"Volt egy nagyon gyönyörű pár, egy barna fiú és egy barna lány. Boldogok voltak hosszú éveken át, bár csak ilyen lenne az egész világ! Igen, ....de örökké semmi sem tarthat, a fiú útja másfelé haladt, szerelmük most már csak egy emlék maradt. Egy álomszép álom foszlott szerte, a lány zsebkendője könnyeit nyelte, körülötte megváltozott minden, sajnos ő nem felejt könnyen. Aki most ránéz az utcán, azt kérdi magától; "Miért?" - Hisz nemrég még majdnem repült a boldogságtól, most pedig épp, hogy nem hal a szomorúságtól. Már elteltek hosszú-hosszú hónapok, s a lány azóta is egy srác miatt zokog. Egy srác miatt ki most másra mosolyog, s másnak küldözget óriási virágcsokrot. Szerették egymást hosszú éveken át, nem mondták, hogy elhervadt a virág. Fájdalom s könny ragyogott a szemében, hát nem jutottam eszedbe 1-szer sem? Már mások ülnek kis piros padunkon, olyanok akik szerelmesek és boldogok nagyon. Kár, hogy már engem nem tudsz szeretni, és sikerült ily hamar elfelejteni. Nekem ez nem megy ily könnyen, még most is emiatt folyik könnyem. Mire e levél hozzád elérkezik a síró kislány már nem létezik! Nem láttál hulló csillagot? Én voltam az ki eltávozott! A temetőben egy harang fájdalmában kondul, a sok kisírt szem, a kis sír felé fordul, a sírban egy lány nyugodt, ki már hónapok óta nem mosolygott. Erdő mélyén egy kis híd alatt találtak rá, de sajnos késő volt már! A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe, mikor a postás levelet adott kezébe. A levél hangulata boldogtalan volt egy lány szerelméről és haláláról szólt! A fiú könnyes szemmel meredt a papírra, őrülten futott a temetőbe, sírva. Zokogva rogyott a kis sír előtt térdre, ráborult bocsánatot kérve. Rájött nem kellett más szerelme, csak azt az egy lányt szerette. Sírva átkozta magát, miért nem jött előbb erre rá. Szél fújt át az éji temetőn, és a fiú bánatosan, fejét a kis sírról felemelte. Fájdalmas hangon valaki megszólalt: "SZERETLEK." A fiú ráismert a hangra, majd újra ráborult a kis sírra. "Bocsáss meg nekem." "

Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának talán épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért aki érte már nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."

Megszülettem,a szüleim örültek nekem,

apukám minden nap munka után lovacskát játszott velem.

Testvéremmel mindig veszekedtünk,

de bármit mondtunk,egymást akkor is szerettük.

Öt éven keresztül,minden nagyon jól ment,

de egy nap apu nem játszott velem,pihenni ment.

Kicsi voltam,de tudtam,többé nem fog velem játszani,

éreztem a lelkem mélyén,hogy megfog halni.

Anyukám átvirrasztott vele sírva egy éjszakát,

s mikor én felébredtem,ott állt az ágyam mellet egy hordágy.

Emberek forogtak fehér ruhában,

majd megláttak,s azt mondták:"menj ki kislány,apukád jól van!.

Mentem ki a szobából,de beleléptem egy nagy vértócsába,

megfordultam,s bemásztam apu mellé az ágyba.

Puszilgattam vérrel színezett arcát,

csak annyit mondott: "Sanyika majd vigyáz rád."

Felkapta egy ápoló,a hordágyra tette,

két másik pedig a mentőbe vitte.

Nem tudtam mi történik,azt hittem álmodom,

de mikor reggel újra felébredtem a vér ott volt az ágyon.

Anyu serényen takarított és kérte ne nézzek oda,

ebben a pillanatban belépett a mama.

Átvitt a szobájukba,mondta,nézzem a mesét,

s én hallottam szíve dobbanásának hevét.

Bementek a korházba,megnézzék,hogy van apu,

amikor hazaértek,keservesen sírt anyu.

Többször is bementek,ahogy a napok multak,

apu jól volt,s anyu könnyei már nem hulltak.

