Bálkirály és Bálkirálynő

Február 12. Kedd, Könyvtár. 06: 30 am:

Este korán lefeküdtem, ami tekintve, hogy rólam van szó elég ritka eseménynek minősül. Persze leckét írni elfelejtettem, úgyhogy elhatároztam magamban, hogy lejövök és legjobb tudásom szerint elkészítem a másfél méteres bűbájtan esszét. És lássatok csodát kész is van, sőt egy méter, hetvenöt centis lett. Tapi szerint mostanában egyre furcsább vagyok, mert szerinte kezdek elstréberesedni. Pedig én csak reménytelenül szerelmes vagyok és így addig sem gondolok Rá…

Különben rájöttem, hogy a könyvtár nagyon jó hely! Csönd van, és igaz, hogy a könyvtáros egy banya, de itt nyugodtan lehet tanulni. Ahogy elnézem nem én, vagyok az egyetlen, aki ilyen korán itt van, tehát viszonylag normális vagyok.
- James Potter! Hol a fenébe mászkálsz hajnalok hajnalán? – hallottam egy fojtott hangot a pulcsim egyik zsebéből. Elővettem a legfőbb kommunikációs eszközünket (ikertükör) Siriussal és suttogva válaszoltam.
- Könyvtárba vagyok…
- Mi? James, hajnali fél hét van!
- Na és? Már egy órája itt vagyok…
- Hát te beteg vagy – fintorodott el Tapi.
- Nyugi már. Tíz perc és fönt vagyok, mert még át kell vedlenem.
- Pff – fújtatott Tapi és eltűnt a képről. Én pedig elindultam kifelé a könyvtárból.

Hét óra, Fürdő:

Sikeresen visszaérve nem igazán lepődtem meg azon, hogy Sirius csak most állt neki összehozni az esszét. Én meg legalább húsz percen keresztül folyattam a tus alatt a vállamra a hideg vizet, ugyanis a tegnapi edzésen Longbottom legúrkózott a seprűmről és kiugrott a vállam, de nem akartam a gyengélkedőre menni, ezért Tapi rakta helyre… bár kezdem gyanítani, hogy rosszul.

Fél nyolc, Nagyterem:

- Jó reggel, kedves diákok – állt föl a székéből Dumbledore. Már megint mit akar bejelenteni? – Nem szeretném sokáig éheztetni a gyomrotokat, csak szeretném közölni főleg a Griffendéles tanulókkal, hogy csapatuk őrzője ma hajnalban felébredt a kómából – erre mindenki elkezdett vadállat módon ordibálni, mire Dumbli intett egyet és folytatta. – Továbbá Mr. Chance üzeni, hogy egy hét múlva érkezik és várja az ajándékokat – mondta kacsintva, majd leült és elmerült egy nagy adag áfonyás palacsintában.
- Ez állati jó – vigyorogtam ki a kávés bögrémből, amikor velem szemben Evans csapta le a táskáját és ült le. Elég nyúzott feje volt.
- Khm… Evans jól vagy? Fáradtnak tűnsz – kérdeztem.
- Neked is jó reggelt! Amúgy csak későn feküdtem le, mert járőröztem és kiment a fejemből a bűbájtan házi és még meg kellett írnom.
- Akkor ajánlom az ízletes, roxforti házimanók által készített magas koffeintartalmú kávét – mutattam vigyorogva a kannára.
- Kösz… Amúgy mi volt az előbb ez a nagy hangzavar?
- Hát Dumbli, vagyis Dumbledore – javítottam ki a nevet egy szigorú pillantás miatt – most közölte, hogy Rob felébredt a kómából.
- Ez nagyon jó! – mosolyodott el, aztán barátnőihez fordult és elmélyült csevegésbe kezdtek, valami csajos dologról.

