XVI. Utolsó üzenet

Lily percekig csak mereven bámulta a levelet. Közben könnyei peregni kezdtek az arcáról. Rövid idő múlva egy kis mocorgás hallatszott a másik ágyról és James ásítós, mosolygós feje bukkant elő a párnák alól.

- Jó reggelt, szívem! – köszönt vigyorodva, de ebben a pillanatban meglátta Lily arcát. – Mi történt? Rossz hír? Lily?

A lány nem válaszolt, a fiú felkelt, és odaült szerelme mellé.

- Lily?

- James, neked ezt nem szabad! – teremtette le rekedten barátját. – Feküdj vissza!

- Lily, mi történt? Addig nem fekszem vissza! – akaratoskodott James.

- Az, amitől hónapok óta félek… Apa… Meghalt… - bökte ki Lily, majd kezében a levéllel kirohant a gyengélkedőről.

Szaladt, csak szaladt, ki a parkba. Amikor kilépett, megborzongott, mert pizsama volt minden öltözéke, a térdig érő hó ellen, pedig csak egy vastagabb zokni védte. De nem érdekelte… Semmi nem érdekelte… Nem tudta felfogni, elhinni a történteket… Nincs többé… Senki nem tanítja többet semmi „katonásdira”, senki nem vigasztalja meg, senki nem öleli át, senki vigyorog rá, ha összetört valamit, senki nem hallgatja meg azt, amit anya úgyse értene… Senki…
”Apa… Hol vagy? Hol vagy most, miért nem ölelsz meg? Miért hagytál itt? Miért voltál, miért lettél katona? Miért nem hagytad ott, amikor megszülettünk? Miért hagytad ott a Közel-Kelet előtt? Miért nem vársz már rám többet a King’s Cross-on? Miért? APAAA!!!”

Lily térdre esett, és hisztérikus sírásban tört ki. Ez nem az a könny volt, amit az Akadémián hullatott, nem is hasonlított arra, amit saját hülyesége után érzett, talán arra hasonlított kicsit, amikor meglátta a haldokló Jamest. De ez még annál is keserűbb volt…

Órák múlva agyon fagyva ment be a kastélyba. Első útja a toronyba vezetett. Meleg fürdőt vett, felöltözött, összekészítette cuccait. Most elbúcsúzik, elkérezkedik Dumbledore professzortól, és hazamegy, határozta el.

Először a gyengélkedőre ment. James békésen aludt, nem akarta megzavarni álmát. Eltette pálcáját, aztán kibontotta ajándékait, a lehető leghalkabban.
Mindegyik ajándékán halványan elmosolyodott. Samtől egy bőrkötéses könyvet kapott, melybe mikor belelapozott; üres oldalakat talált, csak az elején talált pár sort; „Tudom, hogy utálsz naplót írni. De megéri. Hidd el! Ha más nem, jó lesz az esküvői fotóitoknak…;) Boldog karácsonyt! Sam”. Alice-től egy nagy adag édesség-csomagot kapott, ilyen kísérőüzenettel: „Hogy James még jobban szeressen… Boldog karácsonyt!” „Ennyire nem kéne hirdetnie, hogy szerinte túl gebe vagyok…” Lizzytől egy könyvet kapott, Siriustól egy gyakorló kvaffot, Remustól szintén könyvet, Petertől egy nagy tábla Mézesfalás csokit, de tőle Lily nem is számított többre. Petuniától egy halványzöld felsőt kapott, szüleitől párruhát, könyvet, parfümöt. Azonban attól, akitől Lily akart kapni valamit, az nem adott semmit. Szomorúan vette tudomásul, majd szemrehányóan nézett a gonoszra, aki szelíden szuszogott mellette. Aztán mikor ránézett, elmosolyodott. Olyan aranyosan aludt, mint egy nagy méretű kisgyerek. De Lily szívébe melegséget hozott. Odament hozzá, lágyan megcsókolta, megsimogatta, aztán felállt. Írt neki pár sort, hogy hova ment, mikor jön vissza, majd annak tényét, mely szerint visszajön, megerősítette azzal, hogy kíváncsi a tőle ”kapandó” karácsonyi ajándékára.

A lány kiment a gyengélkedőről.
Dumbledore professzort egyedül találta irodájában.

- Jó napot, tanár úr! Haza szeretnék kéredzkedni…

- Ez csak természetes, Lily. És fogadd őszinte részvétemet…

Lily bólintott, majd elhagyta a szobát. Visszatért a toronyba, megfogta ládáját, aztán elkezdte maga után ráncigálni.
Egy kimerítőbb séta után elhagyta a birtokot, aztán elővette pálcáját, és elhoppanált.

