|
Az egyszárnyú bagoly
Illango 2007.08.26. 23:30
 ...
Tizenhetedik fejezet – Az egyszárnyú bagoly
Ha volt valami, amit Hermione még a szőke kölyköknél, a rosszul időzített átkoknál, és a házimanók rabszolgasorsba taszításánál is jobban utált, az a flitteres, rosszul rászabott ruha volt.
Éjfél volt. A telihold fénye bizonytalanul pislákolt a fekete, csillagokkal teli égbolton. Magányosnak és távolinak tűnt.
Hermione azt hitte, nem lesz elég holdfény az átváltozásához, de most mégis ember lett, és vékony, selyem öltözetet vett fel. A ruha elegánsan fogta körül a testét, és bolyhos, fehér, flitteres tollakban végződött, amelyek mozgás közben lágyan zizegtek.
Hermione utálta.
Bár kényelmes volt, furcsán érezte magát benne. Feltételezte, hogy ha még néhány centivel magasabb lenne, és hosszú szőke haja lenne, talán még egész ízlésesen nézne ki rajta. Mogorván bámulta meztelen vállait, és a mély dekoltázst. Bízzad csak Dracóra a választást, aztán tessék, gondolta.
Ahogy Hermione róla gondolkozott, sorban leperegtek előtte az előző napok eseményei: megmentette Draco Malfoyt, az ősi ellenségét egy gyilkossági kísérlettől. A gyanúsítottat – bizonyos Mr. Macnairt, aki elhelyezte a lethifoldot a kúriában, és úgy tűnt, Lucius Malfoyt okolja a bűntényért – már letartóztatták, és ügye igencsak rosszul állt. A kúria toronyszobája pedig romokban hevert, miután a Malfoy családi őrző leégette a bútorokat, a szőnyegeket, és a függönyöket.
Ehhez hozzájön még egy érdekes átok, amely házimanóvá teszi nappal, és holdfénynél pedig visszaváltoztatja emberré, aztán hogy megmentette a legnagyobb ellensége életét, de nem is bánja, és hogy házimanó-forradalmat szított… Hermione így össze is tudta foglalni a nyarát.
Mikor lesz végre újra normális életem? gondolta Hermione sóhajtva.
De a kérdés, amit fel akart tenni magának, nem ez volt, hanem az, hogy miért?
Miért nem ment el a Kúriából, ha egyszer megvolt a lehetősége? Miért nem hagyta, hogy Macnair bosszút tudjon állni? Miért ütötte bele az orrát az ő dolgaikba, miért nem hagyta, hogy a Malfoyok magukban elintézzék a kicsinyes rivalizálásukat?
Aztán rájött, hogy a válasz ott fekszik elterülve az ágyon, kötésekbe és egy fürdőköpenybe burkolózva, és egy kviddicslapot olvasgat.
- Végeztél? – kérdezte Draco, lassú, vontatott beszédjével felkavarva Hermione gondolatait. - Vagy még szeretnéd illegetni magad az anyám ruhájában?
Hermione fürgén kilépett az öltözőparaván mögül. – Jobb lenne – mondta -, ha nem azért öltek meg volna egy hattyút, hogy kifüggesszék a tollait az aljára. De ezt leszámítva, nem néz ki rosszul.
Draco szótlanul állt egy darabig. Arcának alsó részét eltakarta az újság, de szemeivel mereven bámult ki mögüle, egyenesen Hermionéra.
Valami furcsa volt azokban a szemekben – valahogy elvesztették mesterkélt ezüst csillogásukat, és helyette szürkébbek, viharosabbak lettek, mint az ég, mikor közeleg az eső.
Hermione összevonta a szemöldökét. Azon tűnődött, hogy vajon Draco csak magában nevet azon, hogy mennyire esetlenül áll rajta a ruha, vagy a szakadásokat keresi, amelyeket véletlenül okozhatott rajta. Aztán rájött, hogy nem a ruhát nézi – hanem őt.
Hermione a meztelen vállaira tette a kezét. Enyhén elpirult.
Draco pislogott, és megrázta a fejét. – Ööö… - mormogta, majd gyorsan hozzátette – Gondolom, még nem láttad a mai újságokat, Granger.