Délután fél három:

Utolsó óra! Átváltoztatástan és írtam egy ’K’ dolgozatot!
- Nos megdicsérném önt Mr. Potter! Az ön dolgozata lett a legjobb ebből a tananyagból. Javaslom, az iskola befejezése után foglalkozzon többet az animágiával!
- Öhm – vörösödtem el – köszönöm, tanárnő! – mellettem Evans ült furcsa grimasszal az arcán. Ő érdekes módon ’V’ –t írt.
- Rendben, akkor folytassuk az órát! Vegyenek elő pergament, pennát és jegyzeteljenek! – adta ki az utasítást a prof.
- ÁÚ – kiáltottam fel húsz perckörmölés után. McGalagony meglepődve fordult felém.
- Potter, ez meg mi volt?
- Semmi tanárnő, csak begörcsölt a kezem – mondtam és elővarázsoltam legszexibb bájmosolyomat. Igaz legszívesebben ordítottam volna, úgy begörcsölt a vállam, sőt az egész karom is.

Fél öt, Háló:

Óra után Tapiék gratuláltak a sikeres dolgozathoz, amikor szerintem ők is meg tudták volna írni ugyanúgy jól, mint én.
- Ágas! Nem hittem volna, hogy egyszer fő stréber leszel! Gratulálok – mondta és megveregette a vállam… de ezzel kitört a vulkán bennem és az összes elfojtott fájdalmam-ráuszítottam.
- Te idióta! Hogy a bolha enné le rólad a bundád! – ordítottam a folyosó közepén, aztán otthagytam őket.

Mire fölértem a toronyba, a bal vállamtól a kisujjamig az egész karom lüktetett és alig bírtam megmozdítani. Nagy nehezen kihámoztam magam a taláromból és kigomboltam az ingemet is, majd ügyetlenül kibújtam belőle. Beálltam a tükör elé és láttam, hogy az egész sérült terület feldagadt és eléggé lilás színben pompázik. Már csak ez hiányzott. Lerúgtam a csukám is és felültem az ablakpárkányra, hátamat a hideg üvegnek nyomva. Remélem meg is fázok…

Este nyolc, Háló:

Szenvedve feküdtem az ágyikómban, amikor nagyobbfajta trappolást hallottam és kinyílt a szoba ajtaja.
- Halihó! – rántotta szét az ágyfüggönyt Alice.
- Hát ti mit kerestek itt? – néztek körbe eléggé fintorogva. A szobában ott volt a csapat, kivéve Robertet, aztán láttam még Pinkyt és Evansot is. Én meg biztos szuperszexi lehettem egyszál gatyában.
- Tudod haver, úgy gondoltuk, hogy ideje összeröffenni. Ennek örömére beszereztünk egy kis mézbort is – vigyorgott rám Frank.
- De az tilos – vágott közbe Evans.
- Jaj, Lil, akkor te nem iszol belőle – mondta Pinky.
- Na, James pattanj ki az ágyból és gyere! – mondta megint Frank, miután mindenki letelepedett.
- Hagyjál – mondtam fintorogva, és a fejemre húztam a paplant. Fél órán keresztül csak nevetést hallottam, aztán fojtott kuncogást, aztán valakik rámvetették magukat.
- Támadáááááááááááááás! – vezényelte valami eltorzult női hang, aztán csak azt észleltem, hogy a paplanom sehol és az elvetemült lányok csikiznek. Csak nem volt épp valami kellemes, mert a hirtelen támadt dulakodásban leestünk a földre, sikeresen a fájós vállamra. Aztán azon kaptam magam, hogy össze-vissza ordibálok, azokkal, akikkel nem nagyon kéne.
- Takarodjatok innen!… Most… Azonnal! Vissza… se Gyertek!… Tünééés! MOST! – kiabáltam, mint egy vadállat, miközben reszketve feltápászkodtam a földről. A barátaim elkerekedett szemekkel néztek rám.
- James, minden rendben? – lépett felém békítően Remus és már emelte a kezét.
- Ne érj hozzám! – mondtam és éreztem, hogy kiver a hideg veríték.
- Jól vagy? – lépett Remus mellé Evans is.
- Nem látod milyen, jól vagyok – mordultam rá, majd leültem az ágyra. Evans összehúzott szemekkel nézett, majd bólintott és visszafordult a többiekhez.
- Gyerünk, kifelé! Potter belázasodott! Remus te maradsz és segítesz. Ti pedig… - úgy látszik, megértették a dolgot, mert egy másodperc múlva már nem voltak sehol.
- Remus kísérd be Pottert a fürdőbe, és öt percig nyomd jéghideg víz alá., én addig keresek valami tiszta ruhát. – Holdsáp bólintott, aztán nem törődve az ellenkezésemmel belökött a zuhany alá és nem hagyta, hogy kimenjek. Utána megszárítottak, rámadtak valami ruhát és visszaültettek az ágyra.
- Potter, hogy lehetsz olyan hülye, hogy a kiugrott válladat a haverodra bízod, nem az iskola gyógyítójára! Ez csakis a te hibád, rosszul van helyre rakva, berögzült és begyulladt. Nem csoda, hogy fáj és lázad lett tőle, te idióta!
- Én csak – kezdtem volna, de belém fojtotta a szót egyetlen szigorú pillantással.
- És most lementek szépen a gyengélkedőre. Szerencse, hogy a lázad nagyjából levittük, mert a Madame fasírtot csinált volna belőletek. Indulás!

