Március 3. Kedd, este hét:

Végre elolvadt a hó és kisütött a nap, bár a szabadidőnket így sem tölthettük nagyon a parkban, mert néha esett az eső, meg tanulni kellett a közeledő vizsgákra. Szörnyű ez a hiszti és, ha a barátnőd egy stréber (bocs Lil), akkor nincs menekvés.

Ráadásul itt voltak ezek a brazil emberkék is. Már kezdem nagyon unni a fejüket! Minden edzésen ott bámulnak, a klubhelyiségben tobzódnak és az a Juan-Pablo Picasso vagy ki szemmel láthatóan rástartolt Lilyre! Pedig párszor már próbáltam tudatosítani, hogy Ő az én barátnőm, de úgy látszik, nem fogta az adást. Aztán ma betelt a pohár. Éppen a vacsorámhoz fogtam hozzá, amikor láttam, hogy Don Juan Cortez belépett a Nagyterembe, oldalán Lilyvel, aki persze nem repesett a boldogságtól (remélem) és aztán Don Juan letapizta a barátnőmet! Az én barátnőmet! Persze Lily azonnal lekevert neki egy hatalmas pofont. Én meg lecsaptam a villám az asztalra és dühösen fújtatva indultam el az ajtó felé. Bizonyára a többiek is hallották a pofon csattanását, mert hirtelen mindenki az ajtó felé nézett.
- Hé, Ágas! – lépett elém Sirius. – Ne balhézz!
- Engedj el! – mordultam rá, és folytattam utamat Don Juan felé. Mikor odaértem, az csak gúnyosan mosolygott rám.
- James – lépett felém tétován Evans.
- Te bent maradsz – mondtam neki – te pedig kijössz – löktem ki az ajtón a brazilt.
- Ugyan már Dzsémsz bárátóm! Ne kápd fel á vizet ennyire. Árt az egészségnek – mondta gúnyosan.
- Jól figyelj, mert utoljára mondom el – ragadtam meg a gallérját – Evans az én barátnőm! Ha még egyszer, egy ujjal is hozzáérsz, eltöröm a kezed! – sziszegtem dühösen az arcába.
- Potter – csattant föl mögöttem McGalagony hangja. – Mégis mi folyik itt?
- Semmi tanárnő – engedtem el Juan gallérját – csak figyelmeztettem brazil barátunkat egy-két dologra.
- Ne higgyen neki, tisztelt prófesszóre! Ez áz álák hálálósán megfenyegetett!
- Gyáva féreg! – ugrottam volna neki, de egy erős kéz visszafogott.
- Ágas, nyugi! Ne csinálj még nagyobb balhét – nyugtatott Sirius.
- Ez egy dühöngő őrült! – mutatott rám. – Nem érdemes á várázsló névre!
- Te rohadék! – indultam meg újra, de Sirius lefogott. Egyik kezével hátraszorította mindkét karom, a másikkal hátulról elkapta a nyakam.
- Mr. Black, kérem, nyugtassa le a barátját. Potter, húsz pont a Griffendéltől, Mr. Cortez, maga velem jön – zárta le a vitát McGalagyony Amikor eltűntek a folyosó végén Sirius végre elengedett.
- Miért nem hagytad, hogy beverjem a képét? – ordítottam.
- Ki akarod magad rúgatni? Gondolkozz már el! Ezek nemsokára úgyis elmennek. Megérné?
- És addig nézzem tétlenül, hogy ez a mocsok folyton flörtölget a barátnőmmel?
- Figyelj már rám Ágas, Evans nem hülye! Szerinted, ha tetszene neki ez az alak, akkor fölpofozta volna? Nem! És különben is, Cortez minden csajra nyomul! Ne foglalkozz vele! Evans veled van, örülj neki! Nem kell külön féltékenységi jeleneteket csapnod. Az senkinek sem tesz jót! Ellenvetés? – ült le mellém a lépcsőre. Nem szóltam semmit, mert Siriusnak igaza volt. – Jaj, de szeretem, amikor igazam van. Na gyerünk, menjünk vissza, mert éhes vagyok. Te meg menj oda Evanshoz, térden állva esedezz a megbocsátásáért, aztán smárold le, vagy mit tudom én. Na gyere haver – borzolta össze a hajam és elindult vissza a Nagyterembe.

*

Március 4. Fél tizenegy, Átváltoztatástan:

- Jó napot! Kérem, üljenek le, ha lehet csöndben. Mr. Black, köpje ki azt a rágógumit… és ne forgassa a szemeit, ha kérhetném. Köszönöm. Mai óránkon a metamorfmágusokról lesz szó, és természetesen elkezdjük az emberi transzformációkat is. Vegyék elő a felszerelést és hegyezzék a fülüket – kezdett bele McGali az órába. Komolyan nem értem, hogy bír olyan gyorsan magyarázni, ez már természetellenes. Ráadásul ez az elméleti rész annyira unalmas, hogy majdnem lefejeltem a padot. És akkor… Van pár előnye annak, hogy év elején McGalagony Lily mellé ültetett. Pörgessük fel kicsit ezt az órát.

Körbenéztem, mindenki körmölt. Gyorsan kezembe vettem a pennámat, aztán… gonosz vigyor. Evans a jobboldalamon ül, hál’ Isten. Jobb kezet le az asztal alá, balkézbe penna, (ilyenkor áldom a sorsot, hogy balkezes vagyok) igen, Evans talárja kivételesen nincs összegombolva, ezaz! Következett a tökéletes pókerarc… és a kezem hirtelen Lily combján landolt. Az említett kezében megállt a penna, de nem nézett rám. Kezemmel végigsimítottam Evans combján, és kicsit megmarkoltam.
- Khm – meredt a pergamenjére Lily, és arcán megjelent egy kis pír. Jó! Még mindig faarccal néztem előre, kicsit lejjebb csúsztam a padban, a kezemet is lejjebb csúsztattam, és igen! Megtaláltam a szoknya szegélyét. Bevallom, nagyon idegesített, hogy ott van, ezért… a tenyerem szépen becsusszant a szoknya alá és végigsimított a csupasz bőrön. Reakció a másik fél részéről: szaporább levegővétel, lángoló arc. Részemről: szemöldökfelvonás és egy gonosz vigyor volt.
- …vegyék elő a könyveiket, nézzék meg a helyes pálcamozdulatot és mehet a hajszínező bűbáj – magyarázott tovább az öreg, én pedig észrevétlenül folytattam tovább a „mókát”. Vagyis majdnem észrevétlenül…
- Tehát könyv kétszáztizedik oldal, Mr. Black két pont a Griffendéltől. Ha meglátom, hogy még egyszer papírgalacsinokat dobál Mr. Trent hajába büntetőmunkát kap – arcizmaimnak ezek után már nem tudtam parancsolni, idétlenül vigyorogtam, hogy az öreg mindent kiszúr csak engem nem… vagyis… - és Mr. Potter, ha kérhetném, ne az én órámon nyúlkáljon a barátnője szoknyája alá. Tíz pont a Griffendéltől. – Basszus! Ekkora égést.
- Khm – nyögtem ki, kezemet gyorsan visszatettem a padra. Evans egyre lejjebb és lejjebb húzódott a padban, körülöttünk halkan kuncogott az osztály, Sirius halkan füttyentett.
- Óra után itt maradnak mindketten – szorította össze a száját, majd tovább magyarázott. Az utolsó tíz percben mindenki a hajszínét próbálgatta váltogatni. Megjegyzem gusztustalanul nézek ki szőkén…

Óra után:

- Tehát, nem is tudom, hogy mit mondjak, erre a minősíthetetlen viselkedésre. Miss. Evans, magától főleg nem ezt vártam el!
- Én…
- Tanárnő! Őőő, szóval szeretnék elnézést kérni. Nem tudom, mi üthetett belém – óh, dehogynem. Csak az unalom… - Többet nem fordul elő! Minden az én hibám – vágtam nagyon bűnbánó arcot.
- Rendben van Potter, a bocsánatkérést elfogadom, de a büntetéstől nem tekintek el. Varázslat nélkül feltakarítja a negyedik emelet, harmadik folyosóját. Most mehetnek.

Nagyterem, ebéd:

- Neked teljesen elment az eszed? – esett nekem Lily, ahogy kiléptünk a teremből.
- Unatkoztam – mondtam tárgyilagosan, aztán láttam, hogy kezd vadulni az arckifejezése, ezért még hozzá tettem – de, ahogy elnéztem, nem ellenkeztél.
- Én… én… - hápogott.
- Igen? Te? Fogadjunk, hogy valamennyire élvezted a helyzetet – álltam meg a Nagyterem ajtaja előtt keresztbe font kézzel és nekidőltem a falnak. Ránéztem. Előttem állt, alsó ajkát beharapta és az arcszíne lassan vetekedett a hajszínével. – Hallgatás, beleegyezés – néztem a szemébe.
- Olyan gonosz vagy – mondta halkan.
- Tudom – löktem el magam a faltól és adtam neki egy puszit és kézenfogtam. – Na, menjünk kajálni, mert éhen halok – sóhajtottam színpadiasan és beléptünk a terembe.
- Áh, itt jön a mi kis huncutunk – nézett föl a tányérjából Sirius, amikor leültünk az asztalhoz. – Mond csak pajtás, mióta vagy ilyen perverz? – kérdezte csevegő hangon. Megvontam a vállam és szedtem a mézes mustáros csirkéből. Éppen neki kezdtem volna, amikor meghallottam Cortez hangját.
- Lili, kedvesem! Végre hógy látlák! Má este ráérsz? Góndoltám, elhívnálak egy kellemes vácsorára, és elmágyárázhatnál nekem néhány bájitálthán példát. Úgyis pár náp és házámegyek – mondta szenvtelenül és átnyúlt az asztal fölött, hogy megszorítsa Lily kezét. Mindenki vészesen nézte, hogy összeroppantottam a poharat a kezembe és az asztalról mindent lesodorva ráugrottam erre a rohadékra. Aztán talpra rángattam és nekilöktem a falnak. A hátam mögött mozgást érzékeltem, de nem érdekelt.
- Elszúrtad a lehetőséget Cortez. Tegnap már elmondtam neked, Evans az én barátnőm, és most védd magad! – rántottam pálcát és léptem távolabb.
- Elfogádom á kihívást, Potter, de párbájózzunk úgy, minth őseink! – mutatott egy páncél lovag kardjára.
- Rendben! – tettem el a pálcám, és én is a páncélhoz léptem. Egyszerre húztuk ki a kardot. A Nagyterembe minden diák megkövültem nézett, a tanárok akkor értek oda.
- Mégis mit jelentsen ez? Azonnal tegyék le a kardokat, mind a ketten! – lépett közbe McGalagony.
- Attól tartok Minerva, ha akarnák se tudnák letenni a kardokat – lépett ki a tömegből Dumbledore. – A kobold, aki kovácsolta, megbűvölte őket, hogy egy tisztességes párbajkihívásnál és annak elfogadásakor ne lehessen visszakozni.
- De…