Nem, még nem látta. Egész nap vizet forralt, hogy kimossa Draco kötéseit, teát készített neki, és kitömte a párnáit, hogy olyan kényelmessé tegye Draco nyarát, amennyire csak lehetséges, és eközben morgolódott, átkozódott, és jó hosszan tartó betegséget kívánt neki.
- Van valami, ami talán érdekel – folytatta Draco. – Nézd meg a hatodik oldalt.
Odadobta a Reggeli Prófétát, ami fél méterrel Hermione mellett esett le. Hermione ingerült pillantást vetett Dracóra, majd felvette a szőnyegről, és a hatodik oldalra lapozott.
A tegnapi Boszorkányégető Verseny színes képei, és a Kobold Üvegáru hirdetések között egy kis fénykép lapult a két termetes börtönőrrel közrevett Macnairról, amint épp Azkabanból szabadul. Baljós mosoly játszadozott az arcán.
Hermione a képaláírásra pillantott. ”Murdoc Macnair távozik az Azkabanból, miután ejtették ellene a vádakat.” Nem volt mellette bővebb információ. Macnair kisétált a képből és eltűnt.
- Hogyan tudták…? – kiáltott Hermione. – De hát meg akart ölni!
Draco nem nézett rá. A körmeit vizsgálgatta komoran.
oooOOOooo
Draco nem figyelt Hermione bosszankodására, gondolatai egy néhány nappal ezelőtti eseményhez sodródtak. Éppen a Kúria könyvtárában időzött. Varázskódexeket lapozgatott, és azzal szórakoztatta magát, hogy a tragikus mártírok és a halott hősök képeire firkált.
Hirtelen meghallotta, hogy apja belép a könyvtárba, megismerte őt bőrcsizmái jellegzetes visszhangzó kopogásáról.
Aztán meghallotta az apja hangját.
Először olyan volt, mintha csak magában beszélne, addig, amíg meg nem hallotta a második hangot. Csak suttogás volt, és úgy tűnt, mintha lágyan, és kígyózva sodródna keresztül a szoba csendjén.
- Hívtál, uram? – suttogta Lucius. Nem tudott róla, hogy nincs egyedül.
- Á, Lucius – mondta a hang mézesmázosan, de olyan volt, mint egy tőr, amit drága selyembe csomagoltak. – Végre. Egyedül vagy, ugye? Üres a könyvtár?
- Igen, uram.
- Helyes. Milyen nagyszerű. Nos – hallottál róla, mit történt hosszú idő óta távollévő társunkkal, Macnairral?
- Igen, uram.
- Börtönben van – mondta a hang, ál-szánalommal. – Ez igazán sajnálatos. Azon tűnődöm, hogyan is került oda?
Lucius nem válaszolt. Hirtelen a hang éles lett, és úgy vágott át a csenden, mint egy kés.
- Azt akarom, hogy szabad legyen, Lucius.
Lucius hangja olyan volt, mintha megpróbálta volna visszafogni magát attól, hogy kitörjön. – Uram – meg akarta gyilkolni a fiamat.
- Nem érdekelnek a kicsinyes rivalizálásaitok vagy versengéseitek, Lucius – mondta a hang metszőn. – Az összes halálfalómra szükség van a következő feladatnál. Azt akarom, hogy felkészüljenek. Érted?
- Igen, uram.
- Akkor tedd meg azt, amit meg kell tenni. Nem akarom, hogy ez újból megtörténjen.
- Természetesen, uram. Nem fogok csalódást okozni. – Lépések hallatszottak, majd csukódó ajtó zaja. Aztán csend.
Draco kikukucskált a polc mögül, aminek eddig nekitámaszkodott, és egy aranyozott tükörre esett a pillantása – ami már azóta függött a falon, mióta Draco megszületett – amelyben az örvénylő sötétszürke felhők éppen eloszlottak amint a tükör visszaváltozott eredeti, tiszta önmagává. Égett zsálya illata kavargott a szobában, de gyorsan eloszlott.
Draco csendesen visszafordult, újból nekitámasztotta a hátát a polcnak, és elgondolkozott. Nem törődött azzal, hogy kiradírozza a firkáit, és nem vette észre, hogy az öreg óra elütötte az éjfélt.
oooOOOooo
- De miért tenné meg ezt? – folytatta Hermione, megzavarva Draco visszaemlékezését. – Ennek semmi értelme. Végül is, az apád.
