8. fejezet

Visszajöttem a hálótermünkbe és bevonultam a fürdőbe.

Megnyitom a csapot, és beülök a kádba. Gondolkozom, mert igen, a közhiedelemmel ellentétben én olyat is szoktam. Sorra veszem a történteket. Dióhéjban. Harry szakított velem, mire én bosszúból elkezdtem járni Malfoyjal. Azután Ronnal és Hermionéval vesztem össze. Malfoy felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, jobban is meg tudná keseríteni Harry életét. Aztán Harry feljött hozzám és azt mondta, hogy visszafogad, ha megváltozom. Mire én legurítottam a lépcsőn. Rögtön utána Malfoy után mentem, lefeküdtünk, és így lett Malfoyból Draco.

Körülbelül ennyi. Egyébként nem tudom, mit érzek. Szerettem Harryt, de a tegnapi beszélgetésünk óta haragszom rá. Borzasztóan. Egy világ omlott össze bennem, mikor kimondta azokat a szavakat… Nem hiszem, hogy tudnám ugyanúgy szeretni őt, mint azelőtt. Igazából már abban sem vagyok biztos, hogy amit eddig éreztem iránta az szerelem volt. Lehet, hogy csak egy kislány rajongása.
Aztán itt van Draco. Abban még nem vagyok biztos, hogy szeretem. Hisz alig négy napja ismertem meg jobban. Ennyi idő alatt a boszorkány nem lesz szerelmes, vagy igen? Tudom, hogy tegnap megváltozott bennem valami iránta. De nem akarom magam abba a tévhitbe rángatni, hogy ő a tökéletes férfi a számomra. Sőt, egyáltalán nem. Egyszerűen csak nem értem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy lenne mit értenem.

Lesüllyedek a víz alá. Olyan az életem, mint egy szappanopera. Ha most elmondanám Dracónak, hogy megmozgatott bennem valamit, világgá szaladna. Ezért inkább nem is mondok semmit.

Az órák unalmasan telnek. Mondhatni egyhangúan. Mára már senkit sem érdekel, hogy járunk Dracóval. Amiért hálából mindenkivel kivételesen kedves vagyok. Ez a többieknek is feltűnik, mire kérdezgetni kezdik, hogy mi bajom, ki van a halálán… Ennyit a roxforti diákok empátiájáról. Már kedves sem lehet az ember. Borzasztó.

Ebédnél csak kotorászom az ételt. Egyedül érzem magam. Malfoyjal ugyebár nem beszélhetek a problémáimról, mivel azok fele hozzá kapcsolódik. Hermione sem jó, mert elfogult. Áá, megvan. Luna.

- Szia Luna – ülök át a hollóhátasokhoz.
- Hello Ginny. Mi a baj?
- Végig tudsz most hallgatni?
- Persze, van időm.
- Szóval, tudod, hogy Draco meg én járunk. De én csak azért kezdtem el vele járni, hogy bosszantsam Harryt és féltékeny legyen. Na, be is jött. Tegnap kijelentette, hogy ha néhány dolgon változtatok, akkor visszafogad. Na, itt egy csöppet meglepődtem. Otthagytam. Aztán… lefeküdtem Dracóval. És élveztem. Most pedig nem tudom eldönteni, hogy mit érzek Draco iránt. Nem hinném, hogy szerelmes vagyok, de közömbös sem.

- Ginny, ha már Harry nem számít…
- Nem, végeztem vele.
- … akkor Malfoynak túl nagy esélye van rá, hogy belopja magát a szívedbe. Ugye tudod, hogy mit csinálsz?
- Hát ez az, hogy nem!
- Gondold át a dolgokat. Lehet, hogy Malfoy nem érdemes rá, hogy szeresd. Lehet, hogy te magad sem vagy rá felkészülve, hogy szeress.
- De mi van ha…
- Na, nekem most mennem kell, Gin.
- Szia – sóhajtom elhalóan.
- Majd találkozunk.
- Ja, persze. Majd. - Kösz a segítséget. Igazán.

