Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

1. fejezet
Úton Roxfortba

A Tekergõk már a vonaton ültek, Pettigrew még javában integetett szüleinek, mikor a Roxfort Expressz meglódult, és elkezdett zakatolni az iskola felé, idén utoljára a kis csoporttal. Hát eljött ez is, nem hitték volna, hogy ilyen hamar elszáll az idõ, de mégis megtörtént, most utoljára tartanak szeretett iskolájuk felé, és miután évvégén leteszik a RAVASZ-t, az ódon falak elbocsátják õket a nagyvilágba…

James kinézett az ablakon, csak bámulta az ismerõs tájat, miközben egy két évvel korábbi emlék jutott eszébe, ahogy a vonaton meglátta õt… Barátnõivel épp üres kupét kerestek, de az egyetlen, amiben még volt hely négy lánynak az az övék volt, a Tekergõké. Még most is libabõrös lett, ha arra gondolt, ahogy az a zöld szempár az övébe nézett.

Persze, elõtte is ismerte már Lily Evanst hisz, akkor kezdték meg ötödik közös évüket a Griffendél házban, de ahogy belépett a kis kupéajtón tudta, hogy ez az év más lesz, valami megváltozott valami, amihez elég volt egyetlen rövid nyár. Lily leült vele szemben. Sosem voltak igazán jóban, néha kihúzták egymást a bajból, ha a mardekárosokról volt szó, de ennyi semmi több, jóformán még köszönõ viszonyban sem álltak. Ennek persze legfõbb oka, hogy a lány egy pökhendi, beképzelt, egoista majomnak tartotta õt. De James aznap elhatározta, hogy ezen változtatnia kell, mert ha nem, akkor… nem tudta mi lesz akkor, de nem is akarta tudni. James Potter azon a napon megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, meg fogja hódítani Lily Evanst! És, amit egy Potter a fejébe vesz, annak úgy kell lennie, mert James Potter sosem adja fel, és sosem veszít…

Ám, hamar rá kellett döbbennie, hogy keményebb fába vágta a fejszéjét, mint gondolta. Hozzá volt szokva, hogy a lányok egyetlen egy mosolyától elolvadjanak, ez azonban ebben az esetben nem mûködött, sõt, ami azt illeti elég kemény ellenállásba ütközött. De ez sem szegte kedvét, ha lehet, akkor így még jobban akarta a lányt, az egyetlent, akit nem kaphatott meg a Roxfortban.

Hát így történt, hogy azon a kicsit borongós napon rátalált a szerelem, bár ezt még magának sem ismerte be, jobban szerette megmagyarázhatatlan vonzalomnak nevezni érzéseit.

És most két év elteltével megint itt ülnek a vonaton, dejavu érzése támadt, Lily hangos szitkok közepette nyitott be a kupéba:

- Nem hiszem el, hogy nem találunk egyetlen egy szabad fülkét sem, hihetetlen, Rose az egész a te hibád, ha nem búcsúzkodsz annyi ideig, az elsõk között szállhattunk volna fel a vonatra és…- belé fagyott a szó, meglátta James Potter és Sirius Black vigyorgó arcát, és már épp készült kihátrálni, mikor Sirius (aki közelebb ült az ajtóhoz) elkapta a karját, és lopva barátjára kacsintott.
- Ugyan, Evans, mit kéreted magad? Épp az imént mondtad, hogy nincs szabad fülke a vonaton. Miért nem ültök be hozzánk, itt még éppen négy hely van, és legalább Remust sem kellene keresned, mikor indultok a gyûlésre.
Csak álltak az ajtóban, miközben Lily arra gondolt ez az év is ’remekül’ kezdõdik. Hogy neki pont a Tekergõkhöz kellett belépnie, ezért meg fogja ölni Rose-t ez már tuti. Három barátnõje (Nadin, Rose és Alice) ott tolongott mögötte, azt hajtogatva, hogy Blacknek igaza van, muszáj itt leülniük, ha nem akarnak egész úton állni, vagy beülni a mardekárosok mellé, és élvezni Malfoy és a többi Black társaságát. Végül õ is beadta a derekát, és miután a fiúk segítettek elpakolni ládáikat, elhelyezkedtek.

