|
Álom és valóság
bee 2008.06.25. 16:03
 -
4. fejezet
Álom és valóság
- Lenne kedved velem jönni holnap Roxmortsba?
Alex most is kedves volt és megnyerő, mint mindig. Pont, mint Potter, csak szolidabb kiadásban. És ezért egészen másképpen volt vonzó, mint a Griffendéles. Potter magabiztos volt, kisportolt, sármos és észvesztően jóképű. A Roxfortban szinte minden lány az ő kegyeit kereste (vagy ha nem az övét, akkor Blackét), még úgy is, hogy tudták az első éjszaka után – ami általában az első randit követte is – repülnek. Minden lány úgy gondolta, majd ő fogja megszelídíteni az adonisz páros egyik felét, és ha ez nem jött össze, hát megpróbálkozott a másikkal.
Alex ezzel szemben sokkal visszafogottabbnak mutatkozott. Korántsem volt annyira eltelve magától, pedig tejfölszőke haja, tengerkék szemei és szelíd mosolya minden alapot megadott volna erre. Tipikusan az az ember volt, akit egy mugli kislány szőke hercegnek nevezne. Ő mégis inkább visszahúzódó típusnak tűnt.
Lily Evans, mint ahogy bárki más is a kastélyban – akárhogy is tagadta – kezét, lábát törte volna egy randi lehetőségért Potterrel. Azzal a Potterrel, aki most már több mint fél éve minden éjjel meglátogatja őt álmaiban. Azzal a Potterrel, aki csak kicsit szenved feltűnési viszketegségben, aki sármos, megnyerő és figyelmes, és végül azzal a Potterrel, akinek nincs minden héten új barátnője. Ám, ez a Potter a valóságban nem létezett, vagy legalábbis Lily szerint nem, illetve ő biztos, hogy nem ismerte csak futólag…
Így, míg Potter roxmortsi meghívásait rendre visszautasította, addig Alex kérdésére egyből igennel felelt.
- Jó, akkor mit szólnál, mondjuk, ha a Nagyterem előtt találkoznánk tízkor?
- Nekem megfelel.
- Remek, akkor holnap – mondta a fiú, és egy búcsú puszit nyomva a lány arcára - aki ebbe természetesen belepirult - távozott.
Lily egyedül baktatott vissza a torony felé, lévén ebéd után, és mivel Alice és Frank ismét kettesben rejtőzködött valahol. Ekkor futott össze McGalagonnyal, aki az ebéddel végezve a tanári felé igyekezett.
- Miss. Evans! De jó, hogy látom! Kérem, megtenné, hogy megkeresi Pottert, és szól neki, hogy várom az irodámban? – A tanárnő meg se várva a válaszát, egy köszönömöt hátrakiáltva, el is tűnt a szeme elől.
- Remek… - dörmögte az orra alá.
Megfordult, és visszaindult a Nagyterembe. Aznap délelőtt volt egy lyukas órájuk, így Potter kapva-kapott az alkalmon, és beszúrta az edzést közvetlen ebéd előttre, ennek eredményeként a csapattagok csak most szállingóztak az asztalokhoz, hogy az utolsó pillanatban leemelhessenek egy-egy csirkecombot az eltűnő tálakról. De Potter még nem volt sehol. Mivel mást egyelőre nem látott, Siriushoz ment oda.
- Potter?
- Parancsolsz? – nézett rá a fiú értetlenül. – Black vagyok, nem emlékszel? Talán valaki megátkozott? – vigyorgott szemtelenül.
- Látom, humorodnál vagy… Hol van Potter?
- Még az öltözőben, ma az ő feladata volt összeszedni a felszerelést. Miért? – Lily, ügyet sem vetve a kérdésre, csinált egy hátraarcot, és ezúttal az öltözők felé vette az irányt.
Mikor odaért, bekopogott, de nem kapott választ, így lenyomta a kilincset. Az engedett, és az ajtó hangtalanul kitárult. A helyiség üres volt, nem lehetett mást hallani csak a csobogó zuhany zaját, majd hirtelen csend lett. A tusoló felől neszezés, és ahogy Lily állt és várt – maga sem tudta, hogy mire – egyszeriben előtte termett a szinte teljesen meztelen Potter. Derekán hanyagul körbetekert törülköző volt, kidolgozott felsőtestén még lefele folytak a vízcseppek, amik felborzolt hajából is csöpögtek. Ahogy észrevette a lányt, megállt az öltözőszekrénye felé félúton.
- Evans, hát te mit keresel itt?
- Én… én csak… - Lily nem tudta eldönteni, hogy zavarában nem tud megszólalni, vagy a látvány fojtja belé mondandóját.
- Minden rendben?