- Vannak dolgok, Granger – mondta Draco -, amelyek fontosabbak a családnál.
Hermione ingerült pillantást vetett rá, és egy közeli kanapéra dobta az újságot, aztán elővette a félkész, szürke, kötött sapkát. – Szerintem aludjál – mormogta, amint újból elkezdte kötni a sapkát.
Draco egy ideig nézte őt. – Nagyon jó ötlet – mondta, és elhúzta az ágyon a függönyöket. – Elég fárasztó a locsogásodat hallgatni, egyébként.
oooOOOoooo
Hermione halk, egyenletes zenére ébredt.
Nem vette észre, hogy elaludt. Ásítva a szoba átellenes falán lévő faliórára nézett; hajnali negyed négy volt. A csillár magától elaludt, és a szoba szinte teljesen sötét volt.
Hermione Draco ágyára pillantott, és az első dolog, amit észrevett, hogy a függönyök szét voltak húzva, felfedve az ágyat. Nem tudom elhinni, hogy ezt nekem holnap mind ki kell takarítanom - gondolta Hermione dühösen, amint meglátta a gyűrött lepedőket, a szétszórt párnákat, és néhány, az ágytakaró alatt heverő magazint. Aztán eszébe jutott a legnyilvánvalóbb dolog – az ágy üres volt.
Draco bejelentetlen eltűnésén bosszankodva, Hermione összeráncolta a szemöldökét, aztán figyelme a halk zene felé fordult. Az ajtó nyitva volt, és kintről halvány gyertyafény szűrődött be.
Hermione felkelt a kanapéról, és elindult arrafelé, ahonnan a zenét hallotta.
A dallam csaknem melankolikusnak tűnt a holdfényben, és a homályos folyosókon. Hermione megpróbált rájönni, hogy mi is lehetett – nem mugli dal volt, de nem is valami híres Walpurgis leányai szám. Gyönyörű volt, és szomorú. A zongorista is elég gyakorlott lehet, jegyezte meg magának, azon tűnődve, hogy ki lehet az.
Belépett a Zeneszobába. Hatalmas bálterem volt, fekete-fehér kockás márványpadlóval, és egy óriási kupolával, amelyen angyalok játszadoztak, és szárnyas lovak repkedtek. A magas, padlótól plafonig érő, boltíves ablakokon sápadt holdfénypászmák hullottak a terembe.
A szoba másik végében gyönyörű, fekete zongora állt. Valaki azon játszott, a hátát fordítva Hermione felé.
Draco.
Hermione megigézve bámulta. Az első gondolata az volt, hogy ”Nem is tudtam, hogy Draco Malfoy tud zongorázni.” Aztán csak a dallam szépségére figyelt, és Draco előadásának kecsességére, ahogyan a lágy muzsika keresztüláramlott a szobán.
Hirtelen elhalt a zene. Draco szembefordult Hermionéval, és megkérdezte: Ismered a számot?
Hermione zavartan megpróbált úgy tenni, mintha csak most érkezett volna meg, és nem hallgatta volna már pár perce. – Nem, nem igazán.
- Gondoltam, hogy nem – jegyezte meg Draco, egy kis megvetéssel a hangjában. – Egy híres varázsló-operából van, az Egyszárnyú Bagolyból, Etienne de Reverie-től. Elég szomorú történet egyébként. Tíz éves koromban láttam.
- Egy fiatal nőről szól, aki bagollyá változott, és arra kényszerült, hogy leveleket vigyen a szerelmének, aki nem tudta, hogy a hóbaglya valójában a kedvese volt. A nőnek végig kellett néznie, hogy a szerelme leveleket ír, amelyeket saját magának kellett volna kézbesítenie, és nem tudta elmondani neki, hogy miért nem ír vissza.
A végén pedig nem tudta megakadályozni, hogy a szerelmének összetörjön a szíve, és meghaljon. Gondolkodj el ezen – tette hozzá komolyan. – Elég megható volt. És nagyon drámai.
- Nagyon szomorúan hangzik – mondta Hermione, és ő is úgy érezte, mintha összetört volna a szíve. Az opera tartalma valahogy túl ismerősnek tűnt neki. – Mi volt az a dal, amit játszottál?