James rögtön rászegezte tekintetét, és le sem vette róla egészen addig, míg el nem indultak Lupinnal a prefektusgyûlésre. De most legalább nem hívta randira, és nem nyaggatta a hülyeségeivel, amikkel az õrületbe tudta kergetni. Már épp menni készültek, mikor olyan szerencsétlenül sikerült kivenni talárját a ládájából, amit odafelé át akart venni, hogy megingott, elvesztette az egyensúlyát, és már a földön is találta volna magát, ha egy erõs kéz nem kapja el. Természetesen Potter volt, aki utánanyúlt, úgy látszik a rögeszméjévé vált, hogy õt Lily Evanst mindig és állandó jelleggel megmentse, vagy a mardekárosoktól, vagy épp saját magától. De semmi baj - gondolta -, biztos nem volt ez olyan kínos, mint amilyennek õ azt innen látja, (most alig pár centi választotta el egymástól az arcukat)… James ezúttal olyannyira elveszett a szemeiben, hogy alig talált vissza, végül mégis õ törte meg a kínos jelenet varázsát:

- Látom, Evans, máris levettelek a lábadról, mit szólnál egy randihoz, csak velem kettesben. Biztosítalak nem bánnád meg. - Arcára kiült hamisítatlan mosolya.
- Hát hogyne. Jól jegyezd meg, Potter, ami nem sikerült eddig, az idén pláne nem fog. Ne is reménykedj. Se randi, se semmi más. Ja, és csak hogy tudd, hétvégén együtt megyek Greg Podmore-ral Roxmortsba.- Ezzel a végszóval kitépte magát a fiú karjából, és elviharzott. James csak meredt maga elé, a hír hogy az egyetlen lány, aki komolyan érdekli a suliból, valaki mással randevúzik helyette eléggé megviselte.
A hallgatást végül Sirius törte meg, miután a lányok úgy döntöttek, hogy felkeresik azokat, akiket egész nyáron nem láttak, így volt egy szabad órájuk hatszemközt Peterrel.

- Mi a fene ütött ebbe a csajba, pont Podmore-ral fúj… - James csak Sirius második próbálkozására tért magához.
- Mi? Tessék? – válaszolta kissé kábán.
- Azt kérdeztem, mi ütött belé, hogy pont Podmore-ral… izé… kavar? Hahó, Föld hívja Jamest, James jelentkezz!
- Mi?! Ok! Itt vagyok, csak elbambultam egy kicsit.
- Hát hogyne. Na ki vele, mi jár már megint a fejedben? Csak nem Evans?
- Áááá egyszerûn nem hiszem el – kiáltott dühösen –, nem tudom kiûzni a gondolataimból, képtelen vagyok. Egész nyáron az járt a fejemben, vajon mit csinálhat éppen, és mikor újra látom… tessék… kiderül, hogy már elsõ nap leszervezett randija van, és tényleg, hogy pont vele… nem értem én a nõket, mennyivel jobb õ nálam?
- Természetesen semmivel, sõt…- jött a magától értetõdõ válasz -, a szerelem kínoz téged drága barátom - nevetett. James jól ismerte ezt a „mindent tudó” sejtelmes vigyort, ha Siriusszal volt, mindig el tudta engedni magát, mindig jutott idõ valami ökörségre, kezdettõl fogva testvérként szerették egymást, ettõl volt az õ barátságuk olyan különleges. Most mégsem, nem, nem és nem… nem tudta… egyszerûen nem tudta kiverni fejébõl Lily utolsó szavait.
- Gondolod?! Szerintem, inkább csak valami megszállottság – nevetett, de szemei nem nevettek vele, és ezt Sirius is észrevette -, olyan régen akarom már, hogy most nem adhatom fel. Még van egy teljes évem, hogy az enyém legyen, és az is lesz Tapikám, ezt jobb, ha megjegyzed.
- Ha te mondod, Ágas…
- Én mondom. James Potter sosem veszít, és sosem adja fel. Nem emlékszel?
- Ó dehogyis nem. Csak aztán nehogy beleroppanj ebbe a kis kalandba.
- Ki mondta, hogy kaland lenne EZ IS? – mondta mosolyogva.
- Ugyan, James! Ismerlek. Ha eddig nem kellett a többi, akkor õ sem fog. Nem Evans érdemeit akarom kisebbíteni, de volt már nála jobb nõd is, aki nem volt képes téged maga mellett tartani.
- Az lehet, de Evans más, õ… õ nem csak azért kell, mert jól néz ki. Még sosem éreztem ezt, és talán többet nem is fogom. Meg kell tudnom, hogy mi az, ami miatt valahányszor találkozunk, összeugrik a gyomrom, és ez csak úgy lehetséges, ha összejövünk. – Mindketten elnevették magukat.

Ebben a pillanatban visszaért Lupin és Lily. A két jó barát elhallgatott, miután a lány kifaggatta a fiúkat, hogy hova tûntek a barátnõi, újabb hosszú csend következett, végül, mire a többiek visszajöttek a vonat is befutott Roxmortsba.