Élni békében

Penna kézbevétele és letétele: 2004. november 14.
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Megjegyzés: Ezt a novellát a „Nem adom a fiamat!” c. igaz történet alapján készült, nem valami nagyszabású film ihlette, de már régen gondoltam rá, hogy megírom.

Furcsa volt belépni a Grimmauld téri házba. Most nem azért érkeztem, hogy a Rend tagjaival tanácskozzunk a következő lépést illetően, hiszen a háborúnak vége.

A házban tartózkodók felhőtlenül beszélgettek, miközben Molly Weasley egy tál süteménnyel járt körbe, és kínálgatta a jelenlévőknek, akik szívesen fogadták a kedveskedést. Mosolyogva biccentettem mindenkinek, Ők pedig hangosan köszöntek válaszul. Miután sikerült átvágnom a kisebbfajta tömegen, felsétáltam a lépcsőn, és benyitottam az egyik emeleti szobába.

- Apu! - rikkantotta a földön ücsörgő aprócska lány. Meghatottan mosolyogtam vissza rá.

- Eh, Remus… - tápászkodott fel mellőle Mundungus - Ha a lányod csak pár évvel idősebb lenne, elvenném feleségü’, az osztán biztos.

Próbáltam valahogy visszafogni a nevetést, mert féltem, megsérteném vele. Bár jól tudtam, nem az az ember, aki ilyesmiért megharagszik.

- Mundungus, Corin két éves.

Néhány pillanatnyi elmélkedés után bólogatva felelt:

- Igen, azé’ mondom.

Hát, igen. A „néhány év”, úgy tűnik, egy eléggé relatív fogalom. Felnevettem, és megráztam fejem, miközben elképzeltem, ahogy Mundungus térdre ereszkedik a mindössze nyolc éves lányom előtt, és egy fedhetetlen ismerősétől szerzett gyűrűt nyújt át neki.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá. - szóltam végül hálásan, és kezemet kalóz mosolyú barátom vállára helyeztem.

- Ugyan má’! Bármiko’ másko’ is nagyon szívesen. - viszonozta vigyorogva a gesztust, és kiballagott a szobából. Egy ideig még néztem a csukott ajtót, majd leguggoltam Corin mellé.

- Játszol Velem? - nézett fel rám azokkal a csillogó szemeivel, miközben apró kezében egy üveggolyót tartott, a többi szerteszét hevert körülötte.

- Persze. Mit játszunk? - ültem le mellé érdeklődve.

- Odagujítom, Te meg visszagujítod. - szögezte le határozottan.

- Rendben. - feleltem komolyan, és teljesítettem a parancsot. Néha egy-egy nagyobb gurításnál a golyó után vetődtem a lányom boldog kacajától kísérve. Természetesen nagyon eltúloztam, de ettől lett az egész számára annyira mulatságos.

Ahogy figyeltem Őt, el sem tudtam hinni, hogy nem én vagyok a valódi apja. Hogy egy pár, akiket soha nem ismertem, Ők adták nekem. Nekik köszönhetem, hogy van egy gyermekem, aki most már tényleg az enyém, amióta csak elhoztam az árvaházból fél éves korában. Vagy talán még régebb óta? Talán amióta megszületett? Nem is érdekes. A lényeg, hogy én vagyok az apja. Én fogom felnevelni, és én vigyázok rá. Néha majd dühös lesz rám, aztán majd rájön, hogy mindent csakis érte tettem.

- Most mást játszunk. - jelentette ki hirtelen.

- Micsodát? - fürkésztem gömbölyű arcát teljes figyelemmel.

- Sájkányos kijájjányos megmentőset. - nézett a szemembe feltekintve elmélyült tevékenységéből, amelyben egyenként rakosgatta be az üveggolyókat egy kis tarisznyába. Bólintottam, Ő pedig elővett egy régi babát, és egy játéksárkányt.

- Honnan van ez? - mutattam rá a zöld állatra, ami nagyon ismerősnek tűnt.

- Onnan. - mutatott az egyik közeli polcra.

A torkom kissé összeszorult. Sirius szobájában voltunk, ez pedig az Ő sárkánya volt, amit kisebb korában mindig magával hurcolt.

- Ez lesz a váj. - huppant fel Corin, sötét haját a füle mögé igazította, és egy szék mellé ült, miközben az aktuális királylányt az ülőkére helyezte. - Te jeszej a sájkány.

- Mindjárt gondoltam. - keltem föl mosolyogva, és megragadtam a játékállatot.

- Jabolj el! - szólított fel kihúzva magát. Átható mosolyomból egy percig sem engedtem.

- De ez a vár a sárkányé, nem? Akkor már elraboltalak. - érveltem fölényesen.

- Nem! Ez a kijájjány vája. - felelt rezzenéstelenül.

- Értem, értem. - emeltem fel kezeimet védekezően.

- Apa! - kiáltott ismét. Azonban ez most nem nekem szólt…

Az ajtó felé néztem, ahová a tekintetét szegezte. Perselus állt ott minket figyelve. Lassan felálltam, odasétáltam, és magamhoz öleltem.

- Jó, hogy itt vagy. - súgtam a fülébe. Homlokon csókolt, majd lágyan eltolt magától, és a lányához lépett, aki karjait felé nyújtotta ültében.

- Gyeje Te is játszani! - rikkantott átható mosollyal, és olyan csodálattal nézett Perselusra, mint bármikor máskor. Ő letérdelt mellé, és beszélgetni kezdtek. Hosszú perceken át figyeltem Őket némán az ajtófélfának támasztva vállamat. Őket, a két legfontosabb embert az életemben…