Ezen a júliusi napon, a Privet Drive esős, ködös reggelre ébredt. Az utca lámpái még halványan pislákoltak, megvilágítva a sűrű gomolygó ködöt, amely fullasztóan rátelepedett a házakra. Senki sem tudta volna megmondani, miért ilyen az időjárás már hónapok óta, csak az, aki látott elszállni a házak felett néhány dementort.

Az utca négyes számú házának legkisebb szobájában rendetlenség honolt. A régen elnyűtt íróasztalon mindenféle újságok hevertek szanaszét; mugli fajták és varázslók által írtak egyaránt. Míg az előbbiek megmagyarázhatatlan káoszról adtak hírt, az utóbbiak pontosan meg tudták magyarázni az eseményeket, aminek az ágyon ücsörgő, nyurga, zöld szemű, szemüveges fiú a legkevésbé sem örült. Még az sem tudta felvidítani, hogy egy nap múlva tölti be a tizenhetedik évét, ami az általa kedvelt varázsvilágban a felnőttkor kezdetét jelentette. Teljesen vigasztalhatatlannak érezte magát az elmúlt tanév eseményei miatt.

Csak ült az ágyon, hallgatva az óra halk ketyegését, és elmerült gondolataiban. Mostanában későn feküdt és korán ébredt, az alvás számára csak az átszenvedett éjszakákat jelentette. Mióta otthagyta Roxfortot, rémálmokkal feküdt és azokkal ébredt, amelyekben egy hosszú, ősz szakállú öregember szerepelt, félhold alakú szemüveggel; egy zöld koponya és a belőle kikúszó kígyó, és egy fekete taláros alak hosszú, fekete hajfüggönnyel. A történet mindig ugyanaz volt, sajnos nem változott, bár Harry Potter legszívesebben még az emlékét is kitörölte volna a fejéből.
Az ablakon egy gyönyörű hóbagoly repült be, egyenesen a fiú vállára, aki leoldozta madara lábáról a levelet. A fiú gyorsan kibontotta, és olvasni kezdte.

Szia Harry, így kezdődött az ismerősen kanyargós betűkkel íródott levél.

Nagyon örülünk, hogy eljössz az esküvőre, anya majdnem a nyakamba ugrott, amikor mondtam neki. Bezzeg mikor megemlítettem neki, hogy jövőre nem megyek vissza Roxfortba, akkor nem örült ennyire! Teljesen ki volt akadva, egy hétig hozzá se lehetett szólni… Állandóan arról beszélt, hogy olyan vagyok, mint Fred és George, hogy otthagyom az iskolát. Ezt én annyira nem is bánnám, rettentően sikeres a bolthálózatuk RAVASZ vizsgák nélkül is. Gondolhatod, mennyi szentbeszédet hallgattam végig! Készülj fel rá te is, nem hiszem, hogy anya megkímél majd tőle.
Hermione is megérkezett a héten, azt üzeni, hogy ne tégy semmi meggondolatlanságot. Azt meg egyenesen felejtsd el, hogy minket kihagyj bármiből. Meg se forduljon a fejedben!
Az előbbivel nem, de az utóbbival egyetértek, mindenképpen vigyázz magadra, holnap várunk.

Barátod: Ron

Harry letette a levelet az esküvői meghívó mellé. Percekig csöndesen, elgondolkodva bámult maga elé. El sem tudta képzelni, mi hajtja barátait, hogy vele menjenek. Az életük forog kockán, mégis követnék mindenhová.

Hangosan sóhajtott és végigfeküdt az ágyon. Gondolatai továbbra is barátai körül forogtak, még akkor is, mikor az ágy mellett álló éjjeliszekrényen egy aprócska óra mutatói lassan kilenc órához érkeztek.