Szinte azonnal, egy több száz kilométerre levő településen taposta már Lily a havat. Mikor megpillantotta házukat, egy pillanatra elmosolyodott, aztán rájött, most már minden másképp lesz; semmi sem a régi. Bekopogott. Sápadt édesanyja nyitott ajtót.

- Kislányom! – üdvözölte melegen. – De jó, hogy végre itthon vagy!

- Szia! Petunia itthon van? – kérdezte belépve. A válasz erre egy szőke atomvillanás volt, amely majdnem ledöntötte a lábáról.

- Szia, Pet! – köszönt megrökönyödve az idősebbik Evans-lány.

- Olyan jó, hogy itt vagy, Lil!

A következő pár nap szomorúan telt, melyek közül a temetés volt a legborzasztóbb. A sok családtag, barát részvétnyilvánítása egy örökké valóságnak tűnt az apa nélkül maradt családnak. Amikor már végre megnyugodtak, akkor jött egy újabb ember a szokásos szöveggel, és a fájó seb ismét felszakadt.
A hét több napján Lily végig járta azokat a helyeket, ahol gyakran megfordult édesapjával, azokat, amelyeket Ő mutatott, előkereste azokat a dolgait, melyeket Tőle kapott, teljes szülővárosát felkutatta azért, hogy mindent megleljen, ami apjára emlékezteti. Úgy érezte, ez a legmegfelelőbb, a kilátástalan sírással semmire sem megy, és édesapja is mindig rossz kedvű volt, amikor Ő, Lily sírt.

Azonban ezek az elhatározások mindig kútba mentek, amikor hazaért, és meglátta testvére és édesanyja arcát.
Lily hét napot töltött otthon, de ez a hét nap örökkévalóságnak tűnt. Nagyon szerette családját, otthonát, de vágyott a magányra, a barátaira, James közelségére.

Könnyebb szívvel irányította be ládáját a vadkanos kapun a lány, mint amikor egy héttel ezelőtt átráncigálta a bejárat küszöbén.
Amikor belépett a klubhelyiségbe, ott ült három barátja, James, Sam és Sirius (utóbbiak végre kéz a kézben, szorosan összebújva).

- Szia, Lily! – köszöntötték. James egyből felpattant.

- Sziasztok! James, visszajött a Madam? És ilyen hamar kiengedett?

- Amint láthatod. Mert olyan ügyes vagyok, hogy nemcsak megbetegedni, hanem meggyógyulni is gyorsan tudok… Jó dokim volt… De… Nem is örülsz? – szomorodott el teátrálisan a fiú.

- De igen. Hiányoztál – ölelte meg Lily Jamest.

- El se hiszem…

- Micsodát?

- Azt mondtad, hogy hiányoztam? Tényleg?

- Tényleg, te lökött – mosolyodott el Lily, azzal megcsókolta szerelmét.

- Asszem’, mi megyünk – állt fel Sam.

- Mert? – nézett bambán Sirius.

- Mert.

- Egy hét alatt papucshőst csináltál belőlem…

- Ugyan, te még nem ismered Samet - szólt közbe Lily, miután szétváltak Jamesszel.

- Köszi, Lil.

- Szívesen, Samy.

- Na jó, tényleg megyünk, ugye Sirius?

- Ööö, persze.

James és Lily elnevette magát. Kimentek.

- Szóval, mit kapok karácsonyra? – kérdezte Lily.

- Hát… gyere fel, az éjjeliszekrényemben van.

- Inkább hozd le… Vagy nem is… Hozd fel a szobánkba, én addig kipakolok – mondta a vöröshajú lány, aztán egy bonyolultabb mozdulatot tett a fiú felett a pálcájával, és egy erélyesebb mozdulattal a fiúlépcső irányába lökte.

Ő maga felcipelte a ládáját, kipakolt, aztán elfeküdt az ágyán, majd gondolkodni kezdett. Rövid időn belül James kopogott az ajtón.

- Gyere! – kiabált ki a lány.

- Itt is volnék… Váó, de jó szobátok van!

- Köszi.

- Szóval; az ajándékod… Íme… - vett elő egy nem túl nagy, ezüstszínű papírba csomagolt ajándékocskát. – Boldog karácsonyt, Szívem!

Lily kíváncsian vette el a dobozkát, és rövid úton „meghámozta”. Egy gyönyörű nyakláncot talált a csomagolás mélyén, egy ezüst kereszttel, melyet lágyan tövisek vettek körbe. A lánynak nagyon tetszett az ékszer. Hálából megcsókolta a fiút.

Egész este kettesben beszélgettek, aztán egyszer csak Lily elaludt, James pedig jó éjszaka puszi után távozott a szobából.

