Aydina

     Jöjj kíváncsi utazó! Ülj le mellém és hallgasd meg életem történetét! A történetet, mely még az ókori Róma birodalmában kezdődött és túl repülve messzi földeken, rég múlt korokon, eljutott hozzád, hogy figyelmesen végighallgathasd.

    Rövidke emberi életem, quinctilis kalendusán (július elsején), kr. e. 101-ben kezdődött. Ekkor tájt volt Lucius Cornelius Sulla nagy végső győzelme az alpesi törzsek felett. Jól tudom, mert apám sokszor mesélte kiskoromban, hogy anyámnál azért indult be a szülés három héttel korábban, mert Sulla győzelme nagy bosszúságot okozott neki. Apám, (aki gazdag patrícius családból való volt) ugyanis, Sulla ellensége volt, mindig is gyűlölte a sikerei miatt és azért is, ahogyan megszerezte őket. Sokat ártott a családunknak piszkos üzleteivel…

    Négy éves koromig boldog gyermekként éltem mindennapjaim és születendő testvérkémet vártam. Nem voltak gondjaim, mi is lehetett volna, hiszen még olyan fiatal voltam. Ám mikor Meto megszületett, egy a számomra felfoghatatlan csapást mértek ránk az istenek. Anyánk, belehalt a szülésbe, vélhetőleg megállt a szíve az erőlködéstől. Onnantól kezdve, lett pokollá az életem, bár nem tudtam róla. Onnantól kezdve apánk, csak Metoval foglalkozott, engem meg sem hallott, rám sem nézett többé.

    Másfél évvel később, aprilis idusán, apánk újranősült. Gyűlöltem azt a nőt. Nem azért, mert nem volt kedves, vagy gondoskodó, hanem mert nem értettem, miért ezen túl ő a mamám és miért kell az ő utasítására a Vesta-szüzek házába vonulnom. Ez általános szokás volt. A leánygyermeket dicső és nemes dolog volt Vesta istennő szolgálatába állítani és cseppet sem izgatott semmit, hogy az a gyermek, akit elszakítanak a családjától és egy idegen, hűvös, túlfegyelmezett helyre küldenek, menyire törik meg a tényektől. Hogy miféle tényektől? Hogy többet nem járhat-kelhet egyedül Rómában, hogy nem mehet férjhez, hogy nem mehet haza, hogy nem láthatja a családját, csak ha engedik. Úgy éreztem, apám elárult és már nem szeret többé és ez az érzés minden hónapban, évben egyre erősebb lett, mikor már nem jött olyan gyakran (mondhatni szinte soha) látogatni.

   Tizenegy évvel ezt követően, miután felnőtt nővé váltam Róma szemében, sokszor fordult elő, hogy egy-egy konzuljelölt, vagy más politikus, patrícius magával vitt kísérőként engem és pár lányt a barátainak a Colosseumba, vagy a színházba, egy vacsorára, esetleg más rendezvényekre… Egy ilyen alkalommal esett meg, három évvel nagykorúvá érésem után, hogy megismertem sorsom egy kulcsfontosságú alakját, a fiatal Marcus Caeliust, Cicero pártfogoltját. Alig volt pár évvel idősebb nálam és meglehetősen jóképű és igen kellemes fiatalembernek bizonyult. Élveztem a társaságát és volt szerencsém más estéken is vele tartani. Örültem neki, mondhatni ő volt az egyetlen barátom Fábián kívül.