- Nyugi Lily, nem teszek benne nagy kárt, csak egy kicsit átszabom a képét – vetettem oda neki. A többiek hátrébb húzódtak, a tanárok aggódva tördelték a kezüket, egyedül Dumbli ücsörgött a tanári asztalon, derűsen lóbálva a lábát. Komolyan ez az ember kiakaszt. Fölvettük az alapállást és Cortez támadott. Hárítottam… Aztán csak a két kard csörrenését lehetett hallani. Cortez fölugrott az asztalra, így csak a lebbenő talárja szélét vágtam szét.
- Szép vágás, Potter! – mondta és levette magáról a használhatatlan köpenyt. Alatta csicsásan hímzett zöld inget és nadrágot hordott, de tény, hogy így sokkal fürgébben mozgott, mint a nagy talárban. Az asztalon hátráltam a kardja elől, amikor hanyatt vágódtam a húsos tálban. Cortez lecsapott, én az utolsó pillanatban húzódtam félre, így nem a lábamat, hanem a taláromat szegezte az asztalnak. Megszabadultam a talártól, fölgyűrtem az ingujjamat és támadtam. A kardok egyszerre csörrentek, de egyikünk sem tudta lenyomni a másikat. Ekkor húzott be egyet Cortez. Szerencsére nem estem el, de éreztem a vér ízét a számban. Fúj! Azt hiszem kilazultak a foggyökereim. A brazil leugrott az asztalról én utána vetődtem. A kardok kirepültek a kezünkből. Cortez megint ököllel támadott, és amíg én megcsodáltam a csillagokat, a rohadék felpattant és rohant volna a kardjáért, de egy ügyes rúgással kibuktattam. Csak úgy csattant a kőpadlón. A kardomhoz ugrottam és Cortez nyakának szegeztem.
- Nocsak – zihálta a földön fekve – tartogatsz még meglepetéseket… Jó! Győztél, Potter, gratulálok – nyújtotta a jobbját. Érdekes módon hangjában már nyoma sem volt az akcentusnak. Ledobtam a kardot, és vonakodva bár, de kezet fogtam vele és fölsegítettem a földről. Biccentett még egyet, aztán lelépett. A tömeg megélénkült, mindenki elkezdett beszélni, aztán vagy visszaültek enni, vagy kimentek a teremből. Dumbli csak somolygott és folytatta a kajálást, McGali szemforgatva távozott. Sirius egyből nekem esett a hülye szövegével, de stopot intettem neki a kezemmel, hogy végre kifújhassam magam. Néhány perc múlva éreztem, hogy lassul a szívverésem, a légzésem is normális lett, ekkor intettem Siriusnak, hogy folytassa.
- Tudod Ágas, te nem vagy ép eszű. Sőt komolyan mondom, ez már beteges, elfajzott, gyógyíthatatlan idiótaság, de ezért szeretlek te kis törpe – borzolta össze a hajam. Körbenéztem, Evans lehajtott fejjel ült Pinky mellett az asztal másik végén. Összerándult a gyomrom. Elindultam felé, közben a kézfejemmel gyorsan letöröltem a vért a szám sarkából.
- Lily? – kérdeztem tétován.
- Most hagyj békén, James – mondta a tányérjának.
- De…
- Kérlek szépen – suttogta. Jól van, gondoltam és elindultam kifelé. Útközben páran még odakiáltottak egy-egy „Szép volt, Pottert!”.