Anyu éppen hazaért,mikor aput a testvérei mentek látogatni,

mikor beértek,az állapota kezdett rosszabbodni.

Nem volt már olyan jól,mint mikor anyu bennt volt,

arca olyan színű volt,mint aki már halott.

Otthon anyu éppen főzött,mikor megcsörrent a telefon,

tájékoztatta anyut,az egyik rokon.

Anyunak a kezéből kiesett a telefon,

ott hagyta a levest ahogy volt a gázon.

Öltöztetett engem és a testvéremet,

azt mondta nekem,:"most aput megnézheted".

Mire beértünk a korházba anyu már keservesen sírt,

anyu bement és a Sanyi,majd végül apu engem kért.

Bementem, ott feküdt,s haja mind kihullva,

arca teljesen meg volt fakulva.

Halk hangon odaszólt nekem:

"Gyere ide lányom,mekkorát nőttél,had nézzem.

Apu most nagyon beteg és többé nem tud veled játszani,

de ne sírj,Sanyi mindig fog rád vigyázni.

Szeretném,ha boldog lennél,egész életedben,

tovább fogok élni a pici kis szívedben.

Nem hagylak magadra,csak nem fogunk lovacskázni,

s nem mehet ki apu veled,a játszótérre hintázni.

Gyere ide kislányom,tudom nem ismersz fel,

fogd meg apu kezét pici kis kezeddel.

Vigyázz anyura és mindig szeresd a Sanyit,

most még nem,de késöbb tudni fogod,hogy miben segíts.

Apu szeret téged,s mostmár soha nem hagy el,

örökké onnan fentről majd figyel.

Mo..mondd meg a Sany"...s végeszakadt a mondatának,

itt volt a vége,utolsó szavának.

Szaladtak az orvosok,de már nem volt mit tenni,

apu utoljára,csak a kezemet tudta megfogni.

Fogtam a kezét,s éreztem,ahogy elszáll belőle az élet,

Láttam a lelkét,olyan volt mint egy kísértet.

Hazamentünk,anyu engem hátra küldött,

mindenki csak sírva,fájó szívvel ült ott.

Azt mondták az én hibám,mert nem tudtam vért adni,

s,hogy nekem kellett volna azon a napon meghalni.

Azt monták,elvettem a testvéremtől az apját,

de hogy én milyen szomorú voltam,az ők nem látták.

Anyu elment,s engem nem védett,csak a bátyám,

de ő is kicsi volt még,csak ezért nem választott el minket a

mamám.

Mindenki bántott és gyilkossággal vádolt,

de nekem egy éven át egy szó sem esett ki a számon.

Mikor újra megszólaltam,kérdeztem,hogy hol van apu,

de abban a pillanatban megjelent anyu.

Öltöztünk a testvéremmel,és messze költöztünk,

de hiába volt minden,semminek sem örültünk.

Este mikor elaludtam,azt mondtam magamnak,

hogy apu dolgozik,s majd találkozunk holnap.

Reggel mikor felébredtem csak áltattam magam,

azzal,hogy apu nem akart felébreszteni,s már kora reggel óta

dolgozni van.

Egy napon kiderült,hogy én tudok a szellemekkel beszélni,

S elkezdtem az aput megidézni.

Visszajött,és beszéltem vele,

a következő dolgokat mondta nekem:

"Kislányom,én vagyok az,apu,

látom,hogy szomorú,a Sanyi,te és anyu.

Ne aggódj kislányom én nem feledlek el,

látom minden reggel és este,hogy keresel.

A szívedben keress,mert én ott vagyok,

s mostmár örökké ott is maradok.

Puszild meg anyut helyettem,

s mondd meg,hogy még mindig nagyon szeretem.

Mondd meg a Sanyinak,hogy itt jártam,

üzenem,hogy vigyázzon rád,ahogy én rá vigyáztam.

Jaj kicsi lányom,ne fájjon a szived,

minden boldogság a földön,legyen a tied."

Ekkor ő elment,s azóta sem láttam,

pedig akárhogy telnek az évek,én vissza vártam.

Mai napig érzem,ahogy ott fogta kezem,

mindig magamelőtt látom,amit akkor látott két könnyező szemem.

Mégmindig áltatva magam fekszek,kelek,

édes,kedves apukám,én sohasem feledlek.

Láttad,milyen őrült voltam,mennyit szenvedtem,

de mostmár elért a boldogság,amivel megáldottál engem.

Újra nevetek,úgy ahogyan akkor,

s te mostmár békében a szívemben nyugszol.

Nincs nap és nincs óra,hogy ne gondolnék rád,

de tudd,az élők világában a kislányod még ma is vissza vár.

Megtaláltam azt a fiút,ki,mint te,úgy szeret,

csak ő engem szerelemből szeret.

Te küldted őt édes apukám,

hogy boldog legyen a szívem,mi örökké visszavár.

Köszönöm apukám,hogy mindig vigyázol rám,

Köszönök mindent,s az életemet.....ÉDES,KEDVES APUKÁM.

Napos a főutca, két gyerek megy rajta.
Két gyerek megy rajta, aki egymás kezét fogja.
Szerelemmel ránéz a fiú a lányra,
A lány elmosolyodik, és visszanéz rája.
Telnek a hetek, hónapok boldog szerelembe,
A lány mindig azt várja, hogy jöjjön már az este.
Este találkoznak, csókban forrnak össze,
Éjszaka elválnak, igy megy hétről hétre.
Egyik este a fiút, boldogan várja párja,
De kapja a szörnyű hirt: Valaki, mással látta.
A lány nem hisz a hirnek, "Ő ilyet nem tenne!"
Majd várakozva ül le az utca kövére.
Éjfélre jár az idő, a fiú csak nem jön,
A lány reménykedve ül még mindig a földön.
Árnyék vetődik az utca kövére,
A fiú jelenik meg, de a lány mellé nem ül le.
Rajta tartja szemét, és tüntetően hallgat,
Aztán megfordul, és lassan tovább ballag.
Találkozik egy lánnyal, forrón megcsókolja,
Kéz a kézben tűnnek el a csillagos éjszakába.
Sötét a főutca, zokogás hallatszik rajta.
A kisleány rájött, hogy a fiú őt elhagyta.

Hónapok teltek el a csendes magányban,
Szenvedett a kislány a mély fájdalomban.
A fiókban egy penge hevert régóta várakozva,
A kisleány csak nézte, s könnyes lett az arca.
"Régen szép volt minden" csendesen suttogta,
Miközben a kést, a kezében markolta.
"Együtt mentünk ki a nyüzsgő főutcára,
Egymás kezét fogva, futkározva, játsszva.
Nem gondoltunk még akkor a szerelemre,
A játék volt a szórakozás minden áldott este.
Aztán egyre nőttünk, egymásba szerettünk.
De nem gondoltam volna, hogy a végén ide érünk..."
A kisleány nézte a régi fényképeket,
Egyre jobban sirt, mikor beesteledett.
A fényképek ott voltak egy nagy halomba,
S mellettük a kés, az asztalra lerakva.
A kisleány megfogta, erősen markolta,
S utolsó perceiben, ezeket mondta:
"Azt hittem, együtt éljük le az életünket,
Lehet hogy nem tudtad, de te voltál nekem az élet.
Te voltál az egyetlen, igaz barátom,
S Te szerelmem. Te vagy a halálom!"
Másnap reggel a szülők megtalálták holtan.
Terjedt a szörnyű hir az egész városban.
A sirja ott állt a temető magányába,
Egy fiú jött minden nap, s rózsát hozott rája.
Leült a sir mellé, s fájón sirva fakadt.
A gyönyörű fekete rózsák, a könnyeitől áztak.
"Ezerszer megbántam már, amit cselekedtem,
Szivem, lelkem tudja, hogy nagyon rosszat tettem.
Te meghaltál miattam. Én érted mit tegyek?
Odaadnám neked, az én életemet.
Nélküled élni nem tudok, ez üres világon,
Téged szerettelek, nem mást, én kicsi virágom."
Gyászos a főutca, el van már hagyatva.
Senki ember fia nem megy végig rajta.
A városban mindenki gyászol, nincs már dinom-dánom,
De ez a két fiatal, boldog a másvilágon.