Mivel kezdett éhes lenni, halkan lesétált a lépcsőn és figyelte a felbolydult ház lakóit, akik láthatóan készültek valahová. Majd eszébe jutott, hogy emlegettek valamiféle tábort, vagy hasonlót. Dudleyért mindjárt itt lesz a busz, biztosan azért szaladgálnak. Arról, hogy hova mehet unokatestvére ilyen rossz időben, fogalma sem volt, de nem is érdekelte különösebben. Persze tőle meg sem kérdezték, hogy szeretne-e menni, de már hozzászokott, hogy levegőnek nézik. Az utóbbi időben ezzel a taktikával kerülték vele az összetűzést, és Harry ennek határozottan örült, így legalább csendben gyászolhatott.

Miután Dudley és Vernon elmentek, a konyhába ment és készített magának némi harapnivalót, majd csendben megette. Éppen állt volna fel az asztaltól, amikor Petunia néni visszatért a konyhába és leült vele szemben.

Harry úgy gondolta, épp itt az ideje, hogy elmondja, elmegy.

- Petunia néni, beszélnünk kell – állt fel, majd elmosogatott maga után, csak hogy húzza az időt, bár maga sem tudta, miért.

- Hallgatlak – sürgette a néni.

- Holnap elmegyek - mondta végül egy sóhajtás kíséretében.

- Viszlát, jövőre – válaszolt rezzenéstelen arccal Petunia.

- Nincs jövőre, Petunia néni – mondta lemondóan Harry -, nem jövök vissza többet. Örülhettek..., megszabadultok tőlem – tette hozzá keserűen.

- Nem jössz vissza? – kérdezte értetlenül nagynénje.

Harry megrázta fejét.

- Hova mész? Miből fogsz megélni? Csavargó leszel, mint az apád?! – A néni arca egyre vörösebb lett, Harry még sose látta őt ilyen dühösnek azelőtt, csak Vernon bácsit.

Harry először mérges lett az apjára tett gonosz megjegyzés miatt, de aztán úgy gondolta, felesleges kikérnie magának, azzal csak újabb veszekedést provokálna. Veszekedést, amihez egy ideje már semmi kedve sem volt. Így inkább megpróbálta megnyugtatni nagynénjét, de az nem vezetett eredményre a csökönyös viselkedéssel szemben. Végül konok hallgatásba burkolózott ő is, remélve, Petunia néniben erősebb lesz a kíváncsiság, mint a harag. Nem tévedett: jó tíz perc múlva nagynénje maga kérdezte meg, mit is szeretett volna mondani, ezért nyugodtan válaszolt a korábban elhangzott egyetlen értelmes kérdésre.

- A szüleimtől örököltem némi pénzt, majd abból megélek.

- Majd azt is elherdálod, te felelőtlen kölyök!

Nem akarta elmondani, hogy annak a pénznek az elköltéséhez egy élet is kevés lenne, neki meg időből van a legkevesebb.

- A keresztapámtól is örököltem – tette hozzá Harry a világ legnagyobb nyugalmával.

- Attól a semmirekellő bűnözőtől… - sápadt el Petunia néni.

- Sirius ártatlan volt – morogta sötéten.

A parttalan vitát az ajtó csapódása szakította félbe: Vernon bácsi visszajött. Ruhájából csöpögött a víz, annak ellenére, hogy esernyőt is vitt magával. Valószínűleg az esernyő túl kicsinek bizonyult, hogy eltakarja Dursley úr minden tagját.

- Vernon bácsi, elmegyek – fordult Harry a konyhába belépő férfi felé.

- Azt mondta, nem jön vissza többet - szúrta közbe nagynénje.

- Annál jobb nekünk, Petunia, drágám – válaszolta a tagbaszakadt Dursley.

Harrynek ökölbe szorult a keze és vöröslő hullámként öntötte el újra a düh. Még mindig itt tartanak! Nem fog tudni a saját családjától békében elválni?

