Múlnak az évek, de Hogwarts a régi marad. Az arcok változnak, a gyerekek felnőnek, tanárok megöregednek, tanárok számukra felfoghatatlan dolgokba keverednek és megöletik magukat.

Man hands misery to man
It deepens like the coastal shelf -

A Hufflepuffok dolgoznak, a Slytherinek ólálkodnak. A Ravenclawok folyton tanulnak, a Gryffindorok sohasem. Így megy ez.

Get out as early as you can
And don't have any kids yourself.

A kicsi Malfoy egyre jobban hasonlít apjára: semmi vér az arcban, extázis a szemben. Néha legszívesebben nevetnék, ha csak meglátom, elég mulatságos, mintha maga Lucius lenne, némi zsugorító méreg hatása alatt, főleg ha észben tartjuk az idősebb Malfoy gyermeteg vonzalmát az apró dolgok iránt. "Draco", egek ura! Ebből is látható, hogy társadalmunk mennyire magába itta a Sötét Úr eszméit: Malfoy elnevezheti fiát a csúszómászó után, s megmaradhat köztiszteletben.

Gyerekek, csak gyerekek, ahogy mi is gyermekek voltunk valaha, de úgy hittük, bölcsek vagyunk és érettek, és a világ meghajol akaratunk előtt. Vajon a mi tanáraink is csak a fejüket csóválták és mosolyogtak... Így volt, semmi kétség.
Csak Dumbledore érti, hogy a gyermekek játékai formálják a felnőttkor majdani üzelmeit.

S ismét csupán egy aggodalmaskodó sóhaj telik tőle. Egy teljes Slytherin generációt nyert el tőlünk a Sötét Úr, s most úgy tűnik, elveszítünk még egyet. Hogyan álljak ezek után a Draco Malfoy-félék elé azzal, hogy minden, amit hall, hazugság, s meg kell találnia a saját igazságait, ha érteni akar valamit a világból?
Tizenegy éve dolgozom Dumbledore-nak, tanítom a gyerekeit a bájitalkeverés tudományára, és küszködöm a legmegátalkodottabb kölykökkel, akik valaha a Hogwarts folyosóit taposták.

Nem sokat beszélünk azóta. Tudja, hol állok, én is tudom, ő hol áll. Ennyi megteszi. Annak fényében, amit átéltünk, értelmetlen mindenféle baráti csevely.

Harry Potter első évének végén meglátogatott a pincéimben, s félrehajtott fejjel tanulmányozott egy ideig.

- Most dühöngsz a bajnokság miatt - mondta nekem.

Épp a lebegőszérumot próbáltam visszagyömöszölni az üstbe.

- Igen, dühöngök bajnokság miatt - feleltem a fogaim között.

Ismét a szokásos trükkjéhez folyamodott: nem szólt, kivárta, míg én nem bírom megállni és beszélni kezdek.

- Mestere vagy a teljesen fölösleges megállapításoknak - förmedtem rá. - Még szép, hogy dühöngök. Mi a fenét akarsz?

Ismét dermedt csend. Utálom ezt az embert.

- Mégis mi az ördögöt akartál elérni? - faggatóztam.

- Harry megakadályozta Quirrell terveit, Severus. Szerintem ezért kijár pár pont.

- Hát persze. De még mennyire, a francba is. Én nem a pontokról beszélek. Elviseljük hogy alulmaradtunk...

- Igazán?!

- Igazán! De azok a rohadt zászlók! Mire volt jó ez az egész? Megaláztad a diákjaimat az egész iskola előtt.

- Miért, úgy tűnt?

- Úgy tűnt? Mit gondolsz, mégis hogy tűnt? Miért kellett elhúznod az orruk előtt? Mocskos, szemét igazságtalanság volt és ezt ők is tudják. És Slytherinek, Albus, csak két lépés választja el őket valaki mástól, aki nem bánna velük ilyen ocsmányul...

- Severus...

- Ez így van! Ha még nincs vége. Ha ő még él, akkor itt állok egy osztályteremnyi halálfaló-jelölttel, és szeretném, szeretném megtartani őket... de hogy bízhatnának benned, ha így elbánsz velük?

- Csak a bajnokságról van szó...

- Ne gyere nekem ezzel! Tudod, milyen fontos ez nekik!

- Gondolom, fontos a Gryffindoroknak is...

- Nem kétlem. Nem is érdekel, hogy ki nyer. De miért kellett ezt így csinálni? A zászlókkal meg az egész felhajtással? Úgy érzik, mintha arculcsaptad volna őket...

Letelepedett az asztal szélére.

A bájitalomra suhintottam a pálcámmal: a keverék még mindig kedélyesen lebegett, kétlábnyira az üst pereme felett. Egy kissé erősen suhintottam. A felhő felröppent a magasba, tétovázott egy kicsit, lebegő, ezüstös masszaként, csak arasznyira a mennyezettől. Majd visszazuhant a földre.

- Ó, hogy az a... - harsogtam tehetetlen dühömben, s néztem, ahogy a bájital szétfröccsen, benedvesítve az asztalokat és padokat a közelben.

- Egy szót se merj szólni! - fenyegettem meg Dumbledore-t vészterhes hangon.

Csak megrázta a fejét, de a szája remegett egy kicsit az elfojtott derültségtől.

A bútoraim kecsesen lebegtek két lábbal a padló felett.

Mire visszabűvöltem a földre az asztalokat, az üstömet és pár, meglehetősen riadt pókot, akik épp a padlón randalíroztak, a haragom elpárolgott.

- Nem volt szép tőlem - ismerte be végül, míg segített egy különösen vonakodó asztalt visszarángatni a földre.

- Tényleg nem - változtattam a hangnemen, de még nem voltam kész megbocsátani neki.

Nem mintha meglepett volna a visszakozása.

Rég a múlté volt az az idő, mikor függtem tőle - legalábbis szerettem volna így hinni -, s most feltűnt a színen egy újabb Gryffindor herceg, akire elpazarolhatja az energiáit, ami drága Harry Potterünk.
Micsoda balszerencse, hogy az új hercegecskénk épp akkor méltóztatott az ölünkbe pottyanni, mikor a mesterem ismét mozgolódni kezdett.
S bár valaki más Magasságos Házába került, mégis nekem kellett fel-alá loholnom, hogy megvédjem a kis patkányt a mi rettegett sötét varázslónkról, a gonosz mesterétől, Quirrell professzortól.

Kérdőre vontam az első órán, csak hogy rám nézzen, hogy láthassam, van-e benne valami az anyjából. Lily szemei néztek rám James Potter ifjonti képéből, máris fennhordott orral és megvetően. Vajon az ilyesmi is öröklődik?

Lehet bár ő a hős az összes sárvérű szemében, azt még nem tanulta meg, hogy át kell látnia saját előítéletein.
Hogy a Slytherin ház feje csak gonosz lehet, mert szeretné, ha a tanítványai nyernének. Hogy van merszem kiállni Draco Malfoy mellett, pedig ha én nem tenném, hát nem tenné senki.

A válogató ceremónia abban az évben a történelem furcsa fintora volt. Egy emberöltő eltelt, s visszatértek a nevek a múltból. Ismét Malfoyok és Potterek kísértenek a Hogwarts folyosóin.

A hangulat felfokozott volt. Mindig az a válogatáskor.
Az elsőévesek mind halálra vannak rémülve, a sárvérűeket lenyűgözik a zászlók, a varázslócsemeték pedig rettegnek, hogy szégyent hoznak a családra, ha esetleg a Borzalmak valamelyik házába osztják be őket...

Mi, házfők, elemünkben vagyunk ilyenkor. Itt nyer bizonyosságot életünk értelme, a válogatáskor, mert míg a legtöbben levetik hajdani hogwartsi házukat, annak minden konnotációjával együtt, mikor elhagyják az iskolát, nekünk négyünknek ez egész életre szól. Vad büszkeséggel ragaszkodunk hozzá, de persze ezt nem ildomos kimutatni a ceremónia során.

McGonagall felolvassa a neveket, míg Sprout, Flitwick és én igyekszünk unott képet vágni és udvariasan tapsolunk.
Olyan nyugodtan ülünk, amennyire csak tőlünk telik, mintha a többi ott se lenne. Az arcunk közömbös, de valahányszor az a vacak süveg a mi házunk nevét kiáltja, büszkeség fut végig rajtunk, és azt gondoljuk "Ő az enyém!", s "Nem a tiéd!" a mellettünk ülőnek.

A Malfoy-kölykön merengtem, aki épp akkor landolt a Slytherin házban.
Balga és gyermeteg fantazmagóriám támadtak, hogy mi lenne, ha Lucius fia a Hufflepuffban köt ki... vagy ami még viccesebb, a Gryffindorban...
Nem, a Gryffindor nem érdemli meg őt... Eszes gyerek, semmi kétség, inkább az enyém, mint McGonagallé...
De nem, az ítélet "SLYTHERIN!", s mi udvariasan tapsolunk. Az idősebb Malfoy valószínűleg megkönnyebbülten lélegzik fel. Gondolom, a kollégáim is. Senki sem vesződik vele szívesen a szülői értekezleteken...
Gondolataim kicsit elkalandoztak, mikor felharsant a név:

- Potter, Harry!

Izgatott suttogás futott végig az asztalok között.

- Harry Potter?
- Az a Harry Potter?
- Nézd csak meg... látod a sebet a homlokán?

Mi, házfők, mély levegőt veszünk. Látszólag, persze, meg se rezdülünk. Inkább éreztem, mint láttam, ahogy Dumbledore büszkén kihúzza magát. Minden figyelem a fiúra és a süvegre összpontosul. Csoda, hogy szét nem robbantak tőle. Nagyon, nagyon sokáig nem hallatszik semmi. Sprout a szája szélét harapdálja... ó, ugyan kérem, nem gondolhatja komolyan... Harry Potter a Hufflepuffban? Még jobb vicc lenne, mint Malfoyjal. Flitwick előredől egy kissé. Az örök optimista.
Igyekszem mozdulatlanul ülni, s magamban némán fohászkodom. Ó, egek, annyira szeretném látni, milyen képet vágnak, a rémült tátogást az egész Nagyteremben, s a dallamos hangot, ahogy James Potter megfordul sírjában, ha a süveg most azt kiáltja: "SLYTHERIN"!
Égre emelném a kezemet, nevetnék, addig nevetnék míg bele nem halok, de boldog, boldog emberként!

De nem, a hercegek nem nekem jutnak, nem is Flitwicknek vagy Sproutnak. Potter "GRYFFINDOR!" Lelke velejéig, nem mintha ebben bármelyikünk kételkedett volna egy percig is. Hátradőlünk, fellélegzünk egy kissé. Kit érdekel? McGonagall háttal áll nekünk, öntelten és ünnepélyesen. Ha egy háttal lehet azt mondani, hogy "Ezt nektek!", hát az övé ezt mondta.

Visszatekintve, akarta a franc a kis szemétládát.

- Ugye nem is a bajnokságról van szó? - kérdezte Dumbledore.
- Ne próbálj analizálni engem! - feleltem. Hát persze, nem azért jött, hogy bocsánatot kérjen, hanem hogy kibeszéltesse velem, hogy mit gondolok. Szóval jobb, ha befogod Snape, ha már ilyen aranyos hozzád.
- Ó, a rohadt életbe! - ordítoztam az üstömmel. Úgy éreztem magam, mint egy hétéves kölyök, már attól féltem, hogy beront egy házimanó és rikácsol velem, mert rendetlenséget csináltam az edények között.
- Nyugodj már meg, drága fiam. Kiráz a hideg, ha a vérnyomásodra gondolok.... Igazán, Severus, nem gondolod, hogy ideje lenne leszámolni az egésszel?
- Nem tudom, mire gondolsz - mondtam mereven. A fene egye meg ezt a szérumot. Nekem volt igazam, mielőtt elkalandoztam volna miatta.
- Dehogynem tudod! Severus, oly sok évvel ezelőtt volt, és gyerekek voltatok... miért nem tudod elfelejteni? Harry csak tizenegy éves... Nem tett semmit, hogy okod lenne gyűlölni...
- Megmentettem az életét!
- Igen, és nagyon jól tetted. Megmentetted az életét, ahogy James a tiédet. Kiegyenlítetted a számlát, miért nem tudsz hát túllépni rajta? Egyébként sem értem, hogy mivel érte el, hogy ennyire gyűlölöd...
- Amikor...
- Igen?
- Nos... mi a tetves frászt akarsz tőlem már megint?
Dumbledore nevetett.
- Remélem, a gyerekek előtt nem használsz ilyen szavakat!
- Nem minden nap - mormogtam
- Tessék?
- Igen, azt mondtam igen! Szerintem ez az egyetlen dolog, amit tanulnak az óráimon.
- Azt nem kétlem - mondta Dumbledore. - Szerintem pedig nem válaszoltál a kérdésemre.
- Zseni vagy - vágtam vissza, és a keverék hozzávalóival kezdtem matatni, csak hogy ne kelljen ránéznem.

Miért, miért kellett, hogy az egyik tanárunk legyen az? Annyira szépen teltek visszavonult éveim, kis Slytherineket nevelgettem, időről időre jól helybenhagyattam velük a Gryffindorokat a kviddicspályán. Nem kívántam már többet az élettől.
Az a rohadt Quirrell! A "Minden a feje tetejére áll"-mutatvány bajnoka. Ezt is taníthatnám az óráimon.