Másnap este Lily magányosan feküdt a Szükség Szobájában. Gondolatai egy levél körül keringtek, melyet alig pár perce kapott Daisytől.

Dupla levél volt, az elsőt édesanyja írta;

„Kedves Kislányom!

Gondolom, emlékszel Craigre, Apa régi barátjára, és katona társára. Tegnap kaptam tőle egy levelet. Azt írta, még Harry kérte tőle, hogy küldje el a mellékelt leveleket, ha már nem él… Ő teljesítette a kérést. Megtalálhatod a sajátodat. Mindegyikőnk kapott.

Puszil, anya”

A másik levél jóval hosszabb volt.

„Drága Kislányom!

Nagyon fura így levelet írni, hogy tudom, csak akkor olvasod soraimat, ha én már nem élek… Nagyon fura és nehéz, de túl kell lépni ezen, mert soha nem végzek az írással. Vagyis muszáj. És hogy miért? Mert nem akarom, hogy túlzottan beárnyékolja napjaidat, heteidet a halálomnak híre. Azért, mert tudod, hogy soha többet nem ugratlak, nem ölellek meg, nem doblak meg kosárlabdával (pedig jó poén volt…), nem kócolom össze a hajad, nem megyek eléd Londonba… És én tudom azt, hogy nem látlak majd mennyasszonyként, nem ismerhetem meg a saját vejemet, nem láthatom az unokáimat, nem láthatom azt, amit én már előre tudok rólad Lilykém, hogy milyen csodálatos anya leszel, nem játszhatok majd a gyermekeiddel, nem… És személyesen már nem veszek részt az elkövetkezendő életedben… Szinte már elviselhetetlenül égnek a szemeim, csak a gondolattól is, de mindig is számolni kellett ezzel a dologgal, hogy meghalhatok, most is kell. Csak idáig nem mertem neked leírni. Egyetlen egy kérésem lehet? Amikor gyermekeid születnek, egyetlen egynek add a Harry nevet, hogy tudjam, nem felejtettél el. Nem muszáj az elsőszülöttnek, és lehet második névként is, csak kérlek… Ez megnyugtatna, hogy akkor biztos még ott élek a szívedben.

Rájöttem, még egy dologra szeretnélek megkérni, aminek legalább ilyen fontos a teljesítése… Vagyis ne legyen borús a kedved, légy vidám, ne gyászolj egy hétnél tovább, élj! Maradjak meg a szívedben, és ha hiányzom, csak gondolj rám, s én veled leszek. De ne legyél rosszkedvű, mert azt tudod, soha nem szerettem.
És Kislányom, ha azt érzed, hogy ezzel sérted az emlékemet, ne tedd, mert én kértelek rá, ezt ne felejtsd el soha!

Végül csak annyit; élj jólétben, szeretetben, szerelemben, boldogságban! Szeresd az életedet, tedd azt, amit tenni szeretnél, légy boldog! Ne árnyékolja be semmi a napjaidat, mert az a nap már soha nem jön vissza, és akkor nem tudsz vissza gondolni, arra a napra boldogan… Használd ki napjaidat, add idődet azoknak, akiket szeretsz, mert életed idejét soha nem kapod vissza!
Legyen nagyon szép az életed!

Búcsúzom; Édesapád, Harry Evans

1977. november 9.”

Lily arcáról peregtek a könnyek. Legbelül azt érezte, engedelmeskednie kell édesapjának, de úgy gondolta, tartozik annyival, hogy gyászolja. Éppen ezen gondolkozott, amikor megakadt a szeme, a más olvasott soron „mert én kértelek rá, ezt ne felejtsd el soha!”.
”Igen, Apa erre gondolt. Akkor legyen meg a Te akaratod! Apa, én is búcsúzom, soha nem felejtelek el, a szívemben örökké élni fogsz! Nagyon szeretlek, szia…”

Lily erősebben sírt ezután, de megkönnyebbülten. Igaza volt apjának, ismét…

Halkan kopogtak, majd nyílt az ajtó.

- Lily, bejöhetek?

- Persze, gyere James!

- Hogy vagy? – kérdezte belépve a fiú.

- Jól, komolyan. Nézd! – adta át apja levelét szerelmének. – És én engedelmeskedem apának…

James gyorsan átfutotta a sorokat.

- Ezek szerint a bölcsesség nálatok családi vonás…

Lily elkezdett édesen nevetni.

- És kedvesem, mégis hogy szeretnéd ezt végrehajtani, hogy „Használd ki napjaidat!” – érdeklődött vigyorogva James.

- Nem is tudom… Mondjuk így – azzal Lily megcsókolta Jameset.

Végig dőltek az ágyon, aztán lassan szétváltak.

- Tetszik az ötlet…

- Én találtam ki… Na jó, nem kéne többet Tekergő társaságban lennem… Ragadós az egótok, tudtad?

- Nem… De akkor elmenjek? – kérdezte tettet megbántottsággal a fiú.

- Hát… Ne! – felelte Lily, aztán közelebb mászott Jameshez, hozzábújt, a fejét meg a mellkasára rakta, és kényelmesen elhelyezkedett.

- Akkor maradok – egyezett bele James, aztán szelíden simogatni kezdte Lily hátát.

- Mivel ütöttétek el az időt a héten?

- Hát… Én tanultam, meg lestem… Sirius meg naphosszat Samet vigasztalta, mert szegény nagyon maga alatt volt, hogy nem is tudott veled beszélni, olyan hirtelen mentél el… Aztán egyszer csak kézen fogva jöttek vissza a toronyba… Aztán körülbelül három értelmes mondatig jutottam Sammel, mert Tapi nem hagyta unatkozni… Én akkor felvonultam, és rájöttem, mennyire hiányzol… De most már itt vagy!

Lily elmosolyodott, és megpuszilta szerelmét.

- Egyébként Lily, teljesíted édesapád másik kérését is?

- Persze!

- Aha… Végül is; James Harry Potter… Nekem tetszik… - vigyorodott el a fiú. – Vagy szerinted? – bizonytalanodott el James, mert ilyen mélységben soha nem beszéltek még, ráadásul még csak egy hete mondhatta azt Lilyre, hogy a barátnője, Bár ő jóval többnek érezte, a Társnak, akit mindenki keres… De ő már megtalálta. Csak ezt még Lily nem tudta…

Lily egy pillanatra elkomolyodott. Aztán szélesen elmosolyodott, és megcsókolta a fiút.

Utána halkan annyit mondott:

- Nekem a Harry James Potter jobban tetszik… - ezekre a szavakra James olyan arcot vágott, mintha ezernyi gyertya gyulladt volna ki a szemeiben, szája, pedig soha nem látott, végtelen mosolyra húzódott. Magához vonta szerelmét, aztán romantikusan megcsókolta.

- Szeretlek, Lily!

A lány erre automatikusan válaszolt volna, de nem mert. Félt. Hogy mégis mitől, maga se tudta, de jobbnak talált egy csókkal válaszolni.

Sokáig folytatták a „kellemes” időtöltést, mikor James megkérdezte:

- Lily, mit szólnál ahhoz, hogy ha ugyanezt folytatnánk, csak mindezt ruha nélkül…

Lily kuncogni kezdett.

- Szeretnéd?

- Igen. És Te? – érdeklődött mosolyogva a fiú, miközben Lily forró gerincén húzta végig lassan az ujjait. Élvezte a hatást; azt, hogy a lány háta libabőrössé válik.

- Végül is… Semmi rossz nincs abban…

- Az biztos – nevetett James, majd megcsókolta Lilyt, és fokozatosan lehúzta róla pólóját. A ruhadarab tulajdonosa csöppet sem ellenkezett…

Szorosan összebújva aludtak el. Mindkettejük számára végtelenül pihentető volt az alvás.

Reggel későn ébredtek.

- Jó ’eggelt! – köszönt ásítozva James, miközben Lily haját simogatta.

- Neked is… - hangzott a bátortalan felelet.

- Lily kedvesem, nem gondolod, hogy fel kéne kelni…

- Nem James, nem gondolom…

- Akkor ezt megbeszéltük…

- Szerintem is… - s szavainak egy hatalmas ásítással adott teljes jelentőséget. Egy pici mozogni kezdett, aztán fejével megtalálta James mellkasán azt a helyet, ami olyan kényelmes, és ismét lecsukta a szemét, de még félhangosan hozzátette:

- James, szeretlek…

A fiú boldog vigyorral egy puszit adott a liliom illatú vörös hajba, és halkan válaszolt…

- Én is szeretlek, Lily… - szerette volna még kicsit ébresztgetni szerelmét, de ő ezt nem hagyta, sőt még hozzá is tette:

- De James, ez nem jelenti azt, hogy most ne hagyj alukálni…

- Ilyen fáradt vagy?

- Hát… igen…

- Pedig elég aktív voltál tegnap…

Lily erre kinyitotta szemeit, felült, ránézett a fiúra, kiöltötte nyelvét, aztán visszafeküdt, de nem Jamesre, hanem mellé, majd tüntetően elfordult,

James nem hagyta magát, közelebb mászott mellé, és átkarolta.

- Szép álmokat, Lily! – súgta még halkan, és ő is ismét lehunyta szemeit.