Délután öt, Háló:

Ebéd után rögtön a Griffendél toronyba mentem. Egy-két diák ténfergett, akik a délutáni órákra készültek. Szerencse, hogy nekem ma nincs. Ahogy felértem a hálóba, lerúgtam a csukám, kilazítottam a nyakkendőm és belenéztem a tükörbe. Ez kellett még. Az arcom baloldala föl van dagadva és fölrepedt a szám is. Levettem a szemüvegem, és a fejemet benyomtam a csap alá. Aztán kiráztam a hajamból a vizet, és ruhástól bedőltem az ágyikómba és elaludtam. Pontosabban aludtam volna, amíg Sirius szó szerint be nem esett az ajtón.
- Francba Ágas! Miért kell mindig széthagynod a büdös cipőidet?
- Mi? – ültem föl az ágyban.
- Csak annyi, hogy megint pofára estem az egyik csukádban, ráadásul a másik csukád az orrom alatt ért földet és közlöm veled, hogy nemes lábad nem túl nemes aromájú illatot áraszt.
- Te miről beszélsz? A te csukád sokkal büdösebb, mint az enyém!
- Micsoda? Mond te nem érzed ezt a rohadt zokni szagot? Ez a te cipődből jön! Jó? Nézd meg! Az én cipőm fele annyira sem büdös, mint a tiéd! – vette le a csukáját és az egyik kezébe az enyémmel, a másik kezében az övével közeledett felém.
- Fúj, Sirius! Ne legyél már ilyen primitív! Vidd már innen! Ez rohadt büdös!
- Min vitatkoztok már megint? – lépett be a hálóba Holdsáp.
- Azon, hogy melyikünk csukája büdösebb. Ágas szerint az enyém, szerintem meg az övé!
- Hát ti betegek vagytok! Mindenki tudja, hogy Peter csukája a legbüdösebb! Szerintetek miért szoktam kilebegtetni az ablakpárkányra? Hogy szellőzzön! Meg persze, én hozzá nem nyúlok.
- Miről van szó? – dugta be a fejét Peter az ajtón, mire hármunkból kitört a nevetés.
- Áú – kaptam az arcomhoz.
- Na mutasd a képed – huppant le mellém Remus. – Hát egy ilyen ütésre nem nagyon van gyógyír, csak halványítani tudom – mondta és elvégzett egy-két pöccintést a pálcájával.
- Köszönöm, Holdsáp!
- Javaslom, jegeld! Az hatásos lesz – tette még hozzá, aztán levette a talárját, fölgyűrte az ingét, a nyakkendőjét a ládájába dobta és egy halom könyvvel a kezében rávetette magát az asztalra.
- Hogyhogy idefönt tanulsz? – néztem rá kérdőn.
- Ja, hát Pinky és egy-két csaj kitalálták, hogy énekelni fognak… és… szóval úgy gondoltam nem akarom hátráltatni őket ebben.
- Aha! Szóval nem akarod, hogy hátráltassanak a tanulásban – nevettem el magam.
- Valahogy úgy.
- Micsoda? Pinky énekel? – dugta ki Sirius a fejét a fürdőből.
- Ja – válaszoltunk egyszerre.
- Úristen! És én nem hallom?
- Há’ menjél le! – mutattam az ajtó felé.
- De nem lehet! Nőtt egy pattanásom! – mondta Sirius kétségbeesetten.
- Én nem látok rajtad semmit – mérte végig Remus.
- Hogyan lehet eltűntetni egy pattanást? – kérdezte egyre kétségbeesettebb fejjel. Remus ránézett és megkérdezte.
- Hol nőtt pattanásod, Tapmancs?
- Jól van, akkor ne segítsetek! – csapta be az ajtót.
- Ha a hiúság fájna – sóhajtott Remus, és bedobta a pattanás eltávolító bűbájt tartalmazó könyvet a fürdőbe. Pár perc múlva Sirius kilépett a fürdőből.
- Melyik becses testrészedet merészelte elcsúfítani az az elfajzott ragya? – kérdeztem tőle csevegő hangon.
- A hátsó felemet – mondta vicsorogva.
- A seggedet? – prüszköltem a nevetéstől a teámba. Remus is elnevette magát, Sirius pedig morcosan távozott. Ahogy becsukta az ajtót mindketten a padlón, fetrengtünk a nevetéstől.
- Beszéltél már ebéd óta Lilyvel? – nézett föl fél óra múlva a könyvből
Remus.
- Hát, nem nagyon – vakartam meg a fejem.
- Pedig szerintem kéne. Eléggé rosszul viselte ezt a délutáni incidenst. Miután elmentél elkezdett sírni. Lehet nem kellett volna csak úgy otthagynod – csóválta a fejét.
- De… ő küldött el.
- Nők – legyintett Remus – én a helyedben beszélnék vele, minél előbb.
- Igazad van, beszélek vele, csak még ki kell derítenem, hogy hol van. Invito Tekergők Térképe!
- Megtaláltad?
- Basszus! Hogy jutok be a lányhálóba? Idióta alapítók!
- Egyszerűbb, ha lehivatod.
- Jól van… Kívánj sok szerencsét – léptem az ajtóhoz.
- Sok szerencsét! A Tekergők Ereje legyen veled!

Este tizenegy, Északi-torony, tetőpárkány:

