Az erotika, így a fehérnemű fejlődésének története éppen attól érdekes, hogy egyik véglettől a másikig csapong. A XVIII. század a gáláns és pikáns légyottok, a teljes romlás és erkölcsi züllés korszakaként vonult be a történelembe. Olyannyira, hogy a kor erkölcsi normája azok felett tört pálcát, akik házasságuk mellett nem tartottak szeretőt. Érthető tehát, a nők megújult erővel és minden figyelmükkel azon munkálkodtak, miként hódítsanak.
A keskeny csípő divatját éljük, amikor a fűzőket segítők egész hada húzta, vonta, szorította minél feszesebbre, hogy viselője kellően szexis legyen. Számított is, hogy egészségtelen viselet, összeszorította a gyomrot, a belső szerveket! A cél minden eszközt szentesített. Még akkor is, ha azok összsúlya olykor nyolc kilónál is többet nyomott. Kihámozni a nőt eme tengernyi kiegészítőből olykor embert próbáló és felettébb időigényes elfoglaltságnak bizonyult. Nem véletlen, hogy a korabeli képeken a férfiak nem bajlódnak a vetkőztetéssel, csupán a szoknyát felemelve szeretkeznek. Az előjáték, úgy tűnik, még váratott magára. Elérkeztünk napjainkhoz, a nők öntudatra ébredésének idejéhez. A korhoz, amikor a nők egyenlő jogokat harcoltak ki maguknak. Eljött a sportolás, a munkába állás, az aktív életvitel ideje. Persze mindez lehetetlen lett volna kosarakban, fűzőkben, erényövekben és alsószoknyák tömkelegében. A kiutat egy leleményes amerikai nő, Mary Jakobs mutatta meg, aki újra felfedezte, kitalálta a melltartót. Két aprócska, zsebkendőnyi darabot összevarrt, és madzagot erősített hozzá. A gyártási jogot eladta egy amerikai gyártulajdonosnak, aki örömmel fizetett érte, elkövetvén ezzel élete legjövedelmezőbb befektetését. A melltartóról ugyanis kiderült, hogy kényelmes, hordható, szép formát kölcsönöz a mellnek, rendkívül praktikus, mert sport és munka közben tartja a mellet, és nem akadályozza a mozgást.