Eliana

Eliana Weath

220 évvel ezelőtt egy angliai kisvárosban születtem. A városka nevére nem emlékszem. Igazából nem is fontos és sosem volt az. Szerető családban nevelkedtem. Anyám és apám igyekeztek mindent megadni nekem, ami az erejükből csak telt. Átlagos gyerekkorom volt. Sok barátom volt, akikben sokat csalódtam. Egy idő után, teljesen magamba fordultam a sok csalódás következtében. A barátaim magamra hagytak, és kibeszéltek. Lassacskán odáig fajult a dolog, hogy ki lettem közösítve.

Napjaimat magányosan tengettem. Minden reggel mikor felkeltem, csak arra gondoltam, hogy elég a délelőttöt túlélnem az iskolában, utána megszabadulok a többi gyerek gunyoros kacajától és sértő megjegyzéseitől. Kiközösítésem okáról soha, senkinek nem beszéltem. Hát itt az ideje, hogy bevalljam a történteket. Egyszer elloptam egy kis pénzt… Na jó, bevallom, nem volt az akkoriban olyan kevés. Na, de ez most nem számít. Az a lényeg, hogy –természetesen- lebuktam. Az iskolaigazgató bizonyította rám a lopást. Attól kezdve a hír futótűzként terjedt az egész osztályban, később az iskolában, majd a városban. Senkinek nem mondtam ezzel kapcsolatban semmit. Sokan már a városi vénasszonyok közül olyanokat fantáziáltak, hogy én egy kleptomániás szarka vagyok. Pedig nem voltam!

Mivel mindig egyedül voltam, elég gyakran jártam le az erdőbe. Az erdő közepén volt egy tó, fákkal körülölelve. A tó mellett pedig egy hatalmas kastély állt, amiről az a hír járta, hogy vámpír lakja, és aki oda egyszer beteszi a lábát, nem éli túl a látogatást.

Az iskolában egyik nap nagyon megbántottak. Mikor hazaértem, otthon is rendesen állta a bál. Anyám és apám nagyon csúnyán összevesztek. Mikor hazaértem, csak az ordibálást hallottam. Nem bírtam hallgatni. Elrohantam otthonról és egyszercsak azt vettem észre, hogy az erdőben, a kastély mellett bolyongok fáradtan és céltalanul. Aztán innentől kezdve minden olyan hirtelen történt. Megjelent egy lovas. Az alakja sötét volt és egyébként is már késő estére járt. Nem láttam belőle túl sokat. Csak abból jöttem rá, hogy férfi, ahogy a nyeregben ült. Felkapott és magával ragadott. Maga elé ültetett a nyeregbe és ellovagolt velem a kastély felé.

Én nem kapálództam. Gondoltam végre meghalok és vége a szenvedéseimnek… De nem így lett. A kastély hatalmas volt és gyönyörű. Az idegen egy szobába vezetett, majd eltűnt. Magamra hagyott. Az ajtóhoz rohantam és ki akartam nyitni. Be volt zárva. Az ablakon rácsok voltak. Nem volt menekülési útvonalam… Ekkor nyílt az ajtó. Belépett az elrablóm. Elég magas volt, hosszú fekete haja lófarokba volt kötve és úgy omlott hátára. A férfiban volt valami furcsa… Valami megmagyarázhatalan…

-Üdvözöllek szép hölgy Mercife kastélyban. Az én nevem Leonard. Ezentúl itt fogsz élni. Meg fogod szokni az itteni életet. Nincs más választásod.

-De miért? Egyszerűbb lenne, ha elengedne.

-Arra nincs lehetőségem. Aki egyszer belép e birtokra halandóként nem teszi ki többé innen a lábát.

-De én el akarok menni innen. Mégpedig most azonnal! – csattantam fel és elindulta Leonard felé, hogy félrelökjem az utamból. Azonban Ő gyorsabb volt. Elkapott és durván magához szorított majd ráhajolt a nyakamra és belém mélyesztette éles szemfogait, és szívni kezdte a vérem. Csak ekkor hasított belém a felismerés, hogy egy vámpír kezei között vagyok. Éreztem, ahogy elszívja belőlem az utolsó csepp vért is. A földre roskadtam. Alig bírtam levegő venni, tudtam, hogy itt a vég. De Ő nem hagyta annyiban. Fölém térdelt.

-Azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? Nem adom meg neked a halál örömét, mostantól örökké fogsz élni. – mondta és felhasította csuklóját, majd a számhoz tartotta én pedig csak nyeltem az édes vérét…

Hát így történt, hogy vámpír lettem. Aztán még a kastélyban maradtam Leonnal. Megtanított mindenre, amit Ő is tudott. Kapcsolatunk nem ment túl a mester és tanítványa kapcsolaton. Kölcsönösen utáltuk egymást. Nem értettem, miért kellett vámpírrá tennie. Inkább hagyott volna meghalni. Leonard az utálatát azzal mutatta ki, hogy ahol csak lehetett keresztbetett nekem és hatalmas ellenségeket szerzett nekem. Persze a dolgokat úgy állította be, mintha én lennék a hibás. Akkor gyűlöltem meg a férfinépet… Mind csak a szexre hajt. Más nem is kell nekik. Mocskos, hazug társaság.

Egy teliholdas éjszakán már nem bírtam tovább. Belopóztam mesterem szobájába és az éj leple alatt alattomosan meggyilkoltam. Aztán összeszedtem kevés kis motyómat, magamhoz vettem az „örökségem” és elszeltem. Magam sem tudtam merre tartok. Eleinte csak céltalanul utazgattam a világban. Az a 216 év, amit abban a poros kastélyban töltöttem, azzal a szeméttel kissé vakmerővé tett. Nyitott voltam a szerelemre és az hamar be is köszöntött.

Oroszországban találkoztam Petrovval. Egy közönséges halandó volt. Az egyik áldozatomnak néztem ki, de gondoltam játszom egy picit az étellel, és beszélgetni kezdtem vele. Majd megkíméltem életét és találkozgattunk. Teljesen belezúgtam. Állítólag Ő is szeretett engem. De egy nap hiába vártam, nem jött el. Felkutattam. Meg is találtam egy ismeretlen nő ágyában. Keserűség, fájdalom és düh keveredett össze bennem. Talán ezért tettem, amit tettem. Bár máig nem bántam meg. Megöltem mindkettőjüket, majd elutaztam Lengyelországba. Ott mindig csak férfiakat öltem meg étkezés céljából, ezzel a nőket megszabadítva az újabb csalódásoktól. Most pedig ide vetett utam. Nagyon remélem, hogy csatlakozhatom hozzátok és élhetem végre férfiak árulása nélkül az életemet.

Üdvözlettel:

Eliana Weath