Miután lementem a klubhelyiségbe egy csajjal lehivattam Evansot. Kimentünk a folyosóra.
- Figyelj, Lil. Szeretnék bocsánatot kérni, hülyén viselkedtem, de…
- Nem… ne kérj bocsánatot. Én ezt nem bírom így. Folyton bajba kevered magad miattam, vagy csak azért, hogy feltűnj valamivel. Azt hittem megváltoztál, de nem. Ugyanaz a beképzelt hólyag vagy!
- Te bolond vagy, Evans! Nem vetted észre, hogy téged védtelek?
- De nincs szükségem védelemre! Meg tudom védeni magamat is!
- Bocs, hogy védtem a barátnőm, tényleg mekkora baklövés! Hogy is képzeltem? – vágtam vissza gúnyosan. – Végül is bárki fogdoshat, nem ügy! Ha te ezt szeretnéd.
- Nem vagyok csak a tiéd! – ordította a képembe.
- Akkor menj, és riszáld magad körbe a fél Roxforton! Szarok rá! - Hát ez egy kicsit erős volt… beismerem.
- Úristen! Hogy is állhattam össze veled, te egomániás, bunkó paraszt! Soha többet ne szólj hozzám! Nem is akarlak látni! – ordított még mindig… könnyes szemmel.
- Nehéz lesz! Osztálytársak vagyunk! És még én vagyok a hülye…
- Bedőltem a jópofa énednek! Mekkora kis szánalmas vagyok!
- Igen! Az vagy! De én vagyok a legszánalmasabb… mert reménykedtem, hogy Miss. Szívtelen Evans tényleg meglátta bennem a jót!
- Soha nem is szabadott volna, hogy szóba álljak veled! Tudtam, hogy ez lesz a vége! Utállak! – gördült le egy könnycsepp az arcán.
- Akkor miért sírsz? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
- Hagyjál békén James Potter! Elegem van belőled! – vette elő a régi lemezt.
- Jól van, utálj csak! És tudd meg én is, utállak! Csak a szívemet tépted ki, de nem baj! Örülj! Megtörted a „nagy” James Pottert! Remélem most boldog vagy – éreztem, hogy könnyek szúrják a szemem, és egy könnycsepp folyt végig az arcomon. – Menj csak! Meséld ez a barátnőidnek a „Nagy” diadalodat, és remélem jót röhögtök majd! – mondtam neki és elindultam az ellenkező irányba, de pár lépés után visszafordultam. – Gyűlöllek! – mondtam elcsukló hangon és otthagytam Evansot a folyosó közepén.