Család – érdekes megfogalmazása annak az egybegyűlt embercsoportnak, akik őt nap, mint nap körülvették, és pokollá tették a gyerekkorát. Nem, neki nem itt van az igazi családja, hanem Godric’s Hollow temetőjében és az Odúban. Igen, Weasleyéket családnak merné nevezni.

Neki nem itt van a helye, soha nem is kellett volna ide kerülnie.

Voldemort tehet mindenről. Ha ő nem lenne, most mindenki élne, akit szeret. Az apja, az anyja, a keresztapja, Dumbledore és még sorolhatná.

A kezdeti dühöt felváltotta az elkeseredettség. Azt se tudta, hol kezdje az egészet. Fogalma sincs, hol keresse a horcruxokat, és hogyan pusztítsa el őket. Dumbledore egyedül hagyta, nélküle teljesen el van veszve.

Vett egy mély levegőt és nevelőszülei elé állt.

- Mindenképpen elmegyek, nektek is jobb lesz így. Tudom, hogy tőlem jobb gyereketek is lehetett volna és sajnálom, hogy nem születtem egyszerű muglinak, mint ti. Azt hiszem így utólag már mindegy, hányszor kívántam, hogy normális legyek és szerethessetek – vont vállat. - Már minden mindegy. Holnap elmegyek, és nem hiszem, hogy valaha is visszajövök. Nem kérek tőletek semmit, ahogy eddig se kértem, csak engedjetek el békében. Egyszer az életben.

- Miket hadoválsz itt össze?! – kérdezte vöröslő arccal Vernon és Harry tudta, meghiúsult a terve, csak veszekedés árán hagyhatja el a „családi fészket”.

- Semmit, Vernon bácsi. Csak kértem egy szívességet, hogy viselkedj velem úgy, mint eddig és nézz levegőnek – sóhajtotta lemondóan, miközben elindult felfelé a lépcsőn, nem törődve dühös nagybátyjával és nagynénjével, akik válogatott szidalmakat vágtak a fejéhez.

- Hálátlan kölyök, te világ szégyene, van képed szívességet kérni tőlünk azok után, ahogy viselkedtél velünk… - a többit elnyomta a bezáródó ajtó, aminek Harry háttal nekidőlt és hagyta magát lecsúszni.

Ha valamikor, most aztán elveszettnek érezte magát.

Nem sokkal később hangos kopogás után belépett a szobába Vernon bácsi.

- Hova fogsz menni? – mordult mély hangja.

Harry habozott, megmondja-e, végül úgy döntött, mindenkinek jobb, ha nem tudják meg.

- Sajnálom, Vernon bácsi, nem mondhatom el.

- Egyáltalán miért mész el? – háborgott nagybátyja.

- Jobb, ha nem tudjátok… jobb, ha nem tudtok rólam semmit.

Az idősebb Dursley közelebb lépett hozzá és fölé tornyosult, arca pedig egyre lilábbá vált.

- Mi az, hogy jobb, ha nem tudjuk?! – üvöltötte. – Most azonnal megmondod, te hálátlan kölyök, hova mész és miért!

Harryben hirtelen elszakad valami, soha nem volt rá hatással a Dursley család és most borítja ki Vernon bácsi, mikor a legkevésbé lenne rá szüksége.

- Meghalni -, válaszolta halkan, szinte suttogva -, csupán meghalni, Vernon bácsi.

Elfordult a megdöbbent arctól és elkezdett bepakolni az iskolai ládába. Könnyei lassan csordogáltak végig az arcán. Hetek óta érzett elfojtott gyásza most elemi erővel készült kitörni. Már értette, hogy szüksége van a barátaira, nélkülük nem megy semmire; szüksége van valakikre, akik megértik, hogy min megy most keresztül; ők pedig a barátai.

- Odamegyek, ahol szeretnek; anyám és apám után. De előbb még van egy kis elintéznivalóm. Ha nem tudtok semmiről, talán túl fogjátok élni a háborút. Köszönöm, hogy felneveltetek, de most engedjetek el, kérlek.

- Milyen háborúról hadoválsz itt össze? És mióta drogozol?

- Tessék?!

- Jól hallottad. Mióta szedsz kábítószert? Amióta visszatértél abból a bolondképzőből, úgy járkálsz a lakásban, mint egy holdkóros! Nem eszel, nem beszélsz, éjjel-nappal égeted a villanyt a szobádban, és álmodban dühösen kiabálsz! Ha háború van valahol, az csakis a te fejedben lehet!

- Hát nem látod a jeleket? A balesetek, a sok gyilkossági ügy, az állandó köd… mind a háború kezdetét jelzi! És én vagyok, akinek véget kell vetnie ennek! Bele fogok halni, de meg kell próbálnom.

- Erről tanultok abban az iskolában? Te valamilyen kis kiválasztottnak hiszed magad? Ez nevetséges! Úgy döntöttem, nem mész sehova, és punktum! – kiáltotta a férfi, és kiviharzott a szobából. Azonnal hallatszott az ajtóra még jóval korábban felszerelt - és azóta sem eltávolított - retesz csattanása.

Harry fel sem fogta, hogy megint bezárták, mert szinte arcul csapták Vernon szavai. Véletlenül, de azt mondta: kis kiválasztott. Ha tudná, milyen igaza van! Voldemort maga választotta őt ellenfélnek, amikor megölte szüleit egyéves korában. Választhatta volna Neville Longbottomot is, de nem tette. Neki pont Harry Potter kellett! De tizenhat éve ráfázott erre a döntésére. Ha akkor – anyjának köszönhetően – akaratlanul is legyőzte Voldemortot, talán most, hogy készül rá, akarja, nagyobb eséllyel szállhat szembe vele. Voltak persze hátrányai is annak, hogy időközben felnőtt. Egyévesen félelem nélkül nézett szembe a varázslóval, nem nehezedett rá semmiféle nyomás. Nem várták el tőle, hogy mentse meg a világot egy olyan embertől, aki gonoszságban utolérhetetlen, aki megtalálta a módját, hogy a kor legnagyobb varázslóját, Albus Dumbledore-t is megölesse. Embereivel végezteti a piszkos munkát, míg Harrynek inkább csak lelkes, mint igazán hasznos segítői akadnak. Hermione okossága révén fontos segítség lehet, és Ronban is megvan az óriási tenni akarás, de két legjobb barátját és őt aligha nevezhetik legyőzhetetlen csapatnak. Ginny…, Ginny más volt. Ő is segíteni akart, de azt nem engedheti, hogy még ő is veszélyben legyen…

Másra nem nagyon számíthatott. A Főnix Rendje, Dumbledore halálával hirtelen válságos helyzetbe került; nem volt, aki irányítsa az embereket. Ha sürgősen nem választanak az élükre egy erős kezű vezetőt, akkor nem sok jó sülhet ki a helyzetből. A Mágiaügyi Minisztérium pedig… jobb volt, mint Caramel idejében, mégis a fő hangsúly továbbra is a látszaton volt. Kétségbeesetten kapkodtak, hogy valami eredményt tudjanak felmutatni a varázstársadalomnak, és ezért semmi sem volt szent előttük. Fő céljuk éppen Harry zászlóra tűzése volt. Azt hitték, ha Harry Potter azt nyilatkozza a Reggeli Prófétának, hogy minden rendben van, akkor megszűnnek a véres leszámolások, a mugligyilkosságok. Harry ebből köszönte, de nem kért.

Ahogy feleszmélt gondolataiból, az ajtóhoz lépett, és megpróbálta kinyitni. Zárva volt, de ez nem jelenthetett akadályt egy varázslónak. Holnap betölti tizenhetedik életévét, és onnantól kezdve szabadon varázsolhat. Addig könnyen kibírja a szobába zárva. Normálisan elbúcsúzva, a főbejáraton át akart távozni, mint előző évben, de végszükség esetén jó lesz az ablak is. Nem szeretne még egyszer parttalan vitába bocsátkozni nevelőivel, ha összefutnak a nappaliban. Inkább elmegy búcsú nélkül, örökre. Egy levelet azért ír, hogyan viselkedjenek rokonai, ha túl akarják élni az elkövetkező időszakot, de ez minden, amit tenni fog.

Mire befejezte a csomagolást, már délutánra járt az idő. Ahogy egy-egy tárgyat a kezébe vett, hatalmas erővel rohanták meg az emlékek. Egyiket Rontól kapta ajándékba, egy másikat Ginnytől, egy harmadikat maga vett Zonkónál. Kénytelen volt felnőni, bármennyire is nehéz elhagyni a gyerekkort, neki muszáj. Hiába sírdogál, a könnyekbe nem fog Voldemort belefúlni, pedig igazán megtehetné…

Mindent összepakolt, ami tizenegy éves kora óta került a szobába, hisz nem tér vissza soha többé. Talán Mrs. Weasley megengedi majd, hogy berakja egy használaton kívüli sarokba a kacatjait, amelyek a varázsvilághoz kötik. A Voldemort utáni hajszában nem sok mindenre lesz szüksége.

Leült az asztalhoz, és a Dursley családnak írandó levélen gondolkodott. Mit írjon? Ha egy fekete csuklyás alak közelít a ház felé, hívják a rendőrséget? Költözzenek valamilyen lakatlan szigetre, ahol nem keresi őket senki? Vagy legyen gonosz, és jókívánságok helyett csak annyit írjon, hogy légmentesen szigeteljék a házat, majd nyissák meg a gázcsapot? A gondolatra minden vidámság nélkül, keserűen felkacagott. Békés búcsú a családtól, ahogy azt az elmúlt időszakban elképzelte! Hát ez nem jött össze... Ha az elmúlt tizenhat évben sohasem értettek szót, miért hitte, hogy most majd minden más lesz? Igen, ő megváltozott: Dumbledore halála kényszerítette, hogy felnőtté váljon. Nem érdekelte már holmi kicsinyes bosszú, sértettség, megalázottság, amiben bőven volt része ebben a házban. Átlépett rajtuk, mert ennél sokkal fontosabb feladatokra kell koncentrálnia. De az nem elég, ha csak az egyik fél változik. Petunia néniék ugyanolyanok maradtak, mint rég. Mindig el fognak egymás mellett beszélni, amíg világ a világ.
Döntött.

Hagyja a csudába a levelet, de nem is fog az ablakon át távozni. Reggel szépen lemegy, mond egy viszlátot, és kisétál az ajtón. Ha kiabálni akarnak utána, nem fogja érdekelni. Megy az Odúba, ahol szerelme, barátai, fogadott családja és egy esküvő várja.

.o]}{[o.

Másnap reggel ugyanolyan fáradtnak érezte magát, mint előző nap, mikor lefeküdt. Sajnos ez a felfedezés nem hatott az újdonság erejével. Kimászott ágyából, és hosszan nyújtózkodott. Előző este zuhanyozni sem mehetett ki, így nagyon vágyott egy kis felfrissülésre. Jókedve egy pillanatra előtűnt, amikor eszébe jutott a levél, amit alig egy hete kapott a Mágiaügyi Minisztériumtól. A levél szerint tizenhetedik születésnapján reggel hat órától szabadon varázsolhat, és végre jelentkezhet a hoppanálás vizsga letételére is.

Az órájára pillantott, amelyen a kismutató már elhagyta a hetes számot, tehát már varázsolhat! Kicsit félve felemelte pálcáját, és magára bocsátott egy frissítő bűbájt a kihagyott zuhany helyett. Szeme önkéntelenül is az ablakra ugrott, várva a minisztériumi baglyot, ami fegyelmi tárgyalásra hívja, de semmi ilyesmi nem történt.

Megkönnyebbülten az ajtóhoz lépett és éppen elsuttogott volna egy alohomorát, amikor az magától kinyílt. Mögötte Vernon bácsi állt, két ismeretlennel.

- Jaj, ne – nyögte, mikor rájött, hogy valószínűleg érte jöttek, hogy bevigyék az elvonóba.

Megcsóválta a fejét, de fogalma sem volt, hogyan magyarázhatná el nekik, hogy nem drogozik. Talán néhány exmemoriam segítene, de ma van az első nap, hogy varázsolhat, nem így kellene kezdenie a felnőtté válást. Megpróbált inkább egy másik taktikát.

- Jöjjenek be – invitálta beljebb „vendégeit”.

A két idegen jobban nem is különbözhetett volna egymástól. Az egyik - amelyik először lépett a szobába -, magas, teltkarcsú nő volt, rövid szőke hajjal, hófehér bőrrel. Kosztümjéről Harrynek Petunia néni egyik ballagási képe jutott eszébe, amely bekeretezve lógott a nappali falán. Ha a látogató nem lett volna fiatal - talán harminc éves -, azt gondolta volna, hogy ruhája abból a korból maradt meg, és reggel csupán véletlenül vette fel. A másik egy férfi volt, aki az ötvenes éveiben járhatott, alacsony volt, fekete hajú és kövérkés. Ruházata eleganciát sugárzott, éppen ezért elég komikus látványt nyújtottak együtt.

- Köszönjük, Mr. Dursley – válaszolta a nő, mire Harry felhúzta egyik szemöldökét.

- Potter, nem Dursley – válaszolta, miközben nagybátyja orrára csapta az ajtót, hogy még véletlenül se tudjon bejönni – Vernon bácsi nem az apám, csak a nagybátyám.

- Értem, Mr. Potter. Az én nevem Odry Octondon, a kollegám Travan Tastor – biccentett Harry felé, aki, hogy ne tűnjön túl udvariatlannak, válaszolt:

- Harry Potter – mutatkozott be, de sejtette, hogy felesleges, a Pottert ő mondta meg, a Harryt meg valószínűleg Vernon bácsi.

Mrs. Octondon reakciója mégis érdekes volt, mert rögtön a homlokára nézett, amit Harry értetlenségében összeráncolt. Persze, már a ruhájukról észre kellett volna vennie, hogy látogatói varázslók! Ha a jövőben is ilyen figyelmetlen lesz, és nem tulajdonít jelentőséget a megérzéseinek, akkor könnyen bajba kerülhet! Az első csapdán elbukik, amit Voldemort állít elé.

- Az a Harry Potter? – kérdezte Mr. Tastor hitetlenkedve. Hangja sípolt, mint aki nehezen kap levegőt.

Harry megforgatta szemeit, de örült, hogy nem kell túl sok dolgot megmagyaráznia.

- Az a Harry Potter – válaszolta unottan.

- Minket egy gyerekhez hívtak ki, aki drogozik… - habogta az alacsony varázsló.

-…és rémálmai vannak, kiválasztottnak képzeli magát, holdkórosan járkál a nyár eleje óta és így tovább – folytatta Harry karba tett kézzel.

- De hát maga varázsló! – hüledezett a nő. - Dumbledore halála után a varázsvilág fele gyászolt. Pont maga ne tette volna?! Rémálmai mindenkinek vannak, pláne ezek után, és maga tényleg kiválasztott!

- Magyarázza ezt meg a nagybátyámnak, ő csak a ködöt látja az egészből, engem meg drogosnak tart – vonta meg a vállát Harry.

- Sajnálom, hogy ilyen értetlen nevelője van – szólt Mr. Tastor és látszott rajta, hogy őszintén gondolja.

- Hát még én! – sóhajtott Harry. - Akkor elhiszik, hogy nem vagyok drogos?

- Ugyan már, Mr. Potter, a drogosok nem így néznek ki, nekem elhiheti, láttam párat. Ha tudunk bármiben segíteni, szóljon – azzal átnyújtott egy névjegykártyát -, mióta megszaporodtak a halálesetek, a muglik között dolgozunk, de ez ne tévessze meg, tudunk egyet s mást. Ha a minisztériumban elkél némi segítség amellett a csökönyös Scrimgeour mellett, szóljon bátran!

- Értem és köszönöm!

- Ne köszönje Mr. Potter, ez csak természetes. Mi most megyünk, még dolgunk van. Örülök, hogy megismerhettem.

Kezet fogtak, majd - nem törődve az ajtóban álló vörös fejű Vernonnal – hoppanálva távoztak. Harry visszafordult nagybátyja felé.

- Ha el akarsz vitetni az elvonóba, ne varázslókat hívj, mert ők nem hisznek neked.

- Ki az a Bumbleborr? – kérdezte Dursley, figyelmen kívül hagyva Harryt.

- Hallgatóztál? – kérdezte idegesen Harry.

- Meg ne próbálj felelősségre vonni, kölyök…

- Dumbledore az iskola igazgatója volt, két hónapja meggyilkolták – válaszolta, miközben érezte, hogy ezek a szavak belülről marják.

- Az a hosszú szakállú bolond, akivel tavaly elmentél?

- Ő – válaszolta fogcsikorgatva Harry.

- Most azonnal elmesélsz mindent kölyök – utasította a fiút Vernon bácsi, paprikapiros fejjel.

- Nem, semmit sem fogok elmesélni, mert elmegyek, és te hagyni fogod ezt!

Otthagyta nagybátyját, egy mozdulattal lebegtetni kezdte ládáját, majd lesétált a lépcsőn. Csomagja a varázslat hatására követte. Már nyitotta volna ki a bejárati ajtót, amikor Vernon bácsi ismételten megállította.

- Nem mész sehova – parancsolta. Úgy tűnt, nem unja meg, hogy mindig ugyanazt ismételgesse.

Harry előhúzta varázspálcáját és az utat elálló nagybátyjára szegezte.

- Állj el, különben megátkozlak.

- Itt nem varázsolhatsz – dadogta a férfi, de mégis önkéntelenül is összébb húzta magát.

- Betöltöttem a tizenhetet, már varázsolhatok.

- Nem hiszem el.

- Pedig jobb lesz, ha elhiszed, és most engedj, ha nem akarsz hasonló malacfarkat, mint Dudleynak volt!

Úgy tűnt, ez az érv meggyőzte Vernont, mert elhúzódott az ajtótól. Harry kinyitotta és kilépett a szabadba. Mielőtt végleg eltűnt volna, még visszaszólt nagybátyjának és – az immár mellette álló - Petunia néninek.

- Vigyázzatok magatokra és köszönök mindent.

Azonnal rájött, hogy csak a formaság miatt mondta, nem érezte át igazán, de ez így tisztességes. Nevelőszülei nem köszönetet érdemelnének, bár így utólag már nem számít. Semmi sem számít. Kicsit meg tudta érteni őket, hogy egy varázslóval kellett együtt élniük, annak ellenére, hogy még a fajtáját is utálják. Sajnálatot viszont semmiképp nem érzett, ahogy hálát sem. Valahogy üres volt, mint az elmúlt tizenhét év minden velük töltött perce.

A járda széléhez lépett, intett egyet pálcájával és felszállt a megjelenő Kóbor Grimbuszra. Még visszanézett a Privet Drive négyes számú házára, ami a boldog gyerekkort kellett volna, hogy jelentse, de számára semmi többet nem jelentett, mint a többi ház, amit a rohanó buszon elsuhanó foltként érzékelt. A Dursley ház is csak egy homályos kép volt az életében, amit soha többet nem akart látni.

Következő fejezet