Március 9. Hétfő, SVK:

Nem aludtam semmit, fáradt vagyok, és elegem van a világból. Továbbá köszönöm annak a pletykafészeknek, aki elterjesztette a suliban, hogy Evans szakított velem.
-… ezért eltehetitek a könyveket, és szépen sorakozzatok föl egyes oszlopba – szakította meg a gondolataimat Servoy Schakelbot, az idei SVK tanár.
- Mit kell csinálni, Sirius? – böktem oldalba Tapit.
- Pakolj össze, gyakorlati feladat lesz – súgta.
- Mivel az órából van még fél óra, gyakoroljuk a Patrónus – bűbájt. Úgy gondolom, hogy az ráférne mindenkire. James kérlek, kezdenéd Te?
- Igen, tanár úr – mondtam és kiléptem a sorból. Ez gyerekjáték lesz.
- Kezdheted! – intett Mr. Schakelbot.
- Expecto Patronum! – mondtam magabiztosan, de nem történt semmi. Az osztály felmorajlott.
- Ex-expecto Patronum – ismételtem meg, de kezdtem kétségbeesni. Most mi van? Ránéztem a professzorra, aki fölvonta a szemöldökét.
- Jól van, James, látom most nem vagy formában, leülhetsz. Kérem a következőt! – mondta nyugodtan. Miért nem sikerült? Én ezt nem értem…

Az osztály fele csak ezüstös füstfelhőket gyártott, Siriusnak sikerült, Remusnak is, Franknek is, aztán Evans következett.
- Expecto Patronum! – pöccintette meg a pálcáját, pont úgy, ahogy mutattam neki. A pálcából ezüstös fénynyaláb robbant ki, majd kialakult belőle egy gyönyörű… Úristen! Egy szarvas! Pont olyan, mint az enyém… Schakelbot rámnézett, aztán Lilyre, aki kicsit rémülten nézte a patrónusát.
- Lily jól tudom, hogy ez az első eset, amikor inkarnálódott a patrónusod?
- Igen, tanár úr.
- Értem. Nos, akiknek nem sikerült, azok gyakoroljanak, mert még vissza fogunk térni rá, sőt non-verbálisan is meg fogunk tanulni patrónust idézni, továbbá a RAVASZ vizsgákon is kiemelt helye van ennek a bűbájnak. Akkor mára végeztünk is, mehettek. Ja igen, James, ha idefáradnál…

Bólintottam és követtem a lakosztályába.
- Foglalj helyet, kérlek! – mutatott egy fotelra a kandalló előtt, majd két bögre teát varázsolt.
- Köszönöm – kortyoltam bele a teába.
- Nos…
- Miért nem tudtam megidézni a patrónusom? – szakítottam félbe kétségbeesetten.
- Történt veled mostanában erősebb érzelmi behatás? – kérdezte barátságosan. Uh, öreg… ha te azt tudnád…
- Hát egy-két dolog – mondtam kitérően.
- Nekem nyugodtan elmondhatod. A legtehetségesebb diákom vagy, James. Apáddal rengetegszer dolgoztunk együtt. Szeretnék segíteni neked, fiam! – ránéztem, fekete bőre és zöldeskék szeme éles kontrasztot alkottak, elefántcsont fülbevalója pedig egy kalandor benyomását keltette.
- Nem szívesen beszélnék ilyen dolgokról – fészkelődtem.
- Nézd én elhiszem, hogy inkább magadba fojtanád, hisz’ minket, férfiakat így nevelnek, hogy oldjuk meg magunk a problémáink, de gondolom tudod, hogy a Patrónus – bűbáj erős érzelem alapú varázslat.
- Tudom, tanár úr, de ez ellen még ön sem tud mit tenni.
- Az lehet, de szívesen meghallgatlak. Nos?
- Hát kidobott a barátnőm, vagyis nem tudom, de most megint ott tartunk, hogy „Utállak Potter” ráadásul én is azt mondtam neki, hogy utálom, ami persze nem igaz, mert biztosan tudom, hogy szeretem, és már fizikailag is fáj, itt belül – mutattam a szívemre – hogy nincs velem. Próbálom nem szeretni, de nem megy. Ha meglátom, ami elég gyakran előfordul, akkor megdobban a szívem, és alig bírom visszafogni magam, hogy ne öleljem át. Lehet, hogy ez betegesen hangzik, de… áh, elnézés, hogy össze-vissza beszélek.
- Miss. Evans kisasszonyról van szó?
- Róla, de nélküle üres minden. Eddig vicces volt így az egész, hogy meghódítom meg satöbbi, de aztán, amikor a bálon összejöttünk, akkor minden megváltozott. És eleinte én is azt hittem, hogy csak egy hirtelen fellángolás, de áh, basszus én tényleg szeretem tiszta szívemből.
- Hát igen, nehéz dolgok ezek. Bár eléggé meglepődtem, hogy a kisasszony patrónusa pont olyan alakban jelent meg, mint amilyen a tiéd volt.
- Biztos tetszett neki az enyém – horkantottam föl gúnyosan.
- Lehet, de elég valószínűtlen lenne. Biztos vagy benne, hogy Miss. Evans tényleg annyira „utál”? – vakarta meg kopasz fejét.
- Nem tudom. Kitelik belőle, bár én nem hinném, hogy, ha utálnék valakit, akkor sírva mondanám neki. Meg mostanában ő is elég csöndes… és szerintem, kerül… ha meglát, mindig kitér előlem. Ez régen nem fordult elő túl gyakran.
- Érdekes. Nagyon érdekes. És mi van akkor, ha… hmm kitudja – motyogott magában.
- Öhm tanár úr?
- Semmi fiam, semmi. Csak elgondolkoztam – mondta még mindig bambulva, aztán hirtelen felpattant és kezet nyújtott. – Igazad volt, ezen én tényleg nem tudok segíteni. Nagyon sajnálom, remélem minél hamarabb meglesz a megoldás. Sok szerencsét, James – veregetett vállon.
- Köszönöm professzor. Viszlát – köszöntem el és elindultam a Klubhelyiség felé.