Az utam McGalihoz vezetett, hogy elvégezzem a büntetőmunkát. Aztán szokásos gondolkodó helyemre mentem, vagyis kimásztam az északi-torony tetőpárkányára. Épp leültem a cserepekre és összehúztam magamon a talárom, amikor éreztem, hogy valaki megmozdul a közelemben.
- Ki van ott? – vettem elő a pálcám gyanakvóan. A hangomra az illető odafordult, de a sötétben csak egy parázsló piros foltot láttam.
- Lumos – motyogtam. A fényben végre megláttam az idegent.
- Hello James! Nyugi, nem áll szándékomban lelökni téged a tetőről, elteheted a pálcád – mondta Cortez.
- Mit keresel itt? – mordultam rá.
- Szellőztetem a fejem. Cigarettát? – nyújtott felém egy dobozt. Elfogadtam.
- Kösz… Hová lett az akcentusod? – kérdeztem, mert föltűnt, hogy teljesen tisztán beszéli a nyelvet.
- Ja, hogy az? Előtted minek játsszam meg az idióta majmot? Négyszemközt vagyunk, végre beszélhetünk értelmesen is.
- Nincs miről beszélnem, főleg nem veled – szippantottam bele a cigibe.
- Szerintem, igenis van.
- Miért állsz velem szóba, azok után, hogy én mindig bunkó voltam veled?
- Tisztelet! Nálunk hagyomány tisztelni az ellenfeleinket. Bár én nem tekintelek annak – jelentette ki és újabb szálat vett ki a dobozból. Megvontam a vállam. – Tudod, miért jöttem ide? – kérdezte és rámnézett. De furcsa, olyan barna szeme van, mint nekem. – Azért jöttem, mert kerestem valakit.
- És megtaláltad? – kérdeztem unottan.
- Igen… És nem hiszed el, de elég jól kiismertem, mert ugyanolyan, mint én. - Csodás – morogtam.
- Tudod, anyám egy ősi brazil aranyvérű család egyetlen lánya volt, és a hagyományok szerint férjez kellett volna mennie, egy előre kijelölt gazdag aranyvérű férfihez, de ő megszökött és ide jött, Angliába.
- És miért meséled el pont nekem?
- Mert amikor anyám idejött, A Minisztériumban kapott munkát, egy bizonyos Ewan Potter aurortól. Gondolom ismerős a név, ugye?
- Igen… az apám…
- Anyám titkárnőként dolgozott édesapádnak, akiről nem tudom, hogy tudod-e, de nem éppen a leghűségesebb férfi volt a földön.
- Hogy mered a szádra venni az apám nevét? – löktem hanyatt a cserepeken.
- Úgy, hogy a bizonyíték itt van a szemed előtt, te vak! Nézz már rám! Nem ismerősek a vonásaim? Mert, ha én rád nézek, majdnem olyan, mintha tükörbe néznék – megdermedtem és riadtan vettem észre, hogy van igazságalapja annak, amit mond. A szeme ugyanolyan, mint az enyém, az orra kicsit kisebb… de az arcformája… ráadásul örökölte a Potterekre jellemző kócos hajat is, csak neki hosszabb volt a haja, ezért nem volt olyan szembetűnő.
- Te jó ég! – engedtem el és hanyattfeküdtem a tetőn.
- Bizony… Amikor apánk összejött anyámmal, akkor a te édesanyád hat hónapos terhes volt. Aztán, ha jól tudom egy hónappal korábban születtél a kelleténél és a gyógyítók alig tudtak megmenteni, mert maga a szülés sem volt komplikáció mentes.
- Te honnan tudod ezt mind rólam? Még a legjobb barátaim sem tudják…
- Onnan, hogy anyám hívta a gyógyítókat édesanyádhoz. Igaz akkor ő már egy hónapos terhes volt. Tehát,ha jól számolom nincs egy teljes év köztünk. Aztán anyám elmondta apádnak, hogy gyereket vár. Ő meg teljesen kiakadt, hiszem most született egy fia, aki nem biztos, hogy életben marad, nem lesz örökös. Jött a dilemma, hogy mit is tegyen de benned már akkor is nagy volt a túlélési ösztön, így eldőlt. Anyámnak fölajánlott rengeteg pénzt, de nem vett a nevére, mert nem akart botrányt. Így anyám visszament Brazíliába, ahol megszülettem és anyagi javakban nem szenvedve hiányt felnőttem. Pár hónapja anyám súlyos beteg lett, és a halálos ágyán mondta el mindezt, amit most én is elmondtam neked. Eldöntöttem, hogy ide kell jönnöm, remélve, hogy megtalálom a bátyám. És ennyi a történet.
- Istenem – temettem a kezembe az arcom. – Hogy tehette ezt valaki a saját gyerekével? Sőt gyerekeivel – kérdeztem kétségbeesetten, és a kép, amit kialakítottam apámról ezer darabra esett szét.
- Ne hibáztasd. Én nem haragszom rá. Döntést hozott, nem a legjobbat, de lehetett volna sokkal rosszabb is. És nem mondhatom, hogy apa nélkül nőttem fel, ugyanis anyám megházasodott még a születésem előtt, így én őt tekintem az igazi apámnak – magyarázott, de nekem még mindig a fejemben dübörgött az a mondat, hogy apám nem volt hűséges anyámhoz. Az egyik példaképem volt, de most… ebből a napból is ez hiányzott. Megint éreztem azokat a mocsok könnyeket az arcomon.
- Én… sajnálok mindent – suttogtam az éjszakába.
- Nem a te hibád. Szeretném, ha szemet hunynánk a nézeteltéréseink fölött. Pár nap múlva visszamegyek Brazíliába, és jó lenne azzal a tudattal mennem, hogy van egy bátyám, akire mindig számíthatok.
- Persze – fordultam felé. – Minden el van felejtve, sőt köszönök mindent! Így legalább kiderült, hogy Evans nem is szeret, és…
- És?
- Vége van.
- Beszélek vele! Most nehogymár miattam…
- Hagyjuk ezt.
- Rendben. Én most visszamegyek a szobámba. Gondolom, szeretnéd megemészteni a dolgokat – bólintottam, még jobban összehúztam magamon a talárom és a tetőn fekve bámultam a csillagos eget.