(…)

Már egy hónapja volt annak a bizonyos estének. Azóta többször is jártam már a mardekár hálókörletében. És nem bántam meg. Viszont kezd egyre jobban eluralkodni rajtam valami. Úgy érzem, mintha lenne velem valami baj, de nem tudom, pontosan mi is az.

Azonban rájöttem, hogy tényleg szerelemes vagyok. Mégpedig Dracóba. Most, hogy egyre többet beszélgetünk, kezd körvonalazódni, hogy milyen ember is ő valójában. Egyre gyakrabban hallom az igazi Dracót, aki nem olyan ironikus, nem olyan kemény. Azt hiszem, elkezdett bízni bennem.

Nem mondtam el neki, mit érzek iránta. Ugyanis váltig állítja, hogy ő aztán sosem lesz szerelmes, nem fog szeretni senkit és semmit, mert ebben a világban annak nincs értelme. Így inkább hallgatok.

Egyébként nagyon jól megvagyunk. De lassan el kellene tanulnom az RBF-ekre, de úgy sokkal kevesebbet lehetnénk együtt. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem segíthet nekem a tanulásban…

Hermionéval ismét beszélő viszonyban vagyunk, a bátyám viszont látni sem akar, mivel megbántottam a legjobb barátját. Én bántottam őt. Szánalmas. Harry szintúgy, amit nem is bánok annyira.
Ebédnél Hermionéval beszélgetek, mikor is úgy érzem, hogy szétszakadok belülről. Baromira elkezd görcsölni a gyomrom. Hermione segít felmenni a gyengélkedőre, de mivel becsöngetnek, el is kell mennie. Míg a Madam vizsgálgat, megiszom néhány főzetet. Rögtön álmos leszek…

Mire felébredek, kint már sötét van. Szólok a Madamnak, mégiscsak tudni akarom, mi bajom van.

- Ó, szívem, csak elrontotta a gyomrát. Viszont.
- Igen?
- Mondja, szűz még?
- Nem – nyelek egy nagyot.
- Mostanában élt nemi életet?
De még milyet – alkarom mondani, helyette csak nyögöm: - Igen.
- Nem vagyok benne biztos, de a jelek arra mutatnak, hogy ön terhes.
- Terhes?!
- Igen.
- Milyen jelek?
- A magzat még igen kicsi. Lehet, talán egy hónapos. Ezek szerint sejtése sem volt róla?
- Persze, hogy nem.
- Már csak három hónap van hátra az iskolából. Az RBF-eket zavartalanul leteheti. Persze, csak akkor, ha meg akarja tartani a babát.
- Én… még nem tudom.
- Akkor döntse el. Nincs már sok ideje hátra addig, ameddig törvényesen elvetetheti a magzatot.
- Gondolkozni fogok rajta – ígérem.
- Most pihenjen. Ráér holnap megvitatni az apával. - És itt hagy.

Az apával! Úristen, Malfoy! Atyavilág. Nem mondom el Dracónak. Nem is fogom. Ő mondja, hogy nem szeret senkit és semmit, vagyis akkor engem és a gyerekünk sem lenne kivétel... Legalább magamnak valljam be az igazságot.



Mire hajnalodik, döntésre jutok.

Reggel úgy megyek órára, mintha mi sem történt volna, pedig ott sétál mellettem Draco. Hiába, a gyengélkedő Weasley lány híre még hozzá is eljut. Meg is lepődtem, mikor megláttam a gyengélkedő ajtajában.

Azzal a gondolattal ülöm végig az órákat, hogy itt már senki sem segíthet.

(…)

Az RBF vizsgáim remekül sikerültek, köszönhetően annak, hogy szinte menekültem Draco elől. Amit persze észrevett, de volt olyan „kedves” és nem kérdezett rá.