Klubhelyiség:

Mire visszaértem a Griffendél toronyba teljesen hullának éreztem magam és még a hálóba se volt erőm fölmászni. Ledobtam magam az első fotelba és elővettem a bűbájtan könyvemet. Mellettem Remus és Peter sakkozott, Siriust nem láttam sehol. Fél óra telt el így, aztán valaki dühösen csörtetett át a Klubhelyiségen.
- Sirius, minden rendben? – kiáltottam utána, amikor rájöttem, hogy legjobb barátom söpör végig tornádó módjára a helyiségen. Visszafordult egy pillanatra, megvonta a vállát, aztán eltűnt a hálóhoz vezető lépcsőn. Intettem a többieknek, aztán utánamentem.
- Tapmancs! Tapi, itt vagy? – szólongattam, amikor fölértem a hálóba, de csak egy behúzott ágyfüggönyt láttam. Egy kicsit haboztam, aztán széthúztam a függönyt. Sirius törökülésben ült az ágy közepén és egy fényképet szorongatott.
- Hülye nők – nézett rám és egy pálcaintéssel fölgyújtotta a képet. Leültem mellé.
- Kitalálom. Összevesztél Pinkyvel.
- Az a csaj egy hülye. Bár melyik nem az? Áh – legyintett - , azért összeveszett velem, mert ki mertem jelenteni, hogy Evans nevű barátnője egy idióta nőszemély, mire Pinky a fejemhez vágta, hogy inkább mi vagyunk hülyék, és Evansnak tökéletesen igaza van. Aztán mondta, hogy én úgyis elfogult vagyok veled szemben, mire mondtam, hogy én látom, hogy milyen állapotban vagy, erre elkezdett röhögni. Utána közölte velem, hogy ne szóljak hozzá.
- De… wáá, most miattam szakítottatok? – furdalt a lelkiismeret.
- Nem is jártunk, hagyjál már!
- Mi?
- Én és Pinky nem jártunk! Csak alakulgatott a dolog, és a legközelebbi roxmortsi kimenőre akartam elhívni kettesben. Amúgy meg kit érdekel, a barátaim fontosabbak, mint egy ilyen értelmetlen csaj – dobta a felháborodott, félig-meddig megpírozott képet a padlóra.
- Sirius, ne verj meg, de szerintem te szerelmes vagy – jegyeztem meg csöndesen.
- Jaj, Ágas. Mi a szerelem?
- Fogós kérdés – adtam neki igazat.
- Tünet lehet az, hogyha meglátom, akkor úgy érzem, hogy a gyomromban cikeszek repkednek? – bólintottam.
- Üdv a klubban, haver – veregettem vállon, aztán Sirius, hogy elterelje ezt az érzelgős témát, pofán csapott egy kispárnával.