Mégse volt elég okos, hogy palástolni próbálja, mikor megtörtént. Quirrell és én mindig is barátságos viszonyban voltunk. Vagyis nem igazán barátságosban, csak ami nálam annak számít. Elég jól elviseltük egymás társaságát, nagyritkán még kerestük is. Első látásra helyes volt, dadogós, mit sem sejtő és félelmetesen okos. Egy kicsit mesterkélt, egy kicsit meghunyászkodó. Fanyar humora volt, ami tetszett nekem, és sosem húzta a száját vagy sértődött meg miattam, bármilyen durva, gunyoros vagy undok voltam is. Semmit sem vett magára. Tényleg úgy gondoltam, hogy igazán helyes.

Nem tudok rájönni, hogy vajon ő kereste-e a Nagyurat, vagy véletlenül botlottak egymásba. Megnyugtatóbb lenne a gondolat, hogy csak egy gyengécske, félénk dadogós fiúcska volt, aki Lord Voldemort befolyása alá került. De nem hagy nyugodni az érzés, hogy Quirrellt túlságosan számítónak tűnt, semhogy ilyesmi csak úgy véletlenül megeshessen vele.

Micsoda kísértés lehet ez annak, aki a sötét tudományokat tanulmányozza. Quirrell nem auror volt, a szemében őszinte lelkesedés volt, amikor a tárgyáról beszélt. Nem langymeleg szörnymészáros, mint például Lupin, aki akkor se ismerné fel a sötét varázslatot, ha az orrába harapna.

Találkoztunk, szépen összejöttünk, egy héttel a tanév kezdete előtt. Már akkor tudtam. Egy kicsit késve értem be, a többiek már mind ott voltak. egy kicsit távolabb állt, McGonagall és Sprout mellett, udvarias arccal, mindig illedelmesen nevetve, amikor ezt várták, de nem figyelt rájuk igazán. Már akkor is azt a rohadt nevetséges turbánt viselte, és én önkéntelenül is megakadtam rajta.

Mégis, mellette foglaltam helyet, mikor Dumbledore intett, hogy üljünk le. Tettem egy könnyed megjegyzést, halkan, a fülébe suttogva, és ő felnevetett, olyan erőltetetten és idegesen, hogy az egész szoba minket bámult. Gyorsan elcsendesedett, érezve, hogy ez kicsit több volt a kelleténél.

Mérgesen suttogtam neki, egy kicsit szégyenkezve (- mit gondolhatnak most, mit mondtam neki...)
- Neked meg mi bajod?
- Semmi... semmi, Severus... - dadogta, és gyorsan ürügyet keresett, hogy valaki mással kelljen beszélgetnie. Furcsán ismerős árny volt a szemében. Tíz év óta először megéreztem az ismerős bizsergést a karomon. Ami eddig szunnyadt most ébredezni kezdett. A bőr megrándult, mintha valami élő mozgott volna alatta. Semmi több, de ez is épp elég volt. Legszívesebben üvöltve menekültem volna a szobából.

Nem tettem. Pedig ezt kellett volna tennem! Sikoltozva elrohanni, és a többiekre hagyni az egészet. Voldemort visszajöhet, de én nem veszek rész a dologban! Figyeltem Quirrellt, végig az értekezlet alatt, ő pedig kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Dumbledore párszor élesen rámpillantott, mert látta, hogy nem figyelek.

Utána megkérdezte, hogy van-e valami baj. Megráztam a fejem. Babonás félelmem nem engedte, hogy kimondjam szörnyű sejtelmeimet. Mellesleg, nem volt semmi baj. Talán nem volt semmi baj.

Rémeket látok. Vénségemre rosszabb lettem, mint Mad Eye Moody. Ezt hajtogattam magamnak.
A francba is, de szép lett volna! A világ összes borzalmas igazságát odaadtam volna egy adag szép, régimódi, igazi - és igazán alaptalan - paranoiáért.

De nem lehet mindig úgy, ahogy szeretnénk. Némelyikünknek sosem lehet. Az önmagát ismétlő történelem árnyai. Potterből lett az utóbbi évszázad legfiatalabb kviddicsjátékosa. Vajon ez is öröklődik? Miért nem lehetett Ravenclaw a nyavalyás, félrevonult volna olvasgatni és senkinek sem kell aggódnia érte. Sejtettem, hogy a Slytherin diadalmenet a végéhez közeledik.

S még így is, a kedvéért felforgatják a szabályokat, ami ismét a drága, néhai James szeretett emlékét idézi. A kviddicsjátékosaim körülöttem nyüzsögnek a folyosón, és azt mondják:

- Az elsőéveseknek nem lehet seprűje, uram! Neki miért lehetett mégis?
- Mi is benevezhetünk egy elsőssel?
- Vesz nekünk is egy Nimbust, tanár úr?
- Csak egyet? - kérdeztem tréfálkozva.

Ez Marcus Flint volt, aki él-hal a kviddicsért.

- Ó igen, megosztoznánk rajta - ajánlotta viccesen.
- Ez nem igazság, tanár úr!
- A Főigazgató úgy döntött, kicsit enyhít a szabályokon a Gryffindorok kedvéért, mert olyan rosszul megy nekik a kviddics - mondtam.

Pár halvány mosoly volt a válasz. Igaz, már hét éve mindig laposra vertük őket. Nem aggaszt igazán. Még nem láttam játszani a kis szemétládát.

- Nagyon jól játszik - mondta Flint komoran. - Tanja megleste őket gyakorlás közben. Azt mondja, alig lehet szemmel követni, ha igazán belejön... ráadásul egy ilyen seprűvel...
- Nem csináljon be, Flint! Még nem vertek meg minket. Egyébként is, ez csak az a nyavalyás kviddics. Ha nem tudná, sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben.

Ebből persze egy szót se hitt el, és jól tette. De tisztázni akartam előttük, hogy hozzám hiába jönnek vigasztalásért. Quirrell járt a fejemben, és magányra vágytam, hogy merengjek, fel-alá járkáljak és aggodalmaskodhassak egy kicsit.

Ismét a pincében, úgy tűnik, hogy Dumbledore vallatási módszere felér a halálfalókéval. Csak ücsörgött és bámult szelíden. Füstölögtem magamban még vagy öt percig, másfelé néztem és a hernyógyökérrel vacakoltam. Elhatároztam, hogy ezúttal nem fog megtörni. Nem szólok egy árva szót se.

- Ez élvezed, mi? - sziszegtem végül.

Mosolygott.

- Minek a lebegőkeverék? - kérdezte derűsen.
- Leszedni a festéket az irodám faláról - vágtam vissza.
- Igazán?
- Igazán! Hát nem nyilvánvaló? Ki akarom festetni!
- Drága fiam! Veled aztán nehéz beszélgetni!
- Akkor miért próbálkozol?
- Ugyan, Severus, vigyázz azzal a késsel, még a végén levágod egy ujjad! Gondolom, azt nagyon kínosnak találnád.

Lecsaptam a kést és odamasíroztam hozzá.

- Hát jó! Beszélgessünk, ha nincs más bajod!
- Meg vagyok hatva és örök hálám a tiéd. Ülj már le, ígérem, nem ejtlek csapdába

Morogva leültem. A tetves vén démon még ősz öregkoromban is el fogja érni, hogy úgy érezzem magam, mint egy vásott kiskölyök, aki épp próbálja kimagyarázni magát a bajból.

- Ennyire erősek benned az indulatok?
- Milyen indulatok?
- Potterékkel szemben.
- Igen.
- Sajnálom, hogy így van.
- Felesleges. Nem a te hibád. Csak ne akard, hogy elfojtsam. Csak azt ne.
- Miért ne?
- Mert nem lennék képes rá! Gyűlölöm, veszettül gyűlölöm. Ő is gyűlölt engem. Utáltuk egymást. Ezen nem változtat semmi.
- Meghalt - mondta Albus, feltűnően halkan.
- Bár úgy lenne.
- Hogy mondod?
- Úgy gondoltam... hát fogalmam sincs, hogy gondoltam - haboztam egy pillanatig, a gyertya imbolygó fényébe bámulva. - Még nincs vége, ugye? Semminek sincs vége. Voldemort visszajön...
- Severus...
- Tudom, tudom, a kis Potter megállította. De nem végzett vele. Visszatér, előbb vagy utóbb, és az egész kezdődik előről. Hallgass!

Láttam, hogy Albus kinyitja a száját, hogy vigasztaljon.

- Ne gyere nekem hazugságokkal vagy féligazságokkal Te tudod, én tudom, hát minek szépíteni?

Ismét becsukta a száját. Mikor ismét beszélni kezdett, a hangját suttogóra fogta.

- Biztosan igazad van . Évek óta tudjuk, hogy nem tűnt el örökre. És mit tettünk ezekben az években? Őrködtünk. És most, hogy visszatért, eljött az idő, amire vártunk...
- Én ugyan nem őrködtem.
- Dehogynem. Egész hátralévő életedet azzal akarod tölteni, hogy tanítasz, vagy veszekszel, ha valaki szaladgál a folyosón? Nem. Őrködtél és most eljött az időd. Nem akarok hazudni neked. Nem ígérhetem, hogy ezúttal gondoskodni tudok a biztonságodról, az életed mostantól a saját kezedben van. Nem lesz könnyű. De ez a helyzet. Meg kell tennünk.
- Mit kell megtennünk?
- Bármit, ami szükségesnek látszik. Még nem tudom. Harry most nyert nekünk egy kis időt, egy kis lépéselőnyt.
- De jó nekünk...
- Köszönöm, Severus.
- Mi az ördögöt?
- Hogy vigyáztál rá. Tudtam, hogy rád számíthatok...
- Ó, menj a jó édes... - ezt mondtam, de nem voltam elégedetlen.
- Sikerülhet, ha összetartunk. Bízom benned, és itt mindig lesz hely a számodra. De másoknak nagyon nehezére esik, hogy bízzanak benned, és meg is tudom érteni őket. Nem értenek téged, te pedig nem feded fel a titkaidat.
- Szép kis kém lennék, ha megtenném!
- Ez is igaz.

Elgondolkozva vakargattam a bal karomat. Mindketten tudtuk, hogy mit jelent ez. Komor pillantásokat váltottunk.

Sosem lesz vége, amíg csak egy is él közülünk, megjelöltek közül. Még egy olyan hűtlen kutya is, mint én. Mi őrt álltunk, ők nemkülönben. Lucius Malfoy irigyen őrzi a helyét a társadalomban, s várja, hogy eljöjjön az ő ideje. Még mindig mindenütt halálfalók rejtőznek. Olyan sok elmenekült. Voldemort kényelmesen visszatérhet a teljes udvartartásával együtt, talán még többel is.

Időről időre újabb generációkat nevelünk fel és útra indítjuk őket a világban. Szomorú, de mindegyik új lappal indul, és egyik sem tanulhat a mi hibáinkból. El kell követniük a sajátjaikat. Nincs semmi új, se égen, se földön.

Mint Quirrell, aki ezt tökélyre vitte. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egy ideig azon merengtem, talán ha elmesélem, amit én megértem, akkor talán nyugton marad. De nem hiszem. Ha alkottunk valamit, azt már használni kell. Senki sem képes nyugton maradni ezen az elátkozott földön. Azt mondta, volt egy kellemetlen találkozása egy vámpírral. Nem akart beszélni a dologról.

Vámpírral?, kérdeztem, kissé kételkedve.
N-n-nem azt mondtam?, válaszolt védekezőleg.
Hol?
Erdélyben, természetesen.
Természetesen, de mégis hogyan?
M-m-most nem akarok b-b-beszélni róla.
Ugyan miért nem?
N-n-nem, és kész.
Eddig sosem volt bajod a vámpírokkal.

Erre csak hallgatott. Biztos sejtheti a származásomat, már ha érti a sötét varázslatokat és a kivédésüket, de még sosem hallhatott tőlem ilyen nyílt célzást.

N-n-nos...
Nos?

Hirtelen tőle nagyon idegen harag vett erőt rajta:

Ez vámpír volt, igazi vámpír! Ki ijedne meg egy nyavalyás fogatlan dhampírtól, mint te?

Majdnem bekaptam a horgot. Azt akarta, hogy támadjak, hogy csattanjak fel és a rám oly jellemző apokaliptikus dühvel vágjak vissza. Mindenki meghallaná, mindenki megbotránkozna - miattam, nem miatta - és neki alapos indoka lenne, hogy a tanév végéig elkerüljön engem. Időben észbe kaptam. Majdnem sikerült mosolyognom is.

Szerencsétlen, mondtam. Fogalmad sincs, hogy mit tettél.
Nem tudom, miről beszélsz.
Dehogynem. Tudod te, nagyon jól.
Nem. Severus, igazán, fogalmam sincs. Nézd, sajnálom, hogy felemeltem a hangomat. Csak fáradt vagyok, nagyon fáradt.

Ismét, az a vékonyka, ideges nevetés.

Elfelejtettél dadogni.
M-mi?
Ugyan, ne kezdd most. Hallottam.
Tényleg f-f-f-fogamam sincs, hogy mire gondolsz. Severus, én...
Gondold át jól, Quirrell. Nem szeretném azt látni, hogy még nagyobb ostobaságot követsz el. Gondolkozz el ezen. Figyellek.

Ilyen beszélgetéseink voltak, újra meg újra. Egyre jobban titkolta a dolgot. Mindenki azt gondolta, hogy szörnyen rászálltam, hogy rögtön menekült, ahogy beléptem a terembe. Ugyan, ki gyanítaná a szegény kis Quirrellt, ha ott vagyok én? A gonosz, undok Snape professzor, aki szórakozásból csinálja az ilyesmit.

Itt lent a pincékben minden csendes. Senki se zavar engem idelent, kivéve az öreget, aki néha bekukkant, hogy megnézze, nem váltam-e veszélyforrássá. Véresre vakartam a bőrt a bal karomon. Ő meg nézte, nyugodtan.

- Senki sem tenné meg, amit én tettem - mondtam végül.
- Ez igaz... nagyon jól tettél mindent.

Megráztam a fejem. Nem dicséretet vártam.

- Csak azért tudom jól csinálni, mert az vagyok, aki vagyok. Ne kérd, hogy változzak. Sosem leszek az aranyifjak egyike, tudod jól. Nem illenék bele a képbe.
- Nem, talán nem. Slytherin vagy, nem vitás.

Undor fogott el erre.
- Ez nem sértés volt, most nem. Sohasem az. Reméltem, hogy jó vezetője leszel annak a háznak, és úgy lett. Bíznak benned ezek a Halálfaló-ivadékok. Tudják, hogy szem előtt tartod az érdekeiket. Bennem nem bíznak.
- Ugyan miért tennék? - mondtam, félig magamban, és ismét a bajnokságra gondoltam.

És én miért tenném, gondoltam magamban, bár igazából tudtam, hogy miért. Ha nem bízhatok Dumbledore-ban, hogy jót akar nekem és az enyéimnek, akkor nem bízhatok senkiben. Senkiben a világon. Dermesztő, dermesztő gondolat. Remélem, ez a megalapozatlan paranoia, amire vágytam.

- Sajnos a régi beidegződések vezérlik őket is. Slytherinek nem fogadnak el kegyeket a kegyeltektől, ezt már megtanultam. Azaz elfogadják őket, de megköszönni nem fogják, s a hátadba állítják a kést, ha megtehetik.
- Ugyan, hagyjuk a melodrámát! Nem bűnözők hordája vagyunk, és nem is vadállatok. Csak szerencsétlen gyerekek és elég a süveg szeszélye, hogy...
- Szerinted te miért lettél Slytherin?
- Talán mert olyan szépen alliterál a nevemmel...
- Meglehet, meglehet... - halvány mosollyal nyugtázta, hogy tréfával zökkentettem ki a gondolatmenetéből.
- Tehát, mit akartál mondani? - kérdeztem némi hallgatás után.
- Nem fogadnak el kegyeket a kegyeltektől...
- A hercegektől.
- Hogy mondod?
- Tudod jól.
- Nos, igaz. De te közéjük tartozol. Benned bíznak. Nem bíznának bennem, bármit is tennék.
- Próbálkozni azért lehetne.
- És nézzem, ahogy sorra kiveszik a gyerekeket az iskolából, mert nem akarják, hogy holmi muggle-bérenc zavarja meg a gondolkodásmódjukat? Az egyetlen oka, hogy a Halálfalók gyerekei itt vannak és nem a Durmstrangban...
- ...a Slytherin ház. Igen.
- Slytherin büszke hagyományai. Tudod az igazat. Többet tanulnak tőled, mint bárki mástól.
- Sosem hallgatnak rám. Sosem hallgatnak rám, sosem tanulnak.
- Próbálkozni azért lehetne.

Touché. Nincs semmi új, se égen, se földön.

Dumbledore-nak nem számít igazán. Azután, amit a zászlókkal rendezett... El akarja veszíteni ezeket is? Talán azt gondolja, hogy az egész csak egy rohadt játék, és milyen remek szórakozás! Gryffindor versus Slytherin, és egy null a javunkra az aljas Slytherinek és a gonosz Snape professzor ellen! Örvendezzen a világ! A Slytherinek meg csak nézzenek össze, merengve, hogy mi a fene is történt.

Nem, Lily fiának semmi szüksége a jóindulatomra, úgyis halálra kényezteti mindenki, aki csak szembejön vele. Igaz maradok a Slytherinekhez, és dédelgetem sérelmeim emlékét.

Semmi szüksége a jóindulatomra, és hiába is várná tőlem. Ott vannak az enyéim, aggódhatok értük ha épp meguntam, hogy a saját, meghosszabbított életemen rágódjak. Egy osztályteremre való új név várja, hogy hozzáírjam a történelemhez, s mindegyikük Slytherin. Csaták, melyeket nem nyerhetünk meg, mégis meg kell vívnunk, ez az osztályrészem az életben.
Azon merengek, vajon jól döntöttem-e. Túl késő most már. A döntések nagyon rég születtek vagy pedig gyenge elmeállapot szülöttei, melyet megfertőzött egy sárvérű, aki verseket olvastatott velem.

Dumbledore feladna engem a hercegeiért, pedig én az Uramat adtam fel őérte. Két úr szolgája vagyok. Bár egyiké se lennék.

Quirrell elment és bevégeztetett neki. Legszívesebben szétmarcangolnám a torkát. Miért nem tudnak az emberek nyugton maradni? Én se tudok nyugton maradni, bármennyire is szeretném Potterre hagyni az egészet. Hátat fordítottam a Kígyók Istenének, és megpróbáltam megtisztulni az adósságtól, amellyel James Potternek tartozom az életemért, mert egyszer megmentette. Értelmetlen ostoba időpocsékolás volt, már ha ez valakit érdekel.
Remek, gondoltam, a csúnya gonosz Quirrell nem tudta felfalni kölykeit, s akkor talán én is visszatérhetek tizenegy éve tartó álmomhoz. De jó, de jó nekem.

***

Már eltelt pár hét a tanévből, mikor valaki kopogtatott az ajtómon.
Tessék, mondtam, s talán zord hollók jutottak eszembe. Vagy inkább azt gondoltam, ezek a nyavalyás elsősök azt hiszik, hogy nincs jobb dolgom...
Kinyílt az ajtó. Egek, a kis Malfoy.

Ó, sajnálom, hogy zavarom, tanár úr...
Mit tehetek önért, Mr. Malfoy?
Csak... csak levelet kaptam apámtól ma reggel.
Ó, de kedves, doromboltam, kissé keserűen. Meglehetősen kellemes volt az érzés, hogy egy Malfoy a félelemtől remeg előttem.
Arra kér, hogy adjam át önnek ezt... Egy darab papirost nyújtott felém, szépen összehajtva, a pecsétjén a kígyóval.
Óvatosan nyitottam ki, mintha attól félnék, hogy felrobban. Kézzel írott levél volt, egyenest a seniortól.
Kimondhatatlanul örül, így a levél, hogy én vagyok Draco házának feje. Milyen jó, hogy ismerőst talál ebben a pozícióban... Mint tudja, családunknak régi és büszke hagyományai vannak a Slytherin házban, és biztos vagyok benne, hogy fiamat jó képességű tanulónak találja majd, ő pedig méltó és bölcs oktatóra talál az Ön személyében, mély tisztelettel, satöbbi, satöbbi...

A modor kifogástalan - íme, az idősebb Malfoy. Tényleg tökéletes. Hiába, mi, aranyvérűek tudunk viselkedni.

Összeszorítottam a számat. Semmi szükség nincs arra, hogy Draco azt jelentse odahaza, hogy nevettem a levélen. Persze olvastam a sorok közt, s úgy még cirkalmasabb volt.

"Ez egy alig kendőzött fenyegetés" - írhatta volna. - "Rosszabbul is járhatsz, sokkal rosszabbul, s legalább kimentesz valakit közülünk. De csak haladékot kaptál, Snape, és ne próbálj meg holmi újító, mugglebérenc filozófiát csepegtetni a fiam fejébe. Dicsőségre született, tudod jól.
Jeges tisztelettel, Lucius Malfoy."

Adja át üdvözletemet az apjának, Malfoy, mondtam az előttem tébláboló kisebbiknek.
Mondja meg neki, hogy örülök, hogy maga a házam tagja.
Draco mosolygott, kicsit elvörösödött, s eközben egyáltalán nem hasonlított az apjára, majd kihátrált az irodámból.

Nevetgéltem egy kicsit és félretettem a levelet. Milyen remek érzés, ha egy Malfoy meghunyászkodik előttem. Az idősebb pedig fenyegetni próbál. Nem felejtette el, nem bocsátotta meg, amit tettem, de ha Voldemort kész volt meghagyni az életemet, ő nem tehet semmit, még most sem.

A tűzrózsám, egy távozó prefektus hajdani ajándéka (aki nem is álmodta volna, hogy ilyen sokat fog jelenteni az emléke), itt áll az asztalon. Nektárjának sistergő cseppjei túlcsordulnak a cserép peremén és lapos kis mélyedéseket marnak a fába. Órákig el tudom nézni, és azon merengek hogy vajon mi történt azzal, amit én ültettem és Lilynek adtam sok-sok évvel ezelőtt.

Malfoy megpróbál rám ijeszteni. Nem félek Malfoytól, nem az igazgatótanács egyik hülye birkája vagyok, akire acsaroghat, sem pedig gyerek, akit megbénított a beidegződött félelem és a hatalom ígérete.

A Kígyók Istenének jó és hűséges szolgái okkal félnek Lucius Malfoytól, de én nem. Mi vagyok hát én?
Reménykedem, bár lehet, hogy minden reményem hiábavaló, hogy a legnagyobb hiba vagyok, amit az én Uram valaha elkövetett.