    Egy este, mikor visszakísért a Vesta-szüzek házába, megkérte a Szűz Maximát, hogy engedjen még el vele egy kedves barátjához. Biztos voltam benne, hogy a Maxima nemet mond majd, de meglepetésemre beleegyezett. Elmentünk hát Marcus titokzatos barátjához, akinek a nevét sem tudhattam meg és aki – bár akkor még fogalmam sem volt róla – maga az Ördög volt. Gordian így hívták a titokzatos barátot, aki mint megtudtam, Marcus pártfogását ígérte, egy olyan Vesta-szűzért cserébe, aki a felsorolt igényeket kielégíti, és önként elkíséri bárhová. Nem tudtam miért olyan nagy dolog, hogy társaságot kell nyújtanom neki, hiszen sokszor tettem ezt, és mint a többi úr, ő sem kérte a szüzességemet. Más részről… örömmel segítettem Marcus előmenetelét, elvégre barátok voltunk.

    Másnap este, a Maxima beleegyezésével elkísértem Gordiant egy tógaavatásra és két nappal később egy gladiátorharcra is. Négy hónapig mindenféle ünnepségre, rendezvényre magával vitt és igazán megkedveltem humora, barátságos viselkedése, örökös derűje, nagyfokú érettsége és egyéb tulajdonságai miatt. De sajnos el kellett utaznia pár hónapra és ez idő alatt nélkülöznöm kellett társaságát.

    Viszont mikor újra találkoztunk, majd egy évre rá, rögtön azt kívántam, bár sose ismertem volna. Egy általa rendezett fogadáson vettem rész, az oldalán és eleinte semmi gond nem volt. A bor hűs, az étkek remekek, a hangulat emelkedett volt. Ám mikor Gordian félrehívott egy szobába, hogy átadja egy „ajándékát” és nem hagytam, hogy megcsókoljon, erőszakos és durva lett. Rám erőltette magát és közölte, hogy nem tehetek semmit, úgysem hallanak a kint mulatozó részegek egy árva pisszenést sem, s ha hallanák se érdekelné őket. Bármennyire szerettem volna másként hinni, tudtam, hogy igazat mond. A Vesta-szüzek megerőszakolása csak akkor izgalmas és botrányos, ha már a bíróság tárgyalja. Míg csak megesik, tárgytalan.

   Miután túlestünk a dolgon, reméltem végre elenged. De nem így tett. Oda kötözött az ágyhoz, teljesen egyedül és olyan gyorsan, hogy a szemem követni nem bírta és ott hagyott. Akkor már éreztem, hogy nem az, aminek mondja magát. Ilyenre ember nem lehetett képes!

    Egy ideig reméltem, hogy majd a Vesta- szüzek házából megment valaki, vagy majd Marcus értem jön, de nem jött senki. Két nap múlva nyílt csak ki az ajtó. Legyengültem a sírástól, a szomjúságtól és az éhezéstől, már nem érdekelt volna, ha megöl, sőt akartam hogy végezzen velem. De erről szó sem volt. Újra és újra megbecstelenített és magamra hagyott napokra, s csak néha-néha jött egy szolga hogy megetessen, megitasson, lemosdasson…

   Nem emlékszem mennyi ideig művelte velem mocskos játékát, de egy éjjel, csak leült az ágy szélére és halkan, úgy hogy rám sem nézett, a gyermekkoráról kezdett el beszélni. Nem érdekelt, többször szóltam neki, hogy tegye, amit akar és menjen már, hagyjon békén, tűnjön el, de ő csak mondta és mondta a bugyuta emlékeit. Mikor végre elhallgatott, fölém hajolt és azt mondta:

- Nem az vagyok, akinek látsz Aydina. Nem egy ember, nem egy fiatal férfi és még csak nem is egy mocskos fantáziájú alak…

-         Nem, te csak egy szörnyeteg vagy! – üvöltöttem a képébe, de nem zavarta, nem érdekelte, fel sem vette.

-         … ezek csak illúziók, ócska címek, játékok csupán. Egy különös lénye vagyok e világnak. Egy sötét árny az éjszakában, aki életeket vesz el kedve szerint, s a nappalokkal fizet értük. Egy vámpír, ez az, ami vagyok. – Egy szavát sem hittem el és ezt ő is nagyon jól tudta. Látszott a szomorú mosolyán, a mosolyon, mely egyre szélesebbre tárult és felfedte a rettenetes valóság két apró jelét, Gordian szemfogait.

    Ekkor új erőt merítve a félelemből, sikítva téptem a kötelékeim, hogy menekülni tudjak, ám azok nem engedtek és Gordian is az ágyhoz szorított. Biztos voltam benne hogy ismét megbecstelenít majd, mivel a nyakamat csókolgatta, de mikor apró szúrást éreztem, tudtam, hogy annál sokkal többet akar elvenni, mint ami a becsületemből maradt. Az életemet. Addig szívta szakadatlanul a vérem, míg el nem sötétült a világ és míg azt nem hittem, a Párkák elvágták életem fonalát.

    De nem ez történt. A következő homályos kép, amit láttam az volt, hogy a csuklóját szorongatva szívom vadul Gordian vérét. Még akartam inni, vágytam a forró folyadékra, de Ő elrántotta kezét és nem hagyott utána kapni. Helyette megmutatta új életem örömeit és elvitt első vadászatomra…

    Ezek után Más vidékekre költöztünk. Először Franciaországba, majd Egyiptomba és sok más helyre még. S bár sokáig gyűlöltem, ezerszer megpróbáltam megölni és sokszor kaptam meg a fájdalmas leckét: ő az én mesterem, új életem adója és nem ölhetem meg, mégis hálás voltam neki, hogy azzá tett, amivé. Mert élveztem hogy azt, azzal és ott teszek amit, akivel, és ahol akarok.

    Talán több mint százötven évig éltünk így együtt, míg végre el nem engedett, mondván: már készen állok arra, hogy a saját lábamon áljak meg. Onnantól egyedül jártam a világot, párszor összejöttem kis időkre más vámpírokkal, de pár év múltán elváltak útjaink. Gordian mindig mondta, a vámpírok magányos lények.

   Ám később, mikor újra összefutottunk Gordian és én, volt szerencsém megismerni egy új, más életet. Megismertem a testvéreimet, Larenát és Nicole-t, meg a boldogság, a család és a biztonság érzését. Már nem hittem többé, hogy a vámpírlét velejárója a magány, már tudtam, hogy sosem kell egyedül lennünk, nekünk hármunknak.

    Sokáig éldegéltünk négyesben és sokáig nem volt semmi gond, leszámítva azt a tényt, hogy Gordiant egyikünk sem tudta elviselni azért, ahogy bánt velünk. Mind gyűlöltük, de elviseltük, hogy együtt maradhassunk.

    Egy éjszaka azonban, egy vadászat után, kiültünk egy háztetőre és Larena megkérdezte mesterünktől:

- Ilyen kevésre tartasz minket? – Erre felelve pedig Gordian megragadta Nicole-t a nyakánál fogva és kilógatta a magasból, az utca fölé. Nem bírta elviselni, hogy mindenkinél fontosabbak vagyunk egymás számára, mi hárman. 

    Rögtön ugrottam is, hogy megmentsem húgunk életét, tényleg, igazán mindent megtettem, ám elbuktam és nem sikerült. Ekkor Larena esett mesterünknek, mentette meg Nicole-t és ölte meg életünk megrontóját.

   A mai napig nem értjük, hogyan lehetett rá képes, de hálát adunk érte a sorsnak és az isteneknek, mert így végre szabadon, felhőtlenül, a magunk uraként élhettünk, együtt. Lett egy saját kis birodalmunk, ahol mi lettünk az úrnők, egy hely, ahol senkit nem zavart a minket összefűző szoros kötelék, mely mindennél erősebb volt.

    Remélem, érdemes volt meghallgatni az életem dióhéjba foglalt változatát, kedves utazó, és remélem maradásra bírt. Lépj be közénk bátran, ha úgy kívánod, hiszen ez a hely tárt karokkal fogad, minden nőt!