nekem ő volt az első – nyögtem ki, majd lehajtottam a fejem. És éreztem, hogy a hajam színe az arcomra is kiül. – Ami tényleg nagyon jó volt, meg minden. Aztán még sokat voltunk együtt. Utána pedig Dave elkezdett új dolgokat hozni, amivel szerinte izgalmasabb lehet az egész. Végül azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha kipróbálnánk a szabadban is.
Na most már nem csak vörös, hanem egyenesen ég az arcom. Minek mesélem ezt el neki? Jobb lesz, ha felállok.
- Most meg hova mész? - kérdezte, mikor újra utolért.
- Nem hiszem, hogy ezeket épp neked kéne elmondanom – néztem mindenfele, csak pont rá nem. – Két ember tudja még rajtam kívül, és ennyi pont elég.
- Lily – fogta meg az állam, és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek, de én becsuktam azt. – Annyi mindent tudok már rólad, miért nem engeded, hogy igazán megismerjelek?
- Mert nincs egymáshoz semmi közünk! – ellenkeztem.
- Félsz? – kérdezte halkan, én pedig csak egy aprót bólintottam. - Mitől?
- Attól, hogy te is ugyanilyen leszel! – Most végre sikerült ránéznem, de az arca egy merő döbbenet volt. – Attól, hogyha majd netán lenne köztünk valami, akkor te is ezt csinálnád velem!
- Esküszöm, hogy nem fogom!
- Azt se tudod, hogy mit! – Végre elengedett, én pedig megint leültem egy padra.
- Kérlek, meséld el – ült le mellém.
- Nem akarom…
- Bízz bennem – simított végig az arcomon.
- Szóval – vettem egy mély levegőt. – Belementem ebbe a szabadosdiba. Meg is beszéltünk egy időpontot, hogy majd találkozunk. Én odamentem, és már ő is ott volt… - Mikor újra felrémlett magam előtt ez a kép, a gyomrom újra görcsbe rándult.
- És?
- Egy másik lánnyal volt. Mire én megkérdeztem, hogy mit csinál? És ő azt mondta, hogy hát hármasban gondolta. Én elrohantam, és azóta sem találkoztunk. Ennek ellenére ő még a mai napig leveleket küldözget nekem, hogy bocsássak meg neki, ha talán megbántott.
- Sajnálom – ölelt magához, én pedig 48 óra körforgása alatt másodszor bújok hozzá hálásan.
- Én csak el akarom felejteni – hüppögtem, és a vállába fúrtam a fejem, és megint sírni kezdtem.
Lily Evans, a fene egyen meg! Megint mit csinálsz? Nem bőghetsz itt ennek a férfinak az ölében. Egyáltalán mondhatom, hogy férfi? Annyira gyerekesen tud viselkedni…
- Tudod, én azt hittem, hogy megbízhatok benne. Reméltem, hogy olyanok leszünk, mint Aby és Will, de nem. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
- Sss.. – tette a számra a kezét, de közben egy aprót bólintott. – Nyugodj meg! Én vigyázok rád… - suttogta, majd az arca egyre jobban közelített felém.
És én megint úgy éreztem magam, mint tegnap reggel. Azzal a különbséggel, hogy most nincs itt Aby, aki megzavarjon minket, nincs itt senki rajtunk kívül. Már nem volt visszaút, száját a számra tapasztotta, én pedig gyengéden átkaroltam a nyakát. Annyira más ez, mint akárkivel, és be kell vallanom sokkal jobb is. Egyáltalán nem az a nyálas csók, de nem is az a macsós. Olyan igazi csók, amitől a királykisasszonyok lába a mesében fellebben. Ha Potter mindig ilyen lenne…
- Ácsi! Ácsi! Ácsi! – toltam el magamtól hirtelen, mikor rájöttem, hogy ez nem lehet a valóság. – Mit csinálsz?
- Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, de én élveztem – felelte vigyorogva. – Te csókoltál meg.
- Ööö.. – Igen, mert én egy hülye liba vagyok, aki ilyenkor mindenre képes! – Fogadás kipipálva – álltam fel.
Elővettem az egyik zsebemből a pálcámat, és amíg Potter csendben megpróbálta felfogni, hogy mit mondtam neki, megjavítottam a tönkrement cipőm sarkát. Ezután mindkettőt felvettem, és így próbáltam meg visszajutni a diszkóba.
- Milyen fogadást? – ért utol.