*

Március 10. Kedd, reggel hét, a brazil vendégek hálójában:

- Biztos nem maradsz itt, Pab*? – fordultam az öcsém felé, aki éppen a ládáján ugrált, hogy bebírja csukni.
- Nem lehet, James. Vissza kell mennem Sao Paolóba. Az az én otthonom, bár itt nagyon kényelmes minden, de nem az igazi. Hiányozni fogsz! – ugrott le a ládáról és sután megölelt.
- Minden esetre, örülök, hogy így alakultak a dolgok – mondtam csöndesen.
- Majd küldök… izét… verebet, vagy…
- Baglyot.
- Azt! Bár nem tudom, hogy honnan szerzek, de majd megoldjuk – nevetett és elindult az ajtó felé.
- Várj! Szeretnék adni valamit – motyogtam. Juan-Pablo kíváncsian megfordult és várakozóan nézett rám.
- Csak nem búcsú puszit fogok tőled kapni? - mondta tettetett meglepettséggel.
- Kösz, kihagyom. Szóval szeretném, ha ezt elfogadnád – nyújtottam át egy ezüstláncot, rajta egy medállal.
- Ez mi? – csillant fel a szeme.
- Hát családban csak „Potter-láncnak” hívjuk. Amúgy meg, ha jobban megnézed ez egy címer – mutattam a kis medálra, amin egy apró „kard” és egy „P” betű volt „rózsával” összefogva. – Apáé volt – folytattam halkan –, a halála óta őrzöm. Nekem is van, és úgy gondolom, neked is jár.
- Köszönöm. Ez nagyon jól esik. Hordani fogom, ígérem! – mondta meghatódva és egy kézfogás után elindult a társaihoz.

Délután négy, Könyvtár:

- Aj, Ágas! Már megint itt punnyadsz? Tűvé tettem érted a kastélyt! - sopánkodott Sirius.
- Tanulok – néztem föl -, és amúgy se kellett keresned, mert megnézted a Tekergők Térképét.
- Hé! Mióta használsz te legilimenciát?
- Bocs, csak gyakoroltam – mondtam és visszafordultam a bájitaltan könyvemhez.
- Látom nem vagy beszédes kedvedben – pattant fel sértődötten.
- Már mondtam, tanulok! – emeltem föl a hangom, mert már megint megzavarta a gondolatmenetemet.
- Ugyan már, Ágas! Eddig nem érdekeltek a vizsgák!
- De annak már vége – vágtam rá – és örülnék, ha nem kéne hatodszor is újra kezdenem egy mondatot!
- Miatta vagy ilyen, ugye? – ült le megint mellém.
- Ki miatt is?
- Evans.
- Ugyan már, Sirius – mondtam vörösödve, és Lily nevének az említésére kezdett összezsugorodni a gyomrom.
- Jól van, tagadd le, ha akarod, de előttem nem fog menni. Ismerlek már, mint a tenyeremet. Amióta szakítottatok, csak a könyveket bújod, edzéseken túlhajtod magad, nem eszel, nem alszol… Ágas, kérlek! Aggódunk érted!
- Jól vagyok, Sirius. Tényleg! Csak egy kicsit szeretném lefoglalni a gondolataimat.
- Ahogy gondolod – hagyta rám.
- Pontosan – bólintottam és fölkapva a cuccaimat, kisétáltam a könyvtárból.

Március 11. Szerda, Ebédszünet:

Kelletlenül sétáltam be a Nagyterembe, mert nem volt kedvem a nyüzsgéshez. Csak azért jöttem be, mert a többiekkel itt találkozunk, hogy együtt menjünk SVK-ra. Ugyanis ők legendás lények gondozására járnak, én meg rúnaismeretre.
- Azt hittem, már be se jössz – mondta Peter.
- Megígértem, nem?
- Jól van, bocs – fordult vissza a kajájához. Leültem, majd körbenéztem. A szemem megakadt egy vörös hajú lányon, aki kedvetlenül turkálta az ételt. Megráztam a fejem és elővettem egy régi bűbájokról szóló könyvet.
- Nem akarok tolakodó lenni, Ágas – szólt Sirius, és betömött egy nagy adag csirkét a szájába -, de deb akarzs balabid kajádi?
- Te most miről beszélsz? – néztem rá.
- Na – nyelte le a falatot – szóval, nem akarsz valamit kajálni?
- Most nem, kösz – válaszoltam és láttam, hogy a többiek szemforgatva néznek össze. Pár perc múlva befejezték és elindultunk kifelé. A szemem sarkából láttam, hogy Evansék is megcélozták a kijáratot.
Már majdnem a teremnél voltunk, amikor egy gúnyos hang ütötte meg a fülem.
- Nocsak, Potter! Igaz a hír, hogy elfelejtetted, hogy kell patrónust idézni? – szólalt meg mögöttem Pipogyi. Megvontam a vállam és elsétáltam mellette. Ez a koszfészek nem ér annyit, hogy büntetést kapjak miatta. Sirius már rántotta volna a pálcáját, de intettem neki, hogy hagyja.
- Csak nem a kis sárvérű miatt vagy ilyen letört? – kezdte megint.
- Javaslom, ne pofázz bele olyanba, amihez semmi közöd – morogtam összeszorított szájjal.
- Hogy mondod, Potter? – kérdezett vissza gúnyolódva.
- Mossál hajat, akkor talán a zsírréteg nem fogja elzárni a hangokat előled – lépett oda Sirius fölemelt pálcával. Mögöttem a tömeg mozgolódni kezdett.
- Black! – szólalt meg egy nagyon is ismerős hang. – Tedd el a pálcád! Folyosón párbajozni tilos – mondta Evans, de furcsa volt látni, hogy Siriushoz beszélt, mégis engem nézett, szinte szikrázott a tekintete… mintha parancsolta volna, hogy ne tegyek semmit. Azonnal visszaléptem a tömegbe.
- Lám, lám, lám! Potter hallgat a kis sárvérűre. Jó kutya! – duruzsolt tovább Piton. A pillanat tört része alatt fölment bennem a pumpa. Azt se tudtam, hogy mit csinálok, úgy intettem a pálcámmal és kék fény találta telibe Pipogyuszt.
- Soha többet ne merd a jelenlétembe rá – mutattam Evansra remegő kézzel – azt mondani, hogy sárvérű!
- Hiába töröd magad, Potter! A kis sár… - a mondat felénél elfogta egy köhögő roham. – Sár… Mi a franc? – kapott a torkához, de nem folytatta tovább, mert jött a professzor és bementünk a terembe. Evans némán nézett egész órán.

