Larena 

Az én történetem nagyon régen kezdődött, amikor még nem számolták az idő múlását, még nem voltak autók, és számítógépek a modern technika említéséért akkoriban halál járt volna, megkövezés, majd kínok közti értelmetlen halál.

Időszámításunk előtt 491-ben születtem, Thesszáiában azon belül Larisza városban.

Még kislány voltam, amikor a perzsa birodalom terjeszkedni kezdett, és a mi városunkat is elérték hadvezéreikkel és kitartó katonáival.

Nem emlékszek sok mindenre azokból az időkből, de anyám és apám sikolyaira életem végéig fogok.

A perzsa katonák lemészárolták a családomat, ekkor voltam 13 éves, és engem magukkal vittek. Nem tudom miért, de nem is érdekelt. A túlélésre játszottam.

Lassan felcseperedtem, és sokat tanultam a katonáktól, tőlem, mint gyerektől semmit nem féltettek.

Megismerkedtem a harcmodorukkal, a gyilkolási szokásaikkal, és a gondolkodásmódjukkal.

20 évesen ár magam is közéjük tartoztam, bár ők nem így vélték.

Szállásom az egyik hadvezér sátra volt, senki nem nyúlhatott hozzám, kegyeltjeként és nem foglyaként voltam ott, ám szabadulásról nem is álmodozhattam, hiszen ha el akartam volna menni, azonnal megöltek volna.

Kénytelen voltam a testemet feláldozni lelkem üdvéért. Szórakoztattam a katonákat, és kiszolgáltam őket mosolyogva, s közben egyre csak szövődtek a tervek a fejemben.

A megváltóm mag Nagy Sándor volt, aki perzsa ellenes hadjáratával legyőzte Dareiost a nagy hadvezért. Egyik összecsapásuk során szabadított fel engem, elnyomóimat megölte, mind egy szálig, s csak én maradtam sebzetlenül a fő sátorban. Mosolyogva lépett oda hozzám, és kézen fogott, majd felültetett gyönyörű szép éjfekete lovára, és a saját táborukba szállított, ahol kaptam rendes ételt és ruhát.

Innentől kezdve megváltozott az életem. Alexandros a tenyerén hordozott, mintha saját véréből való lennék.

Szerettem azt az életet, bár nem kezeltek egyenrangúként, viszont sokkal jobb bánásmódban részesültem. Velük tartottam a hadjárat során, pedig többször elhagyhattam volna őket. Valami azt súgta, hogy a sorsomat velük együtt fogom beteljesíteni.

Így találkoztam Gordiannal Damaszkosz városában, aki mesterem lett.

Különös férfi volt, de Alexandros nagy tisztelettel bánt vele, nem akarta őt megsérteni, így én is próbáltam a kedvére tenni. Négy napra álltunk meg abban a városban, és ez a négy nap pecsételte meg a sorsomat. 

Gordian nagy odafigyeléssel kezelt engem, idegen szavakat suttogott a fülembe, míg végül sikerült teljesen beleszeretnem. A harmadik napon, mikor az ő házában voltunk, és felkínáltam neki a testemet, elutasított mosolyogva.

-         Nekem nem csak szerelmed kell, hanem a lelked is!* suttogta, és szorosan magához ölelt*

-         Hát vedd el, amit kívánsz uram!* feleltem neki balgán*

Ő elvette… hirtelen sötétebbé vált az éjszaka, és apró szúrást éreztem a nyakamon. Átjárta a gyönyör és a vágy minden porcikámat, kéjes nyögés hagyta el ajkaimat, s mikor eltávolodott tőlem, mintha egy világ omlott volna össze bennem. Éreztem a hideget, ami egyre sebzett engem, majd elsötétült a világ. Arra eszméltem, hogy a csuklóját szorítom, és vérét veszem oly nagy élvezettel, mint a bort isszák a férfiak.

Vámpírrá tett azon az éjjelen.

Nem bántam meg, csupán azt, hogy búcsút kellett vennem Alexandrostól. Meglepődtem, mikor szó nélkül elengedett, gondolom mesterem járt előttem nála, s az ő szavai győzték meg maradhatatlanságomról.

A vámpír létet nem volt könnyű megszokni, ám annál könnyebb volt ölni, hogy életben maradhassak. Ittam Gordian minden egyes szavát, és a legjobb próbáltam lenni.

Elsuhantak mellettünk az évek, elhaltak a nagy hadvezérek, meghalt Alexandros is, birodalmak törtek fel, és buktak el, hogy őszinte legyek, hidegen hagyott az emberek világa. Nem volt más számomra, csak a mesterem. Ez mindaddig tartott, amíg ismeretlen vámpírokkal nem találkoztunk.

Összecsaptunk velük, és szét kellett hogy váljunk.

Évezredek teltek el úgy, hogy magányosan jártam a világot, és próbáltam a legjobb lenni, amikor ismét találkoztam a mesterrel és még két vámpírral Aydina és Nicole volt a nevük.

Mint kiderült ők is Gordian tanítványai lettek, bár fiatalabbak voltak nálam, gyorsak és okosak voltak. Fejlődésüket magam is szemmel követem, és segítettem őket, ahogy lehetett.

A mesterünknek nem tetszett, hogy összebarátkoztunk, szerinte a vámpírok magányos lények, és nincs szükségünk társaságra. Éppen vadásztat után egy ház tetejének magaslatában pihentünk. Megkérdeztem, hogy ilyen kevésre tart minket? Erre megragadta Nicole nyakát, és lelógatta a tetőről.

Először Aydina mozdult, és támadt a férfira, hogy megmentse Nicole-t, majd mikor kudarcot vallott, én is felálltam. Nem tudom, hogyan voltam képes rá, a mai napig nem értem, miként történhetett, hogy elpusztítottam Gordiant.

Ezzel elkezdődött hármunk uralma. Kapcsolatunk oly szorossá vált, mintha valóban testvérek lettünk volna. Elválaszthatatlanok vagyunk, a vérünk összetart minket.