Este tizenegy, Klubhelység:

Miután Madame Pomfrey jól leosztotta a fejem, hogy mennyire felelőtlen vagyok, két intéssel és egy csavarással helyre tette a vállam, megitatott valami bájitallal, aztán elengedett. Remus-szal együtt léptünk be a Klubhelységbe, de ő elment aludni, vagy tanulni. Én pedig megláttam Evansot és odamentem hozzá.
- Szia.
- Jobban vagy? – mondta és fel sem nézett a könyvből, amit olvasott.
- Igen és köszönöm – válasz, egy bólintás. – Figyel, Evans. Honnan tudtad, hogy mi történt velem? Legilimentáltál?
- Muszáj volt… még jó, hogy nem rég tanultuk…
- Hát igen… köszi még egyszer és jó éjt – a hálóba menet szentül megfogadtam, hogy én jobban fogom gyakorolni az okklumenciát és a legilimenciát is.

*

Február 14. Szombat… Délelőtt tíz:

Utálom a Valentin napot! Gyűlölöm! Persze a többiek már elhúztak Roxmortsba, de nekem nem volt kedvem menni. Tegnap tettem egy utolsó próbát, hogy elhívjam Evansot a bálba, ami ma lesz, de kijelentette, hogy már van párja. Hát nagyon fasza! Így úgy döntöttem, hogy a békés punnyadást választom, és tanulok. Evans meg elmehet a… Meguntam már, hogy hiába teperek egy olyan csaj után, aki le se szarja a fejem, kivéve, ha jó napja van. VÉGE! Most úgy megtépném azt, aki kitalálta a szerelmet… fúj. Vissza is fekszem aludni.

Este nyolc, Háló:

- Na, James! Vedd már föl azt az átkozott dísztalárt! – nyaggatott Tapi.
- Mondom, hogy nem megyek!
- Most itt akarsz ücsörögni egész este? Lejössz és becsajozol! Na?
- Mondom, hogy nem megyek! Talán betűzzem?
- Evans miatt? – nézett rám Sirius dühösen szikrázó sötét kék szemeivel.
- Na és, ha miatta? Akkor sem megyek.
- Ágas, ugyan már! Csak egy lány…
- Lehet, hogy neked csak egy lány, de nekem A lány! Fogadjunk te sem lennél olyan boldog, ha Pinky visszautasít – morogtam epésen, mire Sirius elpirult.
- Jól van… igazad van! Akarod, hogy maradjak veled?
- Nem kell – mosolyodtam el. – Menj csak és aztán nekem, jól érezd magad! És ti is – fordultam Remus és Peter felé, majd visszamásztam az ágyamba.

*

Miután kiürült a Griffendél torony, egy ideig némán bámultam a plafont, aztán magamra kaptam egy farmert, a Retro övem, egy barna inget, aztán felkaptam a legelső kabátszerűséget, amit találtam – vagyis egy barna sportzakót – felvettem a sálam és szépen csendben elindultam. Nem vittem a köpenyem, mert ma úgyis éjfélig kimenője van mindenkinek. A Nagyterem előtt meg sem álltam, úgy siettem ki a parkba. Hát mit ne mondjak, majdnem dobtam egy hátast. Mindenhol kicsi rózsalugasok álltak, fűthető padokkal és elkezdett szállingózni a hó. Magamba szitkozódtam, hogy olvadjon már el minél hamarabb, mert már kezdem unni. Elindultam az egyik rózsaszín kövekből épített ösvényen. Tuti, hogy ez Dumbli ötlete volt. Fúj! Nem hiszem el, hogy nincs jobb dolga. Fogadni mernék rá, hogy most is valami cukorkát töm a fejébe a vén cukrosbácsi. Próbáltam nem arra gondolni, hogy az egyik ilyen padon akár Evans is ülhet. A végén már majdnem rohantam és mire a Rengeteg széléhez értem, annyira felidegeltem magam, hogy felrobbantottam az utolsó kis padocskát. Szerencsére nem ült rajta senki. Egy darabig álltam, mint egy… na ezt inkább nem írom le, aztán gondoltam egyet és átalakultam szarvassá… és rohantam, rohantam, rohantam, amíg el nem fáradtam. Ez nagyon jót tett megviselt lelkemnek, egészen megnyugodtam, és elkezdtem visszafelé ügetni. A tó felé vettem az irányt és a félig befagyott víztükörben néztem magam (mármint a szarvas alakomat). Milyen békés volt minden. Nem tudom mennyi idő telt el így, de nagyon elbambultam, mert egy halk zörej térített észhez… És a tóparton már ott is volt… Ő! Egyedül és gyönyörűen. Csak néztem a szemébe, és ő valószínűleg felismerhetett, mert tett egy tétova lépést felém, és félénken kinyújtotta a karját, majd finoman végigsimított a fejemen. Aztán az erdőben egy csapat varjú károgása megtörte ezt a békés pillanatot és elkapta a kezét.
- Mit keresel itt, Potter? Mi van, ha bárki meglát? – kérdezte, mire eszembe jutott, egy részlet az egyik könyvből, amit ma olvastam a telepátiáról. Itt volt az idő, hogy kipróbáljam!
- „Szerinted bárki felismer így rajtatok kívül?” – gondoltam magamba, miközben mélyen a szemébe néztem és szuggeráltam, hogy megértsen.
- Hmm, igazad van – vonta meg a vállát pár perchallgatás után. Aztán leült egy kidőlt fatörzsre és valószínűleg hősugárzó bűbájt szórt magára. – Miért nem jöttél a bálba? – kérdezte, én pedig egy szempillantás alatt visszaalakultam önmagammá, mellé ültem és válaszoltam neki.
- Mi ételme lett volna elmennem?
- A sok rajongód biztos boldog lett volna – jegyezte meg gúnyosan.
- Evans, engem ők nem érdekelnek! Tudod hány baglyot, kaptam tegnap is, és tudod hányan próbáltak elhívni? Szerintem nem. De én mindet elküldtem a francba, mert a szívem mélyén reméltem, hogy talán most… talán ma, kaphatok egy esélyt. És, ha nem is hosszútávra, csak egyetlen estére, nekem az is megérte volna… mert én… áh, lényegtelen – mondtam halkan és leszegett fejjel felálltam, de Evans elkapta a karom, majd elmosolyodott és futni kezdett. (Már amennyire a magas sarkú cipő engedélyezi a futást).