- Amit segítettél nekem elveszteni – válaszoltam semleges hangnemben. Vagyis remélem, hogy sikerült úgy csinálnom. Ez egy apróbbacska hazugság, semmi több. De hát nem mondhatom neki azt, hogy bocs, elérzékenyültem! Ezek után életem végégig azt hallgathatnám, hogy szerelmes vagyok belé. Amiről pedig itt egy szó sincs!
- Állj! – torpant meg, én pedig hiába mentem volna, újból a kezemet fogta, amitől nem tudtam folytatni az utam. – Sergióval abban fogadtatok, hogy aki veszít, az megcsókol engem?
- Dehogy! – nevettem el magam. – Csak, ha én veszítek. Ha ő veszített volna, ami úgy is lett volna, ha te nem gátolsz meg a győzelmemben, akkor neki egy sokkal viccesebb feladata lett volna. Ez persze sose fog kiderülni – rántottam meg a vállam.
- Szóval azt akarod mondani, hogy az, ami az előbb történt a padon, csak azért volt, mert muszáj volt? – hitetlenkedett.
- Persze! – bólogattam hevesen. – Mégis mit hittél? Hogy én leszek a következő libád? – ráncoltam össze a homlokom.
- Nem a következő libám, de… - bizonytalanodott el.
- Jaj, Potter! Te sem lehetsz ennyire gyerekes! – kacagtam gonoszan.
- Miért?
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy valaha is lehet valami köztünk? Potter! Nézz már magadba! Hol hasonlítunk mi akármiben is egyáltalán? – kérdeztem gúnyosan, majd erre elengedett és én elindultam, de ő továbbra is ott loholt a nyakamban. Most úgyis olyan veszekedős hangulatom van. Akkor David nem kapott ebből, de most megint ott van a gombóc a torkomban. Muszáj kiadnom.
- Nem én vagyok a te Júliád, Rómeó! – veszekedtem.
- A mim? – értetlenkedett.
- Látod? Egyszerűen nem értenénk meg egymást! Miről beszélnénk? Mert lehet, hogy az elején még ellenénk mással, de aztán valamikor csak kell beszélgetnünk. És mi mégis miről? Gondolj már bele! Egyetlen egy közös témánk sincs! Én mugliszármazású vagyok, te aranyvérű! Én tanulok, te még sose csináltál magadtól házit! Nézz rám, nekem eddig összesen két barátom volt. Te három éve cserélgeted kétnaponta a barátnőidet, az mennyi is?! Az annyi, mint – Gyors fejszámolás. – kb 550 lány. Vagyis a fél Roxfort. Hát nem érted?
- De ez most más…
- Miben? – üvöltöztem. Holnapra biztosan meg fogom bánni, de ez most olyan jó. – Én most lennék egy hétig neked. James! – álltam meg, és néztem rá könyörögve. – Az istenért! Fogd már fel, hogy mi nem illünk össze!
- Honnan veszed? Csak arról mondhatsz ilyet, amit már kipróbáltál! Merlinre! Én nem vagyok David! – toppantott egyet. Azt hiszem ez a beszélgetés, vagyis üvöltözés nem csak őt hozta ki a sodrából. – Én nem foglak megcsalni!
- Pont te? Te vagy a nagy James Potter! Te ne tennél ilyet? Könyörgöm…
- Nem, Lily! – rázta hevesen a fejét. – Ez sajnos mind igaz volt. Volt – hangsúlyozta ki. – Megváltoztam, hát nem érted?
- Jajj, könyörgöm, csak azt ne mondd, hogy a szerelem megváltoztatott – nevettem.
- Én nem lehetek szerelmes?
- Te?
- Sőt, mondok mást is! – közelített egyre jobban hozzám. – Tudod, hogy miért üvöltözöl így velem?
- Mikor lettél gyakorló pszichológus? – kérdeztem kétkedve.
- Hogy mi? – kérdezte már halkan, de annyira közel volt hozzám, hogy így is tökéletesen hallottam.
- Mindegy. Na miért? – tértem vissza az eredeti témánkhoz. Kíváncsi vagyok, milyen hülyeséget talált ki.
- Mert magadat próbálod győzködni!
- Miről?
- Hogy nem szeretsz engem. Azzal pedig, hogy így veszekedsz velem, próbálsz megutáltatni magaddal.
- Ez nem igaz – nyeltem egyet, mert a szája már megint vészesen közeledett az enyémhez. Édes Istenem!
- Bizonyítsd be! – suttogta érzékien, aztán a szája megint az enyémre tapadt…
Egy kis véleményért könyörgök...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans