Harry alig tíz perces utazás után megérkezett az Ódúhoz, ahol a Weasley család már várta. Amint belépett az aprócska, kidűlt-bedűlt házikóba, megpillantotta az éppen főzőcskéző Mrs. Weasley-t, az asztalnál unatkozó Ginnyt, és az aznapi Reggeli Prófétába temetkező Ront, akik félbehagyva dolgukat, egy emberként fordultak felé.

- Szervusz, Harry drágám – köszöntötte a vörös hajú asszonyság, akinek az arca kissé nyúzott volt és Harry biztos volt benne, hogy a gyász miatt. Miután kapott a nőtől egy fullasztó ölelést, Mrs. Weasley megjegyezte, hogy mennyit fogyott, mióta utoljára látta, aztán megint kapott egy ölelést egy fülhúzással egybekötve. – Nagyon boldog születésnapot kívánok! Milyen érzés immár felnőttnek lenni? – mosolygott.

- Igazából ugyanúgy érzem magam… - motyogta Harry, aki az elmúlt fél órában már el is felejtette, hogy születésnapja van. Szeme sarkából Ginny arcát fürkészte, aki bátortalanul rámosolygott, amitől a fiúnak megdobbant a szíve. A lány szépségét a gyász sem tudta eltörölni, bár arca a szokottnál jóval sápadtabb volt, szeme pedig karikás, mint aki nem sokat aludt az elmúlt hetekben.

Ron következett a sorban, aki időközben odavarázsolta ajándékát is, így azzal köszöntötte barátját. Látszott a dobozon, hogy kézzel csomagolták, a fiú sohasem volt túl jó a csomagoló-bűbájokban.

- Nehezen szabadultál? – kérdezte, miután túlestek az ajándékozó ceremónián, és a baráti vállveregetésen.

- Tudod, hogy milyen marasztalóak tudnak lenni Dursleyék – húzta el a száját Harry.

- Tudom – mondta Ron, miközben lefitymáló fintort vágott.

- Ír valami érdekeset a Reggeli Próféta?

- Halálfalótámadásokról, gyilkosságokról és eltűnésekről írnak. Mondhatnám, hogy csak a szokásos, de ezt soha nem lehet megszokni.

Mielőtt Harry válaszolhatott volna, megjelent Hermione is, aki szintén hatalmas ajándékcsomaggal érkezett, bágyadt mosoly kíséretében.

- Boldog születésnapot! – ölelte meg a fiút, majd két puszit nyomott az arcára. Ginny arcán enyhe féltékenység jelei mutatkoztak, így gyorsan kibontakozott az ölelésből, és megkérdezte:

- Hogy vagy, Harry?

- Kösz, Hermione, tűrhetően. Vernon bácsi és Petunia néni nem akartak elengedni, de nem túlzottan érdekelt a véleményük – megvonta a vállát -, csak kicsit idegesítőek voltak. A nagybátyám hívott két embert, hogy vigyenek el az elvonóra, mert azt hitte, hogy drogozok…

- Micsoda?! – kiáltott fel Mrs. Weasley – Ezek az emberek… muglik! Ne foglalkozz velük, Harry drágám, inkább egyél.

Azzal a fiú elé tett egy tányér íncsiklandozó gulyáslevest. Mikor Harry bekanalazta, az asszony már el is kapta előle, és egy újabb tányért tolt elé, tele gőzölgő krumplifőzelékkel.

Harry soha nem volt még ilyen éhes, mint most. Végre úgy érezte magát, mintha otthon lenne és ez nagyon sokat jelentett neki. Mrs. Weasley körülrajongta, míg szerelme csendben ült mellette az asztalnál.

Evés után megkapta Fred és George hajdani szobáját, amit Ronnal osztott meg. A trió, a nap hátralévő részét beszélgetéssel töltötte.

- Mit mondott anyukád, mikor elmondtad neki, hogy nem mész vissza Roxfortba? – kérdezte Harry kíváncsian.

- Teljesen ki volt akadva és még most sem érti, hogy nem mondhatom el, hogy hova megyek. Hiába magyaráztam neki, hogy ez fontosabb, mint az iskola, nem akarta elhinni, de már volt ideje beletörődni. Elmondtam neki, hogy nem fogom megváltoztatni a véleményem. Hallottad volna azt a fejmosást, amit ezért kaptam, de mikor látta, hogy nem hagyom magam, beletörődött – magyarázott Ron.

- Igazából megértem Mrs. Weasley-t – szúrta közbe Hermione nem törődve Ron horkantásával -, elvégre mégis a fia vagy, és azt se tudja, merre fogsz menni és mit fogsz csinálni! Ez persze nem azt jelenti, hogy el kell neki mondanod, csak értsd meg, hogy milyen nehéz lehet most neki.

- Tudom, Hermione, de nem hagyhatom cserben Harryt csak azért, mert anya félt, értsd meg.

- Még mindig nem késő kiszállnotok – szúrta közbe Harry, amiért kapott mindkettőjüktől egy-egy szúrós pillantást.

- De, Harry, már késő. Eldöntöttük, hogy veled megyünk – mondta Hermione, mire Ron egyetértően bólintott.

- És a te szüleid?

- Anyuék nem értik annyira a helyzetet, mint Mrs. Weasley-ék. Ők is látják, mi folyik most a varázsvilágban, de mégsem érzik a jelentőségét. De bíznak bennem, tudják, hogy nem tennék soha semmi meggondolatlanságot, így elengedtek. Szegények az utóbbi egy-két évben már alig láttak. Érzik, hogy felnőttem, és ezért nem tartóztatnak. Jobb is, ha nem vagyok a közelükben az elkövetkező időszakban, mert félek, miattam bántanák őket. Minden lehetséges óvintézkedést megtettem, hogy megvédjem őket, csak azután jöttem ide – hadarta el egy szuszra a lány.

Harry bólintott, míg Ron más irányba terelte a beszélgetést.

- Van valami ötleted, hol kellene elkezdenünk ezt az egészet? – kérdezte.

- Nincs, de van néhány tervem, mielőtt keresni kezdjük a horcruxokat. Szeretném meglátogatni a szüleim sírját az esküvő után. Utána nekivághatunk a kutatásnak, rendben? Ha van valami ötletetek, vagy elképzelésetek, hallgatom – nézett rájuk várakozóan.

- Nem túl sok – szólalt meg Hermione. - Annyit tudunk, hogy Denem naplója és a gyűrű már elpusztult. Mardekár medálja annál a R.A.B monogramú férfinál van, egy Voldemort testében, egy Naginiben. Ez eddig öt horcrux. Van egy Hugrabugos serleg és egy másik, amiről nem tudunk semmit. Lehet, hogy az utóbbi egy Hollóhátas ereklye, de lehet, hogy a testében van ezek közül valamelyik és akkor még mindig van egy lehetőség, ami a többi alapján Griffendéles tárgy lenne.

- Nem, Griffendéles biztosan nem – szólalt meg Harry. – Dumbledore mondta, hogy nem lehet, mert a süveg és a kard biztosan nem horcrux, és nem tudunk több ereklyéről. Lehet, hogy meg sem csinálta a hetedik horcruxot, mert nem volt rá ideje – apellált Harry.

- Mióta feltámadt, volt rá egy kis ideje, nem gondolod? – kérdezte Ron.

- Az a baj, Harry, hogy nem is lehetünk biztosak benne, hogy csak hét horcrux van – mondta Hermione elkeseredetten.

- Dumbledore szerint éppen elég hétfelé szakítani valakinek a lelkét, ennél többfelé már nem érdemes – tiltakozott.

- Ő még kétfelé sem tépte a lelkét, nemhogy hétfelé! Szerinted, aki ennyi részre osztotta magát, nem csinálna több lélekdarabot?! – érvelt a lány – Miért állna meg hét darabnál, ha csinálhat többet is?

- De biztosan van egy határ, Hermione, amin túl nem mehet… - tiltakozott a fiú.

- Harry – szólt csendesen Hermione -, elméletileg száz horcruxot is csinálhat valaki…

- Mi?! Te ezt honnan tudod?

- Utánanéztem. Két hónapos kutatás után csak egy halvány említést találtam róla az egyik könyvben. Ha hihetünk a forrásnak, Voldemort akár száz horcruxot is csinálhatott. Persze az elmélet az más, mint a gyakorlat, de ha leredukáljuk a százat, ez még akkor is több, mint hét.

Harry a kezére támasztotta a fejét és próbált rendet rakni összezavarodott gondolatai között. Nem lehet, hogy több horcrux legyen, hiszen még ez a néhány darab is kifog rajta! Még azt sem tudja, hogy hogyan kell őket elpusztítania. Hirtelen felkapta a fejét.

- Hermione, azt nem tudod, hogyan kell ezeket megsemmisíteni? – kérdezte reménykedve, de a lány szomorúan megcsóválta a fejét.

- Nem, sajnálom.

Az ajtón kopogás hallatszott, ami belefojtotta a fiatalokba a szót.

- Ki az? – szólt ki Ron.

- Ginny. Anya hív, menj le a konyhába. Az esküvővel kapcsolatban akar tőled valamit. Jött valami vendég is…

Ron fintorogva hagyta el a szobát. Hermione mosolyogva súgta oda Harrynek:

- Mrs. Weasley nagyon lelkesen szervezi az esküvőt. Eredetileg Dumbledore halála és Bill sérülése miatt csendes szertartást akartak, de ebből már nem lesz semmi. Fleur szülei ragaszkodnak a fényűzéshez és fizetik is, így ők sem akarnak lemaradni mögöttük…

Hermione ekkor odapillantott az ajtóhoz, ahol Ginny még mindig céltalanul téblábolt.

- Jaj, bocsássatok meg, de nekem dolgom van – állt fel a göndör hajú lány, és kifelé indult, miközben rákacsintott Ginnyre, aki halványan visszamosolygott rá.

- Hogy vagy, Ginny? – tette fel Harry az első kérdést, ami eszébe jutott.

- Jól – mondta a lány, miközben láthatóan feszengett. Lesütötte a szemét és hozzátette. – Hiányoztál.

Harry felállt, közelebb sétált a lányhoz és magához ölelte.

- Te is nagyon hiányoztál. Nem bírom ki nélküled.

A lány Harry nyakába vetette magát, aki lelkesen megcsókolta. Régóta nem érezte magát ilyen jól, mint a lány karjaiban.

A csók után leültek az ágyra.

- Hova mentek Ronékkal az esküvő után? – kérdezte a lány.

- Ezt már megbeszéltük, Ginny. Nem mondhatom el se neked, se másnak. Csak veszélybe sodornálak. Bele is halnék, ha valami bajod esne miattam!

- De Harry! Tudod jól, hogy nem vagyok valami kis ijedős liba! Én is ki szeretném venni a részemet a harcból, és követlek mindenhova. Az iskola lehet, hogy ki sem nyit szeptemberben…

- Nem, Ginny. Nem jöhetsz velünk. Nézd, nem mondom, hogy soha. Ha olyan helyre megyünk, ahol úgy ítélem meg, hogy nem eshet bajod, eljöhetsz, oké? De csak akkor, ha megérted, hogy a te érdekedben viselkedek veled így. Szeretlek, és élve van szükségem rád!

- Rendben – válaszolta a lány, de látszott rajta, hogy nincs ínyére a dolog, csak időlegesen adja fel a küzdelmet. Inkább taktikát váltott, és csókolgatni kezdte szerelme nyakát. – Annyira jó, hogy itt vagy – suttogta a fülébe. – Mit gondolsz arról a dologról, amiről az iskola vége felé beszélgettünk? Az lenne az én szülinapi ajándékom neked…

- Ron megölne, ha megtudná… - suttogta elgyengülve Harry, miközben érezte, hogy egészen a füle tövéig elvörösödik.

- Tőlem biztos nem tudná meg… - bíztatta Ginny, és kezét a fiú pólója alá csúsztatta. – De persze nem akarlak kényszeríteni… ha nem akarod, akkor türelmesen várok… csak ha elmész, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb… - miközben beszélt, apró köröket írt le kezével a fiú hátán.

- Dehogynem akarom Ginny! Te vagy minden vágyam! De itt nem biztonságos… túl nagy a népsűrűség ebben a házban, nem gondolod? Kéne találnunk egy helyet…

- Mit szólnál ahhoz, ha a szabad ég alatt kerítenénk sort rá? Van az erdőben egy biztonságos hely, ahova csak én járok. Kivinnénk egy plédet, és ha szerencsénk van, néhány órára eltűnhetnénk a többiek szeme elől. Anyát most úgyis lefoglalja az esküvő. Már csak néhány nap van hátra, és még rengeteg elintéznivaló maradt. Most éppen a frizuránkat tervezik egy boszorkánnyal, akinek az esküvő a specialitása.

- Ezért kellett lemennie Ronnak? – nevetett fel Harry. – Szegény!

Az ajtón ismét kopogtak, így gyorsan illedelmes távolságra csusszantak egymástól az ágyon, hogy ne lássa őket a benyitó Hermione.

- Téged is hivatnak a konyhába – mondta Ginnyre nézve, majd el is tűnt. A lány lemondóan sóhajtott, majd leszaladt a lépcsőn. Harry hirtelen egyedül maradt, a nap folyamán először.

- Micsoda nap! – motyogta maga elé, majd megunva a benti levegőt, kisétált a kertbe, miközben azon gondolkozott, mi történt vele aznap. Barátai biztosítják hűségükről, Ginny szorosabbra szeretné fűzni kapcsolatukat – ami ellen neki sem volt semmi kifogása -, Ron hajáról egy esküvőszervező dönt…, s a Dursley családot remélhetőleg ma látta utoljára… mindezek mellett mától nagykorú és szabadon varázsolhat…

A kertben sétálva szinte el is feledkezett arról, mi vár rá az elkövetkező hónapokban, esetleg években. Tarka virágok illata töltötte be a levegőt, szinte elbódítva Harryt, aki végigfeküdt a füvön, és a felhőket nézegette; rég érzett ilyen nyugalmat.

Már fél órája időzhetett a kertben, amikor a szeme sarkából egy jól ismert vörös hajzuhatagot pillantott meg. Felpattant, és a haj tulajdonosa után sietett, aki éppen eltűnt a ház sarkánál. Harry vére forrt a bódító nyári levegőtől, így úgy döntött, meglepi szerelmét, és hirtelen hátulról átkarolta. Már éppen egy csókot lehelt volna a füle tövébe, amikor imádatának tárgya méltatlankodva felmordult, és igyekezett kiszabadítani magát öleléséből, és megfordulni.

- Most mi a rosseb van veled? – mordult fel Ron, hosszú haját idegesen hátrasimítva.

Harry ijedten hátraugrott, és barátjára meredt. Ron haja szinte a derekáig ért, és selymesen szállt az enyhe szellőben.

- Ne is kérdezd! – mordult fel ismét a fiú. – Az az idióta nőszemély átváltoztatott, demonstrálni anyámnak, hogy milyen hajat képzelt el nekem az esküvőre. Ginny azóta is fetreng a nevetéstől! Igyekszem eltűnni, míg sikerül visszaváltoztatnom. Elsüllyedek szégyenemben, ha Hermione vagy Fleur így meglát!

- Bocs Ron, de azt hiszem, nekem is muszáj nevetnem… - kuncogott Harry. – Messziről úgy néztél ki, mint Ginny!

Ron tekintete vérben úszott egy pillanatra, majd elfintorodott.

- Összekevertél a húgommal? Még jó, hogy nem smároltál le! – itt hirtelen elhallgatott, majd félve megkérdezte. - Pont az volt a célod, ugye? Te jó ég! Azt hiszem rosszul vagyok! Eltüntetnéd a fejemről ezt itt?

Harry elmondta a szükséges varázsigét.

- Akkor te és a húgom megint jártok, ugye? – kérdezte Ron, egy kicsit megnyugodva. – A temetésen szakítottatok, nem?

- Hát, nem egészen… Csak az van, hogy igyekszem megvédeni. Velünk akar jönni… és én ezt nem akarom! De úgy tűnik, beletörődött, mert megígértem neki, hogy egy-két veszélytelen helyre magunkkal visszük.

- Remélem tényleg teljesen veszélytelen helyre – mondta aggódóan, majd Harry mögött egy pontra szegezte a tekintetét és szinte az egész arca ellágyult és ábrándozó kifejezést öltött. – Megjött Fleur és Bill, a mázlista…

- Te és Hermione nem…?!

- Nem – vágta rá rögtön a vörös hajú fiú, talán túl gyorsan. Harry mosolyogva nézte barátját, akinek tekintete még mindig a vélán csüngött.

- Ha ezt Hermione meglátná – kuncogta a szemüveges fiú -, biztos nem úsznád meg egy szimpla gumilábrontással.

- Miről beszélsz? Mi nem járunk Hermionéval – mondta Ron, de szemét nem vette le Fleurről.

- Most még nem – mondta Harry halkan, de még mindig kuncogva és mielőtt még barátja válaszolhatott volna, hozzátette. – Azt hiszem, megyek, köszönök nekik.

Ron bólintott, de nem zökkent ki a véla lány bámulásából, bár mikor észbekapott, hogy Harry már visszaindult, ő is követte.

Bent a házban egy egész csapat varázsló és boszorkány gyűlt össze. Mr. Weasley, Charlie, Kingsley Schacklebolt, Tonks, George, Fred, Bill és Fleur álltak sorban a kandalló mellett, mikor ők beléptek. Mrs. Weasley pedig éppen az ifjú párt csókolgatta. Harry még sohasem találkozott a születésnapján ennyi emberrel, akik mind sok boldogságot kívántak, és gratuláltak nagykorúságához, mintha tőle függne a dolog, és nem ez lenne a természet rendje.

Mikor mindenki letelepedett a vacsorához, a megterített asztal köré, megérkezett Hermione és Ginny is, hogy teljes legyen a kör. Harry le sem tudta venni a szemét a lányról, megbabonázva bámulta, míg valaki meg nem szólította.

- Úgy hallottam, Harry, hogy nem mész vissza az iskolába tanulni, igaz ez? – kérdezte tőle Mr. Weasley.

- Dolgom van, nem érek rá az iskolával foglalkozni. Ha lesz időm, befejezem a hetedik évemet és leteszem a RAVASZ vizsgáimat – mondta, és gondolatban hozzátette – Ha egyáltalán túlélem.

- Nem hiszem, hogy nem ér rá az iskola után, bármi is legyen az – szólt közbe Bill.

Harry tagadóan megrázta a fejét.

- Nem, nem ér rá.

- De Harry – szólalt meg Schacklebolt – a tanulás nagyon fontos. Ha aruror szeretnél lenni, kellenek a vizsgák.

- Mondtam, hogy levizsgázom, ha elvégeztem a dolgom – mondta sötéten.

- Miféle dolgod van egyáltalán, mi nem segíthetünk? – kérdezte a sötét bőrű férfi.

- Nem lehet. Tudom, hogy alaptalan, amit mondok, de nem bízhatok meg senkiben, sajnálom.

- Azt hiszem, bennem megbízhatsz. Dumbledore is megbízott bennem, hiszen nekem adta át a Rend vezetését.

- Dumbledore Pitonban is megbízott – szűrte a fogai között, mire megfagyott a levegő a helyiségben.

- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Schacklebolt.

Miután kimentek, azon a helyen álltak meg, ahol Harry majdnem egy órája feküdt Ginnyről álmodozva.