- Szárnyaló Hold a címe – válaszolta. Eléggé önmagáért beszél. Mit csinálsz itt egyébként?
Hermione összevonta a szemöldökét. – Tőled is kérdezhetném ugyanezt.
Draco elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, a sötét égen úszó magányos holdra. – Gondolkodnom kellett. – Hirtelen valami furcsát tett: kihúzta a pálcáját a talárja mélyéből, és finoman megkocogtatta vele a zongora tetejét.
Úgy tűnt, mintha a zongora felsóhajtana. Új dallam kezdett formálódni: a zongora magától játszott, mintha egy láthatatlan zongorista ülne a széken.
- Táncolunk? – kérdezte Draco közömbösen, Hermione felé nyújtva a karját.
Hermione döbbenten bámult rá. Draco ezüstszőke haja körülfogta az arcát, és kecses testtartásával szinte légiesnek tűnt. Könnyed mosoly játszadozott az ajkán, és szemei valahogy csillogóbbnak tűntek, mint régebben.
Hermione különös pillantást vetett rá, amint megfogta a kezét. – Összezavarsz, Malfoy.
- Áh, nos igen – válaszolta -, szeretem a rejtélyeket.
A zongorából áradó zene keresztülvisszhangzott a szobán, ahogy Draco és Hermione elbűvölten keringőzött. Csak a zene, a ruháik súrlódása, és a könnyed lépéseik hallatszottak, ahogy a márványpadlón siklottak.
Hermione egyre jobban szédült. A túl sok pörgés, gondolta kifulladva, és érezte, ahogy kipirosodik az arca. Azon kapta magát, hogy Draco mozdulatainak kecsességét csodálja, lépéseinek pontosságát, kezei melegét, és hogy milyen ezüstösek a szemei a holdfényben.
Olyan volt, mintha eddig ketrecben lett volna, és most fedezte volna fel, milyen érzés repülni.
A dallam és a ritmus megrészegítette őket, a távolság közöttük egyre csökkent. Hermione halványan érzékelte, amint Draco feje egyre közelebb kerül az övéhez, és ajkai enyhén szétnyíltak, hogy hozzáérjenek a fiúéhoz…
A zene hirtelen elhalt, és a táncosok csendben tették meg az utolsó pár lépést. Hermione nem mondott semmit. Draco csendben maradt. Mindketten borzasztóan kényelmetlenül érezték magukat, és elpirultak.
- Ööö... – kezdte Draco.
- Mmm… - értett egyet Hermione.
A lábukra meredtek, és kétségbeesetten próbáltak valami mondatot összehozni a fejükben.
- Hermione – mondta Draco. – Van egy ajánlatom.
Várakozva nézett rá, csodálkozva a kijelentése váratlanságán.
- Bajosabb téged itt tartani, mint hittem – folytatta Draco. – Miután megérkeztél… nézd csak, mi történt: egy gyilkossági kísérlet, egy lerombolt Toronyszoba – a dolgok túl izgalmassá válnak, amikor itt vagy.
Hermione nem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Vagyis most, elhatároztam, hogy szabadon engedlek – szabadon, és távol a Kúriától. És segítek, hogy megszabadulj az átkodtól – tette hozzá.
Hermione rábámult. – Tényleg megtennéd? Ez nem csak valami trükk, hogy szekálj engem, vagy a barátaimat?
- Természetesen, nem – válaszolta dühösen. – Miért akarnám, hogy mindez újra megtörténjen?
Hermione nem szólt semmit. Ő jobban örült volna, ha mindez újra megtörténne, ha annak is egy újabb tánc a vége.
De a hold már halványult, hamarosan hajnal lesz, és vissza kellett menniük Draco szobájába, mielőtt még a nap elkergetné az utolsó holdfény-nyalábokat is.
- Rendben – mondta végül. – Elfogadom az ajánlatodat. Akkor holnap este az az első dolgunk, hogy elmegyünk a Zsebpiszok közbe, megkeressük Barquelt, és remélhetőleg az átok ellenszerét is megtaláljuk. – Aztán hozzátette: - Köszönöm, Mister Malfoy.
Draco huncutul elmosolyodott. – Érted bármit, Hattie – válaszolta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans