Nakamura ezt a verset a "Köszönöm, hogy felébresztettél" című fanficemhez írta. Köszönet érte! ^^
Tűz
"Nem tudom, miért, de elvágyom innen
Eressz el kérlek! Ne szorítsd a kezem!
Maradni úgysem bír, ki szabadnak született,
Érzem, hogy lelkem csak odakint nevethet.
Itt vagyok, de máshol járok,
Rád vágyom és mégis szállok.
Szétszakad lelkem e két világ között,
De mennem kell, nem bírom e rácsok mögött.
Fáj a szívem, hogy sírni látlak,
Éjjel a Holddal küldök csókot a szádnak.
Minden fűszálban keresem az arcod,
S minden esőcseppel siratom a harcot.
A harcot, mit minden nap vívok,
Bár nem akarom, mégis megemelem a kardot."
Lesújt a penge, s felcsap a szikra,
Felizzik újra az ezeréves karma.
Körbeforog a világ, s szenved minden ember,
Mert bár szeretni akar, de nem tud, nem mer.
A csata az ő otthona, hol lelke, szíve lakik,
Hol éjjel-nappal éggel-földdel hadakozik.
Ezer lánggal csap fel a tűz,
S vörösre nyalja a kopár földet.
Belekap a szél s viszi, viszi tovább,
Szétszórja a fájdalom szürke hamvát.
Lehull a földre, s virág nyílik ott,
Hol más növény soha meg nem kapaszkodott.
Mímel a világnak valami furcsa zamatot:
Keserű, de ugyanakkor édeskés illatot.
Beszívja a fiú, csak áll és ámul.
Özönként patakzik a vér a karjából.
Leereszti karját, szeméből tűnik a szikra,
Átveszi helyét a bánkódás arca.
Banja a múltat, a jelent, a jövőt,
Minden tovaúszó perccel a megtört erőt.
Térdrerogy s a virágért nyújtja karját,
Míg szemében összegyűjti a világ fájdalmát. |