- Gyere! Van egy nagyon jó ötletem – fordult vissza vidáman mosolyogva, mint egy gyerek. Végül is hiába vagyunk már nagykorúak, ha még belülről gyerekek vagyunk. - Gyere már – rángatott nevetve és futás közben kibomlott a szalag a hajából.
- Várjál – kaptam el a szalagot, mielőtt még elfújta volna a szél – a hajad!
- Az most lényegtelen – állt meg nevetve, kipirult arccal és megrázta a fejét, majd kikapta a szalagot a kezemből, előkapta a pálcáját és áttranszformálta egy zöld virággá, amit beletűzött a sportzakóm hajtókájába. – Gyere! – rángatott be a tölgyfaajtón, egyenesen a nagyterem felé.
- Evans állj meg, én ezt… ezt nem tartom jó ötletnek! – motyogtam. – Nem is úgy vagyok öltözve… és… és…
- Csönd legyen, Mr. Potter! És enyém az első tánc – kacsintott rám, majd karon ragadott, kinyitotta a terem ajtaját és kecsesen belépett rajta. Úristen most fogok meghalni… csak ez járt a fejemben. Az ajtócsapódásra mindenki felénk nézett és vagy mosolygott, vagy eltátotta a száját. Aztán a zenekar, valami nyálas együttes, folytatta a zenét és Evans is beljebb rángatott. Igaz, hogy a bál már legalább két órája elkezdődött, de a hangulat most volt a legjobb. Legalábbis ez látszódott az emberkék fejéről. Szétnéztem a teremben és félhangosan megállapítottam…
- Gusztustalan – Evansból kitört a nevetés és helyeslően bólogatott.
- Ágas! – rohant hozzám Tapmancs barátom és vajsört nyomott a kezembe. – Hát te, hogy, hogy itt?
- Befogtam a parkban – mondta Evans és kortyolt egyet a vajsörömből.
- Áh, szóval ezért nem vagy dísztalárban – csak ráztam a fejem, és nagyon baleknak éreztem magam.
- Csatlakoztok hozzánk? – mutatott Remus egy sarokban álló kisasztalkához.
- Áh, majd később – legyintettem – nekem és Miss. Evans kisasszonynak van egy kis dolgunk.
- Igen? – nézett rám Evans. – Mégis micsoda?
- Jössz táncolni? – vigyorogtam.
- Na jó! – sóhajtott színpadiasan és elindultunk a zene ritmusára hullámzó tömeg felé. Mire odaértünk éppen keringőt kezdtek el játszani. Finoman átkaroltam a derekát és megfogtam a másik kezét és tráláláláláááá…
- Potter, te honnan tudsz ilyen jól táncolni? – szólalt meg tánc közben.
- Hát, ha az ember családja öhm… aranyvérű, akkor gyerekkorában elég sok giccses partira rángatják el, ráadásul anyám mániája volt, hogy tanuljak meg táncolni, így minden szerda este mehettem tánctanárhoz.
- Nem féltek tőled a tanárok?
- Hát legalább nyolc tanárt fogyasztottam el. Az volt a legjobb, amikor az egyiknek megfűrészeltem a cipősarkát. Igaz a Mungóban kötött ki, de legalább anyám belátta, hogy idő- és pénzkidobás ez az egész. Amúgy is, ez így unalmas – mondtam, és hallottam, hogy a zene átvált valami sokkal lassabb és romantikusabb zenére. – Így sokkal izgalmasabb, nem? – folytattam, és közelebb húztam magamhoz Evansot. Mindkét kezemmel átkaroltam a derekát, ő pedig átkulcsolta a nyakam.
- Csak nem kezd feloldódni, Potter úr? – kérdezte gúnyosan.
- Fogalmazzunk úgy, hogy élvezem a helyzetet.
- Perverz.
- Én? Akkor nézz jobbra – böktem a fejemmel jobbra. Evans kuncogott egyet, Bellatrix Black és Rod Lestrange pároson, akik fogalmazzunk úgy eléggé egymásba voltak gabalyodva… Lestrange keze, pedig jóval az illendőbb alatt volt.