Óra után:

- Mit csináltál Pipogyival? – kérdezte Remus.
- Nem tudom. Nem rég olvastam egy erős bűbájról, amit, ha kimondasz, akkor párbaj közben azt az átkot, amit az ellenfeled ellened akart használni, nem fogja tudni kimondani. Persze kivételek a Főbenjáró-átkok.
- De ez nem volt párbaj.
- Hát szerintem véletlen összekombináltam a Silencióval.
- Érdekes, de kellett még valami, hogy az hasson, hogy a „jelenlétedben”. Mert hallottam, hogy a többiek előtt már ki tudta mondani a szót.
- Nem tudom. Én csak azt láttam, hogy Evans végig engem nézett.
- Szerintem Pitont nézte… és… és igen! Közben mozgott a szája.
- Azt akarod mondani, hogy szemmel verés? – kérdeztem.
- Pontosan. Mostmár emlékszem. Amikor kimondtad, hogy a „jelenlétemben”, akkor ő is mormogott valamit, de nem használt pálcát. Csakis szemmel verésről lehet szó.
- De erre nagyon kevés ember képes – mondtam, mire Remus széttárta a karját, jelezve, hogy innentől már ő sem tud semmi konkrétat.

Március 12. csütörtök, hajnali öt, Háló:

Este edzés után fáradtan mentem föl a toronyba, mert megint tovább gyakoroltam. Szerencsére a Klubhelyiségben alig tartózkodott pár ember. Ledobtam magam a kedvenc kanapémra és előpakoltam egy-két könyvet. Az írásbeliket szerencsére már délután megírtam, de úgy gondoltam, hogy az elméletet még egyszer átolvasom. Egy fotel karfájára tettem a kviddicstalárom, alatta a szokásos védőfelszerelés volt. Nagy nehezen lerángattam a kéz-, és lábszárvédőket, mert nagyon kényelmetlen volt benne ücsörögni. Így már csak a vékony aranybarna színű mezem és nadrágom volt rajtam. Közelebb húzódtam a kandallóhoz és elkezdtem olvasni. Közben a szertárból csórt cikesz után kapkodtam, mert nagyon száraz volt az anyag, de beláttam, hogy így nem tudok figyelni. Kezdem belátni, hogy tényleg igaz az, amit Letty nénikém mondott… Hogy a férfiak, csak egyszerre egy dologra képesek koncentrálni. Na mindegy. Szóval egy begyűjtő bűbájjal megfogtam a cikeszt és zsebre vágtam, majd folytattam az olvasást. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egyszer csak azt vettem észre, hogy le-lebukott a fejem.

Hajnalban felébredtem és meglepődve láttam, hogy valaki betakart egy pokróccal, sőt a cuccaimat is szépen összepakolta. Először arra gondoltam, hogy a manók voltak, de aztán láttam egy kisebb dobozkát az egyik könyvemen. Meglepődve nyitottam ki. Egy ugyanolyan kis szivecskés kitűző volt benne, amit karácsonyra kaptam egy ismeretlentől, csak az „Én” felirat ki volt egészítve azzal, hogy „Te és Én”…

*Pab: Juan-PABlo…