- I-igen. Én csak… McGalagony… iroda… küldött, hogy…
- Biztos, hogy jól vagy? – lépett közel hozzá aggodalmas arccal James.
- Igen… persze. Miért ne lennék?
A fiú, hogy láthassa a lány szemeit, hátsószándék nélkül, félresöpört egy hajszálat. Sose gondolta volna, hogy Lily bőrének érintése ilyen hatással lehet rá. Képtelen volt megszakítani a mozdulatot. Végig simított az arcán. A lány pedig csak kővé dermedten állt, elveszve a meleg barna tekintetben; és tudta, ahogy a szemébe nézett már tudta: ez az ő Jamese. Igen, felismerte. Ezer közül is felismerné. Az a James, aki az éj leple alatt oson be hozzá, az a James, akit feltétel nélkül tudna szeretni. S noha maga sem hitte volna, hogy valaha találkoznak, hát mégis megtörtént. Talán mégis vannak csodák. Hagyta, hogy a fiú keze végig szántson az arcán, elidőzzön lágy ajkain, és akkor sem ellenkezett, mikor a kettejük közt lévő távolság vészesen fogyni látszott. James kapkodás nélkül hajolt felé. Gyengéden érintette ajkaival a lányét, és hagyta, hogy Lily a saját tempójában reagáljon. Hagyta, hogy vékony karjai a nyakára fonódjanak, hogy törékeny teste az övéhez simuljon. Nem siettetett semmit, minden úgy történt, ahogy Lily akarta. Úgy, ahogy minden éjjel megtörténik, csak épp James tudta nélkül. Percekig álltak összeölelkezve, egymást csókolva, és mikor elváltak, Lily alig hallhatóan ennyit mondott:
- McGalagony vár az irodájában. – Majd kihátrált az öltözőből, az utolsó pillanatig fogva James kezét, és rabul ejtve a tekintetét.
***
Aznap délután James a klubhelyiségben ült és Bennek segített. Kifejezetten jó kedve volt, és ez a fiúcska figyelmét sem kerülte el.
- Valami történt – közölte tárgyilagosan.
- Ezt meg honnan veszed? – nézett fel az átváltoztatástan könyvből James.
- Látom rajtad.
- Igazán? És mit látsz? – mosolygott.
- Hát, azt hogy boldog vagy. Az emberek nem szoktak ok nélkül boldogok lenni.
- Szóval, nem? Ez különös. – James karba tett kézzel dőlt hátra a karosszékben.
- Sirius hol van? – váltott témát Ben.
- Addig örülj, míg nem tudod. – Megborzolta a fiú haját, és elétolt egy pergament. – Tessék, ideje, hogy hozzáláss az érdemi munkához is, McGalagony nem értékeli a késést. Írd, amit mondok!
***
Lily belépett a portrélyukon, de ahogy ezt megtette, abban a pillanatban meg is bánta. James odasúgott valamit pártfogoltjának, és elindult felé. Ő azonnal rohanni kezdett kifele. Még hallotta, ahogy a Dáma mérgesen utána kiállt, de nem érdekelte. Tíz perc őrült rohanás után, megállt és hátranézett. Sehol senki, lerázta. Visszafordult, és az álla is leesett a csodálkozástól.
- Potter – nyögte. James kérdőn nézett rá.
- Ez mi volt?
- Nem tudom, miről beszélsz – próbált hárítani Lily. ’Hogy lehet, hogy még csak egy kicsit sem kapkodja a levegőt, hiszen végig rohantunk a fél kastélyon?’ Futott át agyán.
- Nem? Vagy úgy… Szóval nem előlem menekültél?
- Még véletlenül sem. A könyvtárba igyekeztem – vágta rá az első alibit, ami eszébe jutott, de arra csak későn gondolt, ami Potternek viszont egyből leesett.
- A könyvtár nem erre van – közölte kifürkészhetetlen tekintettel.
- Én… én…
- Te, ma már másodszor dadogsz a közelemben. – James közelebb lépett, Lily viszont ezúttal automatikusan hátrált. – Nem értelek. Miért csókoltál meg az öltözőben, ha most menekülsz előlem?
- Te csókoltál meg, én nem is akartam az egészet - fakadt ki a lány.
- Tessék?! – Ez már sok volt Potternek. – Nem is akartad az egészet? Ahhoz képest nem mondanám, hogy nagyon ellenkeztél volna…
- Mert annyira megijedtem, hogy azt se tudtam, mit tegyek. – James gondterhelten beletúrt a hajába, és felsóhajtott.
- Szóval, megijedtél… Jó… rendben van… - Sarkon fordult, és faképnél hagyta a lányt. Lily pedig rájött, hogy életében nem hallott még ennyi keserűséget a fiú hangjában.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans