Franz Kafka azonos című novellája nyomán. Nem volt célom az eredeti történet minden mozzanatának hű követése, így eltérések bőven akadnak. Vigyázat, groteszk! Aki nem olvasta az eredetit, sürgősen pótolja…

Voldemort egy ködös hajnalon arra ébredt nyugtalan álmából, hogy szépséges angyallá változott. Fején glória díszelgett, karja mögött angyalszárnyak nőttek.

Igyekezett visszaaludni, mert mindig is későn kelő típus volt. Nem szerette látni a nap születését. Mindig is jobban érdekelte a halál, így ha kedve volt hozzá, inkább a vérvörös izzással lenyugvó napot szemlélte. Nem tudott betelni a látvánnyal, ahogy a világosság helyét a gyilkos sötétség veszi át, a biztonságét a félelem.

Az alvással nem boldogult. Fejét nyomta a glória, és forgolódni sem tudott a szárnyaknak köszönhetően. Dühösen szitkozódni kezdett magában, miközben kiverekedte magát a takaró alól. Nem volt könnyű dolga, a szárnya érzékenyen reagált a durva mozdulatokra. Több tollat vesztett, mire végre a padlón állt.

Az ajtónál jött a következő probléma. Esténként mindig védővarázslatok tucatjait helyezte el, aminek feltöréséhez nélkülözhetetlen volt a pálcája. Igen ám, de a pálcáját sehol sem találta. Alvás előtt mindig az éjjeliszekrényre helyezte, de ott most csak egy hárfa feküdt.

- EGY HÁRFA? – esett le végre a Sötét Nagyúrnak. – Mit keres egy hárfa a szobámban?

Közelebb lépett, és kezébe vette a hangszert. Ahogy ujjai hozzáértek a nemes eszközhöz, testén jóleső borzongás futott végig. Akaratlanul is elmosolyodott, és végigsimított rajta, ahogy azt minden reggel varázspálcájával szokta. Szívét elöntötte a béke, a nyugalom és a szeretet érzése.

Sokként hatott rá ez a sok, szinte ismeretlen érzés. Megrázta magát, és keresni kezdte pálcáját, immár tisztább fejjel. Felforgatta az ágyat, megnézte az éjjeliszekrény mögött, még a fürdőszobát is átkutatta.

Ismét a hárfára nézett, és rossz érzés, sokkoló gondolat tévedt az elméjébe. Mi van akkor, ha a pálcája változott hárfává? Ha neki szárnya nőtt és glóriája, ez egyáltalán nem lehetetlen…

Kezébe vette a hangszert, és - kicsit hülyén érezve magát – kipróbált néhány varázsigét. Nem történt semmi, de hisz sejthette volna! Az ágyra dobta, majd az ajtóhoz sietett, és belerúgott néhányat, így jelezve Bellának és még néhány társának, akik kint őrködtek.

- Igen, Nagyúr? – hangzott fel alig néhány pillanat múlva kintről Bellatrix hangja.

- Nem tudok kimenni! Törd fel a védővarázslataimat! Majd diktálom, mit tégy! – ordított ki dühösen. Meglepetésére hangja nem tükrözte lelkiállapotát. Az is megváltozott, így torkából gyöngyöző és kedves, lágy és dallamos hangocska csusszant ki. Voldemort hányni tudott volna.

- Jól van, Nagyúr? – érdeklődött Bella megrettent hangon. Az angyali hang sokkhatásként érte.

- Úgy hallatszom, mint aki jól van? – ordította Voldemort, de hangjának gúnyos éle ismét elveszett.

Bella nem válaszolt, hanem elsietett valahová, valószínűleg segítséget hívni. A Sötét Nagyúr, Aki Angyallá Változott ezalatt nem tudott mit tenni, így az ágyon üldögélt.

A szoba kopár volt és alig bútorozott. Ágy, éjjeliszekrény, egy beszakadt ajtajú szekrény és egy kép a falon. A képet Voldemort maga vágta ki egy Reggeli Prófétából. Saját kezűleg keretbe ragasztotta, és filctollal köröket rajzolt rá, amiket végül cikkekre osztott. Minden így kialakult kördarabba egy-egy számot írt, szinte teljesen eltakarva a fekete hajú fiatalembert, akit a kép ábrázolt.

A képen Harry Potter mosolygott, ünnepi talárban, jóképűen. A Sötét Nagyúrnak ő volt az egyetlen szenvedélye, célkitűzése. Élt, de jó ideje csak azért, hogy megölhesse Harryt – a fiú mániájává vált. Minden reggel és este ezzel a gondolattal ébredt és aludt el. Monoton élet volt, de nem panaszkodhatott. Tartozott azzal hű halálfalóinak, hogy eltakarítsa legfőbb ellenségüket, aki az útjukba áll a világuralomra törésben. Tudta, ha ennek a harcnak vége, mind boldogan élnek majd tovább, ő maga személy szerint örökkön-örökké.

Ha rossz volt a kedve, célba dobott a képre, amitől kisimultak arcán a ráncok, szívét elöntötte a kegyetlen gonoszság. Várakozás közben ismét próbálkozott, de nem érte el ugyanezt a hatást. Most az egyszer szíve cserbenhagyta: sajnálni kezdte a képen a fiút, aki nem tehet róla, hogy az útjában áll - gonoszság lenne bántania.

Öt perc múlva nyílt az ajtó, és Bella, Lucius és Narcissa néztek be rajta. Ahogy tekintetük Urukra esett, jól lehetett látni a megjelenő iszonyatot.

- Mi ez a rémség Uram? – esett térdre Narcissa. – Ki varázsolta ilyen szörnyű alakra?

- Senki, csak így ébredtem – morogta Voldemort letargikusan.

- Hogyan, Nagyuram? Nem értjük, mit mond… - suttogta Bella.

- Akkor mosd ki a füledet némber! – ordította az angyallá vált férfi, de hangja bájos volt és vidám kuncogáshoz hasonlított, nem emberi beszédhez.

- Honnan tudjuk, hogy ez itt tényleg a Nagyúr? – fordult suttogva társaihoz Lucius, miközben arcáról megvetés sugárzott.

Szavait hallva Voldemort felpattant, és oda akart rohanni a férfihoz, hogy halálra átkozza. Felkapta hárfáját és fenyegetően Luciusra fogta. Csak lassan fogta fel, hogy így nem fog sikerrel járni.

Lucius felkacagott, és kiterelte a két ijedt nőt a szobából, majd bezárult az ajtó. Voldemort ismét egyedül maradt.

Este ismét nyílt az ajtó. A Sötét Nagyúr az ágyán üldögélt, és hangszerét bámulta. Alig pillantott fel a zajra.

Bella állt az ajtóban, egy tál ételt tartogatva kezében. Ura kedvence volt nála: véres hús, alig átsütve, burgonyakörettel. Letette az éjjeliszekrényre, majd várt egy darabig. Mikor percekig nem történt semmi, kiment, halkan csukva be maga után az ajtót.

Voldemort enni próbált, alighogy egyedül maradt, de már a hús szagától is undorodott. Nem bírta rávenni magát, hogy a szájába vegye, így érintetlenül hagyta a tányért.

Másnap reggel Luciusék egy idegennel tértek vissza. Messziről látszott róla, hogy erőszakkal cipelték ide, valószínűleg a Szent Mungóból. Arcáról sütött a rettegés, hogy a Sötét Nagyúr elé viszik. Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor az angyalarcra pillantott. A látvány – Voldemort hosszú, göndör, szőke hajjal, bájos tekintettel, angyalszárnyakkal – majdnem hirtelen halálát okozta, de aztán összeszedte magát, és igyekezett komoly arcot vágni.

- Mikor történt a baleset? – kérdezte.

- Tegnap reggel – válaszolta Voldemort, de látszott, hogy senki sem érti angyali hangját.

- Tegnap reggel – válaszolt helyette Lucius. – Mit fogunk tenni, ha így képtelen ellátni a munkáját? Ki fogja fenntartani a Sötét Oldalt?

Bella és Narcissa szipogva hallgatták szavait, majd egy-két apróbb kínzó átokkal igyekeztek cselekésre bírni az elrabolt orvost, aki minden tőle telhetőt megtett, de nem talált gyógyírt a betegségre.

- Egyedi eset – motyogta maga elé. – Ilyen átokról még sohasem hallottam. Talán a Nagyúr megunta eddigi életét, és változtatni szeretett volna, ami így sikerült…

Fél óra múlva Bella visszatért eltakarítani a vérnyomokat, aminek illata erősen bántotta Voldemort érzékeny orrát. Az orvos holttestét szerencsére már korábban elvonszolták.

Néha sajnálkozva Urára pillantott, de nem szólt hozzá. Miután kiment, gondosan bezárta az ajtót. Voldemort fogoly volt saját halálfalói által.

Szívét sohasem érzett magányosság, a teljes meg nem értettség letargiája járta át. Lekuporodott a sarokba, betakarta magát szárnyaival, majd elaludt gondolataiba merülve.

Ajtónyitásra ébredt. Ismételten Bella volt az – úgy tűnt, ő az egyetlen, aki foglalkozik a pórul járt Nagyúrral -, és ételt hozott. Megint Voldemort kedvenceiből válogatott, így a férfinak esélye sem volt egy kiadós étkezésre végre. Már második napja nem evett semmit, ami erősen legyengítette. Inkább közel se ment a tányérhoz, így is érezte méterekkel távolabb a förtelmes húsbűzt. Igyekezett semmire sem gondolni, csak aludni. Még mindig reménykedett, hogy felébred, és vége lesz ennek a rémálomnak.

Este hallotta, hogy legfőbb bizalmasai róla beszélnek a nappaliban. Talán azt gondolták, ha ők nem értik beszédét, akkor ez fordítva is igaz. Voldemort – bármilyen méltatlannak is érezte -, fülét igyekezett a lehető legjobban az ajtóhoz szorítani, hátha elkap valamilyen fontos információt.

- Titokban kell tartanunk, ameddig csak lehet – hallotta Lucius hangját.

Voldemort szinte látta maga előtt, ahogy a két nő egyetértően bólint. Ennyit a feltétlen hűségről! Nem is érdekelte tovább a beszélgetés, inkább elmászott a legtávolabbi sarokig, és a földre kuporodott, nem törődve azzal, hogy hófehér szárnya így szürke lesz a portól és pókhálótól. Ölébe vette hárfáját, és óvatosan pengetni kezdte, mintegy kísérletezve, mit tud kihozni a hangszerből.

Kint a nappaliban azonnal néma csend lett, de a Sötét Nagyurat már ez sem érdekelte, csak egyszerű dallamokat kísérelt meg eljátszani a finom hangszeren. Annyira belemerült elfoglaltságába, hogy csak órák múlva, szinte észrevétlenül kerítette be az álom – észre se vette, mikor bukott előre a feje.

A hajnal első sugarainál nyitotta ki szemét, de nem tudta, mi ébresztette fel. Aztán meglátta Bellát, amint körülnézés nélkül átsiet a szobán, és szélesre tárja az ablakot. Érdeklődve nézte, miért teszi ezt. A nő percekig nem mozdult az ablaktól, csak zihálva vette a levegőt. Végül torz, nem túl őszinte mosolyt erőltetett arcára, és Voldemort felé fordult.

- Tudod te egyáltalán, milyen szagod van? – kérdezte költőien, hisz választ nem várt. Teljes lelki nyugalommal tegezte le a férfit, akit korábban sohasem mert volna. – Mint valami elsőáldozó kislánynak – folytatta. – Elhányom magam, ha nem szívhatok egy kis városi levegőt odakintről. Azért ne vedd a szívedre. És ha véletlenül értenéd, amit mondok, ne gyere a közelembe! – mondta mogorván.

A beszédet befejezve gyorsan takarítást imitált, és már el is hagyta a szobát, de csak rövid időre. Nem sokkal később egy nagy tálcával tért vissza, amire különféle ételek voltak pakolva. Lerakta a földre, majd gyorsan kihátrált, és kulcsra zárta az ajtót. Később hallani lehetett, hogy tucatnyi védővarázslatot is elsuttog.

Voldemort kíváncsian és éhesen a tálcához óvakodott. Tartalmát látva egyszerre érzett undort és gyönyörűséget. Volt ott döglött patkány, salátalevelek, lekváros kenyér, gyümölcs, kalács, nyers- és túlsütött hús és erőleves is.

Nagy nehezen kikotorta a többi étel közül a lekváros kenyeret, a kalácsot és a gyümölcsöket, majd a szoba túlsó végébe vitte. Csak az ételek egyik felét merte megenni, a másikat – biztos ami biztos – elraktározta ínségesebb időkre.

A napok egyhangúan teltek a Sötét Nagyúr számára. Egyedül, a szobájába zárva tengette napjait, egyre nagyobb letargiában. Egyetlen elfoglaltságot talált, ami valamennyire elfoglalta: új és új dallamokat gyakorolt be hárfáján. Először még büszkeséggel töltötte el, ha valamilyen bonyolult dallamot hibátlanul csalogatott elő, de egyre kevésbé élvezte ezt is.

Esténként rendszeresen hallgatózott, hogy megtudja, hogyan mennek a dolgok nélküle. Megtudta, hogy szerepét valamennyire Lucius vette át, aki sosem látott lelkesedéssel vetette bele magát a halálfalógyűlések, mugligyilkolások és egyéb események szervezésébe.

Narcissa gyakran sírt, nehezen viselte a kialakult helyzetet, míg Bella játszotta a mártírt. Ő volt az egyetlen, aki bement Voldemort szobájába. Ő takarított nap mint nap, ő vitte be a napi élelmet – teljesen tisztában volt már a férfi új ízlésével, mégis néha „véletlenül” olyan ételt rakott elé, ami undorította -, ő vett magára minden terhet. Cserébe elismerést, jutalmat várt társaitól, amit többé-kevésbé meg is kapott. Órákat mesélt a kandalló előtt Luciuséknak a bent átélt borzalmakról: az elviselhetetlen szagról, a hárfa állandó pengetéséről – ami színtiszta hazugság volt, mert Voldemort Bellára való tekintettel mindig csendben volt, amíg a szobájában tartózkodott -, a hátborzongató angyali hangról és látványról.

Voldemort vágyott arra, hogy elhagyhassa a szobát, de erre nem adódott lehetősége. Bella mindig kulcsra zárta az ajtót és a védővarázslatokról sem feledkezett meg.

Micsoda szívdobogást okozott az angyallá vált Sötét Nagyúrnak, amikor egyszer Bellának sietve kellett távoznia, és nyitva felejtette az ajtót…

Az ajtó még este is nyitva volt. Voldemort egész közel óvakodott hozzá, mert idegen hangokat hallott a nappaliból beszűrődni.

A látvány, ami a szeme elé tárult, szívét gyönyörködtető volt. Luciusék halálfalógyűlést szerveztek a helyiségbe, és éppen egy ifjú beavatási szertartása folyt. Voldemort egyre közelebb, és közelebb lépkedett, hogy egy mozzanatot se tévesszen szem elől. Biztos volt benne, hogy a halálfalókat leköti annyira a ceremónia, hogy nem veszik észre, ahogy az ajtótól néhány lépésre megáll a nappaliban.

Nem lett igaza. Amint megtörtént a Sötét Jegy alkarjába való égetése, az új halálfaló diadalittasan felnézett, és szemét körbejáratta új családja tagjain. Látóterébe belekerült az angyalarcú, angyaltestű Voldemort is, így először elsápadt, aztán elborzadt, végül – új tisztéhez méltatlanul – hatalmasat sikoltott.

Minden arc az ajtó felé fordult. A kámzsák alól hitetlenkedő tekintetek tucatjai vetültek a megrémült angyalra, aki az ajtó felé iramodott. Kitört a pánik, a halálfalók menekülni kezdtek, pillanatonként többen dehoppanáltak a lakásból.

- Mit tettél, te szerencsétlen? – ordított fel Lucius, és a Sötét Jegy bőrbe égetéséhez használatos forró vasjellel fenyegetően közelített valamikori Urához. Voldemort annyira megrémült, hogy rossz felé szaladt, távolodni kezdett szobája ajtajától.

- Meg akar szökni! – rikkantotta Bella, és ő is üldözni kezdte, a másik oldalról.

- Adok én neked! – ordította Lucius, és elhajította a vasdarabot.

Voldemort égő fájdalmat érzett. A billog a kupáján találta el, érezni lehetett megperzselődött hajának szagát. A legrosszabb mégis az volt, hogy a vasdarab glóriája és feje közé szorult, sebet égetve fejbőrébe.

Mikor a férfi sikítva a kíntól bemenekült végre szobájába, azonnal rázárták az ajtót. Tudta, hogy olyan hibát követett el az előbb, amiért nem jár bocsánat. Halálra rémítette halálfalóit.

Bella ezután még ritkábban látogatta. Alig hozott enni, de amit hozott, az sem fogyott el soha. Voldemort alig evett, készakarva megvonta magától az energiát.

Napjait a sarokban gubbasztva töltötte. Glóriája alatt az odaszorult vasdarab dörzsölte bőrét, és az égett rész is elfertőződött. Szárnyából a tollak hullani kezdtek, és szürkévé váltak.

Hárfája az asztalon hevert, már egyáltalán nem érzett kísértést, hogy pengetni kezdje. Csak számlálta a perceket és várta, hogy vége legyen a napnak. Esténként lassan álomba merült, de csak azért, hogy másnap előröl kezdje a számlálást.

Egy este már jártányi ereje sem volt, így mikor beszélgetés szűrődött be a nappaliból, térden csúszva vonszolta el magát az ajtóig, majd fülét odaszorította a fához.

- Ez így nem mehet tovább – mondta Bella éppen. – Be kell látnunk, hogy ő nem az, akinek hittük. Ha nem teszünk valamit rögtön, vége a sötét oldalnak! A hívek elmenekülnek, a halálfaló csoportok szétszélednek a nagyvilágban!

- De mit tehetnénk? – sírta Narcissa. – Öljük meg? – vágta ki hirtelen. – Biztos ő is ezt akarná. Csak szenvedhet ilyen alakban!

- Igen, ezt fogjuk tenni – állt fel hirtelen Lucius. – Holnap reggel együtt bemegyünk, és leadavázzuk! Tartozunk ezzel az emberiségnek. Hogyan lehetne egy angyal a vezérünk?

Voldemort elmosolyodott barátai kedvessége hallatán. Megmelengette jégszívét az a gondolat, hogy mennyire törődnek vele, csak az ő érdekeit nézik. Hisz mennyire igazuk volt! Mit kezdhet ő ezentúl angyaltestben?

Elvonszolta magát ágyáig, és belefeküdt. Régóta nem aludt ilyen jól, ilyen pihentető módon. Hajnalban mosollyal az arcán szállt ki belőle az utolsó lehellet. Ágyban, párnák közt halt meg, saját elhatározásából – úgy érezte, ez kötelessége azért, hogy széles körű családja, a halálfalók élete szebb és jobb legyen. Nélküle jobban meg tudják nyerni a világ hatalma feletti háborút.

Reggel három lakótársa kivont pálcával lépett be szobájába. Meglepődtek, hogy a Sötét Nagyúr, Aki Angyallá Változott, már halott. Kissé csalódottak is voltak most, mert már elképzelték, milyen jól mutatna később az önéletrajzukban, hogy a világ érdekében ők ölték meg Voldemortot.

Csalódásukban néhány varázslattal eltüntették a holttestet, majd vidáman mugliírtó körútra mentek. Úgy érezték, rég voltak már ilyen szabadok. Életük immár a saját kezükben van, nem irányítja senki. Csak rajtuk múlik, milyen szebb, és sötétebb világot teremtenek.

De vajon Voldemort hová került ezek után? Kegyetlen életet élt, de angyalként halt meg. Most akkor a mennyországban, vagy a pokolban van a helye?