- Legalább jól érzik magukat – mondta még mindig kuncogva Evans és a vállamra hajtotta a fejét.
- Mert te nem érzed magad jól velem? – kérdeztem és kissé csalódottan.
- Mondtam én ilyet? – emelte föl a fejét és rám nézett.
- Nem, de gondolni gondolhattad.
- Most az egyszer tévedsz. Szerinted, ha nem érezném jól magam a társaságodban, akkor bevonszoltalak volna ide?
- Lehet, hogy csak megsajnáltál… vagy fogadtál valakivel…
- Hm, ki tudja. Mindenki magából indul ki, Potter – kacsintott.
- Akkor én magamból kiindulva közlöm veled, hogy belátható határidőn belül, meg foglak csókolni, Evans.
- Igen? És… És ha nem engedem? – kérdezte, de a mosolyából mást vettem ki.
- Olyan nincs, ugyanis tudom, hogy mérhetetlenül belém zúgtál, és tudom, hogy a szenvedélyes csókunk után te is arra fogsz vágyni, amire minden férfi és nő – jelentettem ki magabiztosan, mire elkerekedett a szeme – vagyis egy kupa vajsörre – kacsintottam.
- Bolond – nevetett.
- Rossz az, aki rosszra gondol, Evans.
- Mert te mire gondolsz? – megvontam a vállam és megcsókoltam. Először csak lágyan, aztán amikor visszacsókolt még jobban magamhoz húztam és szenvedélyesebben csókoltam. Éreztem a belőle áradó szerelmet, amit titkolni próbált, de csókja az ellenkezőjét mutatta. Menthetetlenül elvesztem. Belevesztem a lágyan ringatózó zenébe és a lány csókjába, akit szeretek. Bárcsak minden örökre így maradna. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, csak arra eszméltem, hogy egy fénysugár a táncparkett azon részén állapodott meg, ahol mi voltunk. Nem igazán törődtem vele… Mit nekem egy fénysugár, ha a világ legfényesebb angyalát tarthatom a karomba? Ám egy hang, ami már percek óta visszhangzott a fejemben csak most jutott el a tudatomig.
-… tehát kedves egybegyűltek, köszöntsük a bál királyt és királynőt! James Pottert és Lily Evanst! Éljen! – tapsvihar és elvetemült ordítozás ütötte meg a fülem.
- Mi? – nyitottam ki a szemem, úgy, mint aki tündérmeséből ébred. A fény elvakított és Evans is elég megzavarodva nézett körbe, aztán rájöttünk, hogy a taps nekünk szól és a tekintetekből ítélve már egy jó ideje nézhetnek minket.
- Szerintem meg kéne hajolnunk – mondta Evans pirulva.
- Tűnjünk el – préseltem ki magamból, miközben megindultunk Remusék félreeső asztalkája felé. Szerencsére közben eltűnt a rivaldafény, a zene újból rákezdett és mindenki visszafordult a párjához.
- Hú… Ez… nem volt semmi – nyögte ki Evans. – Tényleg igaz a pletyka…
- Mármint milyen pletyka?
- Az, hogy James Potter csókol legjobban a Roxfortban – kuncogott, én meg csak néztem, mint egy hülye. Aztán odaértünk Tapiékhoz, akik úgy vigyorogtak, mint egy csoport vadalma.
- Hát Ágas, már azt hittük sosem köpöd ki… - mondta szemöldök ráncolva Tapi.
- Öhm… - kezdtem volna bele a nem tudom mibe.
- Haj, a mai fiatalság… ezek a hormonok… áú – zökkentette ki a sápítozásból Pinky, aki finoman kupán vágta. – Akkor emeljük poharunkat, vagyis vajsörös üvegünket a Valentin napra!
- Így van – helyeseltünk, majd nevetve összekoccintottuk az üvegeket. Hm, imádom a Valentin-napot!