Kumiko
Sesshomaru és Rin
Inuyasha kardja bal karjába vágott.
Érezte a fájdalmat, a vér szagát.
Egy darabig csak állt ott,
Aztán végre összeszedte magát.
Elmenekült. Egy fa tövében lepihent.
A karja sajgott, már alig látott,
Majd a fájdalom lassan ellibbent.
Már nem látta maga körül a világot...
Vajon ki Ő?- gondolta a kislány.-
Én árva vagyok. Neki sincs senkije?
Meglátta a szépséget alvó arcán:
Valahogy fel kell ébresztenie.
Ápolta Őt és etette,
Várta, hogy erősödjön.
A szellem sem igazán értette,
Miért hagyja hogy így törődjön vele?
Szép lassan aztán felépült,
Az ereje ismét a régi lett,
De gyűlölete nem gyengült,
Csak akkor nyugszik, ha öccse a föld alatt pihen.
A lány még mindíg ott volt mellette,
De a szellem már nem bánta.
Bár közel halandót soha nem engedett,
A lány lett egyetlen igaz társa.
Egymás iránt mit éreznek?
Ők is meglepődtek, de így történt:
Tiszta, igaz, mély szeretetet
S ez a szeretet erős kötelék.
A szellem már tudja, milyen egy barát,
A lányért bármire kész.
Nem bánthatja őt a halál,
Sem más gonosz kéz.
Örökké együtt lesznek,
Nem választja el őket semmi.
Az úton most már együtt mennek,
Nem tudnak egymás nélkül élni. |