- Nézd Harry, tudom, hogy Dumbledore professzor rád bízott egy fontos feladatot, de biztos vagy benne, hogy egyedül meg tudod csinálni? A Rend segít, mert tudom, hogy a Sötét Nagyúrról van szó.

- Sajnálom, Mr. Schacklebolt, de nem bízhatok meg senkiben. A Rendben is lehetnek kémek és így is elég nehéz a feladat ahhoz, hogy meg tudjak birkózni azzal, ha esetleg keresztbehúzzák a számításaimat. Máris túl nagy az esélye, hogy Voldemort tudja, mire készülök. Azzal segítenek a legtöbbet, ha békén hagynak, és nem kérdeznek. Ha segítségre van szükségem, szólni fogok.

- Rendben, ahogy gondolod.

- Lenne viszont valami – szólalt meg Harry újra. – Ismer egy R. A. B. monogramú halálfalót?

A varázsló megrázta a fejét.

- Nem tudok egyet sem.

- Szerintem már halott, de utána tudna nézni? – kérdezte Harry reménykedve.

- Megoldható.

- Köszönöm, uram.

Ezután a vacsora csendben zajlott, legalábbis Harry számára, aki nem figyelt oda a felnőttek beszélgetésére, inkább Ginnyt fürkészte, hasonlóan bamba képpel, mint Ron Fleurt. Ezt persze Hermione nem nézte jó szemmel és hol az egyik, hol a másik fiút rugdosta bokán, hogy fogják vissza magukat. A vacsora végére Harrynek már szabályosan le akart szakadni a lábfeje, de legalább nem ette le magát a buzgó bámulásban, mint Ron. Néha elkapta Ginny pillantását, aki ilyenkor csak belevigyorgott a tányérjába, de nem mert rá visszanézni. Mindketten úgy néztek ki, mint akinek valami felettébb érdekes és mulattató dolog esett a levesébe. Az volt a szerencséjük, hogy ha valaki látta őket, amint vigyorognak, Hermione rögtön elkezdett beszélni, hogy magára vonja a felnőttek figyelmét, de persze ilyenkor sem maradt el a bokán rúgás.

A vacsora végén Mrs. Weasley meglepte Harryt egy óriási tortával, amely vörös és arany színű gyertyákkal volt teletűzdelve, és a tetején marcipánból egy arany cikesz díszelgett. A fiú boldogan fújta el a gyertyákat, miközben Ginnyre sandított, aki egy igazán különleges születésnapi ajándékkal igyekezett meglepni, igaz – akaratukon kívül - egy kis csúszással. Hermionét a torta sem hatotta meg, így azonnal egy erős rúgást érzett a bokáján, ez mégsem tudta elrontani a jó kedvét.

Az étkezés végeztével a fiúk szobájában Hermione úgy kiosztotta őket, hogy még Mrs. Weasley is megirigyelte volna.

- Ti nem vagytok normálisak, ahelyett, hogy odafigyeltetek volna, miről beszélgettek a többiek, csak vigyorogtatok és majdnem nyitott szájjal bámultátok Fleurt!

- Én nem… - kezdte Harry, de Hermione nem hagyta, hogy befejezze.

- Tőled többet vártam, Harry, de úgy látszik, neked nem fontos Ginny, csak Fleur véla szépsége. Undorítóak vagytok.

- Ki nézte Fleurt?! – hördült fel Harry, megelégelvén Hermionét. – Hagyd már abba, kérlek. Senki nem nézte Fleurt. Na jó, csak a magam nevében beszélek. Én Ginnyt néztem, ha nem tűnt volna fel, egymás mellett ültek.

- Akkor is, hogy nézhetsz így rá, mint aki le akarja róla tépni a ruhát, Harry?!

- Ha megrontod a húgomat – kezdte Ron is -, kitekerem a nyakad, haver.

- Fleurről volt szó – terelte a témát a szemüveges fiú.

- Igen, Ronald Bilius Weasley! Egy menyasszonyról! Ráadásul a saját bátyád menyasszonyáról! Lehetne benned annyi tisztesség, hogy nem bámulod ilyen nyilvánosan!

Ron erre nem tudott mit felelni, így csak megvonta a vállát. Hermione azonnal meg is sértődött, és kiviharzott a szobából.

.o]}{[o.

Az elkövetkező néhány napban Hermione csak elvétve volt hajlandó szóba állni Ronnal. Harry – szokás szerint – kereszttűzben találta magát két barátja között.

A viták mellett annyi mindent csináltak, hogy szinte hihetetlen volt számukra, hogy a napok csak huszonnégy órából állnak.

Az ikrek egész nap a boltjukban voltak, Arthur a hivatalban, Bill és Fleur leendő közös otthonukat rendezték be Londonban, így az esküvő körüli teendők nagy része a fiatalokra és a lelkes Mrs. Weasley-re maradt. Fleur szülei is sokszor felbukkantak egy-egy ötlettel, ilyenkor Ronnak muszáj volt megosztania figyelmét a francia lány és édesanyja között, aki szintén szép nő volt, és nagyon fiatalosan viselkedett. Harry valahogy mégis úgy érezte, Ron direkt tünteti ki Fleur anyját is nagyobb figyelemmel, hogy így is idegesítse Hermionét. Rossz taktika volt, de mindenképpen rá vallott.

Harry és Ginny sem lehetett túl sokat kettesben, mert alighogy leültek a kertben beszélgetni pár percre, máris felbukkant Mrs. Weasley valami fontos és halaszthatatlan feladattal. Harry már szinte fel is adta, hogy összejöjjön a kis kiruccanásuk Ginny titkos helyére.

Az elmúlt időszakban Dursleyéknál sokat gondolt a lányra, mégis elviselte a köztük levő kényszerű távolságot. Most azonban, hogy itt voltak egy házban, egymás közvetlen közelében, sokkal nehezebb volt tartani a család miatt a szükségszerű távolságot. Harrynek még olyan őrült gondolata is támadt – amit nem osztott volna meg a világon senkivel -, hogy akár most azonnal feleségül venné Ginnyt. Hiszen veszélyes útra megy, valószínűleg bele fog halni a harcba. Így legalább gondoskodna szerelméről és családjáról… Szülei is fiatalon házasodtak és vállaltak gyereket… na jó, ennyire azért nem fiatalon, és gyereket még ő sem szeretett volna, de mindenképpen jó volt belegondolni, milyen szép lenne együtt élni Ginnyvel nyugalomban, békében, szeretetben, mint férj és feleség. De előtte egy férget el kell takarítania az útból!

Esténként, lefekvés után a jövőről beszélgettek Ronnal. Csak annyit tudtak biztosan, hogy az esküvő után látogatást tesznek Godric’s Hollow-ba, ahol Harry végre meglátogatja szülei sírját. Ezután következhet a hajsza a horcruxok után.

- De hol kezdjük? – tette fel minden este a kérdést Harry.

- Fogalmam sincs – válaszolta Ron az esküvő előtti este. – Dumbledore nélkül meg vagyunk lőve.

- Akkor meg kell kérdeznünk Dumbledore-t – jelentette ki a kis túlélő.

- Mégis hogyan? – nyögött fel a gondolatra Ron. – Segítségül hívunk valami halottkeltőt?

- Ott kell lennie a portréjának az igazgatói irodában, Roxfortban. Holnap az esküvőn itt lesz McGalagony professzor is. Ha szépen kérjük, talán hajlandó lesz megengedni egy beszélgetést.

- Ne álmodozz! Csak akkor segít, ha beavatjuk a részletekbe, amit nem teszünk meg – ellenkezett Ron.

- Akkor is meg kell próbálnunk! Szükségünk van Dumbledore emlékeire! Ha nem adja szép szóval, majd elvesszük valahogy! Holnap beszélek vele – motyogta még félálomban, majd a fal felé fordult, és nyugtalan álomba szenderült.