Aztán eljött a szülinapja és pedig azon gondolkoztam, hogy elé állhatnék egy amolyan babacipős dobozzal. Biztos leesne az álla. De az olyan stílusos és elcsépelt lenne, egyáltalán nem én lennék. Szóval szülinapja volt. Nem izgattam magam az ajándék miatt, hiszen nem várja el tőlem. Nagyon meglepődne, ha megajándékoznám. Nem is adtam neki semmit. Úgyis annyi mindent kapott a családjától, barátaitól, rajongóitól. Igazán felesleges lett volna megajándékoznom. Pedig olyan jól nézett ki az a kígyó Roxmortsban…

Mikor felszállunk az Expresszre, külön fülkébe vonulunk. Legutoljára a prefektusi megbeszélésen találkozunk. Nem mondtam neki, hogy szakítsunk, sem azt, hogy nem fog többé látni. Úgy köszöntem el tőle, mintha csak a nyárra lennénk távol egymástól. Talán hiányozni fogok neki. Talán kedvelt egy kicsit.

Mire leszállunk a vonatról, már nem látom. De mikor elindulunk, látok a tömegben egy szőke pontot. Azt hittem, megszakadok és nem bírom tovább. Legszívesebben odarohantam volna. Elmondtam volna neki, hogy apa lesz. Hogy szeretem. De túl gyáva vagyok hozzá.

Aztán otthon leültem anyával beszélni. Viszonylag könnyen előadtam, hogy terhes vagyok. Immár négy hónapja, és eddig bűbáj volt rajtam. Egy kicsit ki volt borulva. Rengeteg mindennek elhordott. Aztán mikor elnyugodott, megkérdezte, hogy ki az apa. Nem válaszoltam. Mire újból kiakadt. Aztán méltóztattam elmondani neki, hogy nem Harry az apa. Tudom, hogy titokban abban reménykedett, hogyha legalább ekkora hibát követtem el, legalább Harry az apja. Mindig is azt szerette volna, ha Harry is rendesen a család tagja lenne. Kár, hogy nekem semmi kedvem ahhoz, hogy mindent elintézzek neki.

Aztán előadtam azt is, hogy nem akarok visszamenni a Roxfortba. Miközben őrjöngött, felvetettem, hogy talán tanulhatnék a Beauxbatonsban. Ugyanígy elrejthetnénk a hasam, és majd amikor szülni kéne, hazajönnék. Befejezném az iskolát, utána tanulnék. Addig ő vigyázhat a gyerekre. Imádná, hogy újból kisgyerek mászkálna a háznál.
Egyszerűen mindenre gondoltam.

- És az apa nevére íratod a kicsit?
- Nem anya. Nem akarom, hogy tudjon a kicsiről. Sokkal jobb lesz így.
- De még alig vagy tizenhat éves!
- Te mennyi is voltál, mikor először szültél? Tizenhét?
- Igen, de én már házas voltam!
- Én pedig nem leszek az!

Persze tudom, hogy ha anya rákérdezne, Ron azonnal elmondja neki, kivel jártam az elmúlt időben. Viszont már ez sem tud megállítani. Rájöttem, hogy sokkal komolyabb ember lettem Draco mellett. Tudok felelős döntést hozni. Egyedül is el tudom intézni a dolgaimat. Ha anyám nem segít, akkor is meg tudom oldani a problémáim. Egyedül. Igenis képes vagyok rá!

Mire letelik a nyár, a kedélyek is megnyugszanak. Anya felajánlotta a segítségét. Már Ronnal is köszönünk egymásnak. Még mindig Hermionénak öntöm ki a szívem.

Elindulok Franciaországba. Az úton kezeimet a hasamon tartom. Még a nyár előtt Draco ugyanezt tette, bár nem tudott semmiről. Érzem, ahogy nő bennem a csöppség. Már nem vagyok mérges sem anyára, sem Dracóra, sem Harryre. Nekem most ezért a csöppségért kell élnem. Most érte teszek mindent. Úgy fogom szeretni, mint az apját. Azzal a különbséggel, hogy erről ő tudni fog.


Következő