|
A Szellemszálláson
Anne Moon 2007.11.16. 20:53
 ...
A Szellemszálláson
Az elkövetkező bájitalórákon egész jól elvoltunk Potterrel. Már-már azt hittem, hogy Camienek lesz igaza, de tévedtem.
Csütörtök reggel gyorsan leszaladtam megkeverni a bájitalt, de amint kijöttem a teremből Potterrel találtam szembe magam. Úgy látszik neki is eszébe jutott a főzet. Már csak öt párosnak van meg az eredeti százfűléfőzete. Biancának és Blacknek; Camie-nek és Lupinnak; Eisenhowernek és Pitonnak; Alice-nek és Longbottomnak; nekem és Potternek. A többiek vagy elrontották, vagy elfelejtették megnézni, vagy pedig csak szimplán leégett.
- Heló! – köszönt rám.
- Szia. Már megnéztem a bájitalt és tettem bele piócát, de ha akarsz, holnap gyere te.
- Oké, de egyébként nem ezért jöttem. Sirius mondta, hogy itt vagy és gondoltam megkérdezem hogy döntöttél.
- Nem tudom. Úgy értem… nem tudom – feleltem kissé sután.
- Csak elmegyünk a faluba. Nem mondom, hogy járjunk, nem mondom, hogy feleségül akarlak venni, csak megyünk, mint két barát.
- Oké – sóhajtottam egy nagyot. – Menjünk – Tudtam, hogy ezt még meg fogom bánni, de most csak azt akartam, hogy egy időre leszálljon rólam.
- Remek. Ha akarod, mehetünk hatosban is. Sirius és Erasorn, Remus és DeBour, és te meg én.
- Jó… de várj csak mit is mondtál? Camie és Lupin?
- Oh, hát te még nem is tudod? Remus barátunk végre rászánta magát. Elhívta a kis barátnődet.
- Úristen! – sikkantottam boldogan, majd gyorsan elkezdtem szaladni kezdtem a klubhelyiség felé. Potter – Majd még beszélünk! – kiáltását már nem is hallottam. Gyorsan elértem a kövér dámához és megmondtam neki a jelszót. Felszaladtam a szobánkba, mivel sejtettem, hogy Camie ott lesz. Nem is tévedtem.
Csak ült az ágyán törökülésben, nézett előre és mosolygott. Bianca ott ült mellette és csak nézte.
- Na? – kérdeztem. – Mit mondott? Most mesélte Potter.
Camie felém se fordult továbbra is csak mosolyogva nézett előre. Bianca mesélte el hogy mi történt. Lupin reggeli után lehívta a parkba sétálni, és mikor beszélgettek, egyszer csak megkérdezte, hogy elmenne-e vele Roxmortsba.
- Jaj, de jó! – mondtam boldogan. – Lehet, hogy ott akarja elmondani, hogy szeret! Milyen aranyosak lennétek együtt. Mindketten olyan kis csendesek vagytok. Úgy összeilletek!
- És te Lily? – kérdezte Bianca. – Mit kerestél Potterrel? Csak nem ti is sétálgattatok valahol édes kettesben?
- Dehogy! Csak megnéztem a bájitalt és találkoztunk. Akkor mondta.
- Csak így simán, semmi téma nem volt előtte?
- Hát – szóltam pirulva. Ez a vörös haj átka. A pirulás. – Igazából azt beszéltük meg hogy együtt megyünk Roxmortsba.
A két lány egyszerre sikított fel. Még Camie is odakapta a fejét.
- Mi történt? – kérdezte.
- Hogy vett rá?
- Csak nem jártok?
- Dehogy járunk! Csak úgy megyünk, mint barátok. És ott leszünk veletek. Szóval hatan megyünk, nem kettesben. És csak azért egyeztem bele, hogy békén hagyjon!
- Na persze! – mondta Bianca csípősen. – Én is ezt mondanám!
- Akkor ne hidd el! – mondtam, majd elterelésképp hozzátettem. – Egyébként megnéztétek már ma a bájitalt, mert elég rosszul néz ki.
Erre Bianka falfehér arccal felpattant az ágyról és kirohant a hálószobából.
- Sirius, Sirius! – kiabált a fiú után, mi csak Sirius ijedt-zavarodott hangját hallottuk – Mi az? Mi baj van? –, majd mikor Bianca megmondta csak lábak gyors dobogását és egy ajtócsapódást, ahogy lerohantak a klubhelyiségbe.
- Hát Biancát el tudtad küldeni, de engem már nem tudsz! – mondta Camie. – Szóval, most mi van köztetek?
- Semmi, vagyis nem tudom. Én nem akarok tőle semmit. Mondjuk helyes meg minden, de nem tudom. Meg néha jó vele lenni, de egyébként meg…
- Egy felfújt hólyag. Tudom.
- Hát igen.
- Én azt mondom, hogy most, ha elmész vele Roxmortsba, érezd jól magad, de azt is tudasd vele, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom. Meg persze, hogy ez nem egy randi volt.
- Rendben. Majd megpróbálom. Egyébként gratulálok.
Camie mosolyogva visszadőlt az ágyára. Úgy látszik a következő hetekben a fellegekben fog járni.
*
A szombat reggel gyorsan eljött. Nem minden alakult, úgy ahogy én terveztem. Az egyik az volt, hogy csak kettesben mentünk. Bianca és Black főzete odakozmált így újra kellett kezdeniük. Camie az egyik órán pedig úgy olvadozott Lupintól, hogy véletlenül rossz felé kavarta a főzetet ezért az egész összeugrott. Így hát nekik is ott kellett maradni. Potter ezt felettébb élvezte, mármint azt, hogy kettesben mehetünk.
- Akkor hová menjünk először? – kérdezte, mikor kiléptünk a parkba. – Mézesfalás, Három seprű?
- Menjünk a Mézesfalásba – mondtam, és lassan elindultunk a falu felé.
- Tudod – mondta Potter. – Szerintem Remusék jól jártak azzal, hogy ott kellett maradniuk.
- Igen, igen – bólogattam mosolyogva. – Bár ki tudja, mikorra készül el a főzetük Camie mellett? Lehet, hogy azóta már a termet is felrobbantotta.
Nevetgélve sétáltunk a faluban. A roxfortosok bizonyára azt hihették, hogy járunk, mert elég furcsán néztek ránk. Mondjuk engem, nem érdekel, hogy mit mondanak, gondoljanak csak amit akarnak. De azért elég nehéz volt nem figyelni az innen-onnan jövő sugdolózásokat. – Ezek járnak? ... Lily és James összejöttek? … Persze, még hogy nem tetszik neki!
Ezeken én egyre jobban bedühösödtem, de Potter csak mosolygott. Elvégre is – gondoltam. – velem szeretne járni, így jó neki, ha a hátunk mögött már összehoznak minket.
Egész nap csak sétáltunk, és Potter vicces történeteket mesélt magukról. Én is mondtam néhány ilyet neki Camieről és Biancáról.
Dél körül elnéztünk a szellemszálláshoz. Itt kezdődött az egész.
- Nem megyünk be? – kérdezte Potter.
- Ugyan már minek mennénk? Nem is lehet bemenni.
Erre Potter elvégzett valami bűbájt, amitől kinyílt a kapu.
- James Potter mindenhova bejut – mondta vigyorogva.
- Na persze, a csodálatos James Potter – mondtam, de azért bementem a kapun.
Mikor odaértünk az ajtóhoz, ott is elismételte a bűbájt. Beléptünk a házba, de nem láttunk egyetlen szellemet sem. Helyette egy csomó összetört bútor volt szanaszét az előszobában. Csendben elindultunk fel a lépcsőn. Itt is-ott is vér- és mancsnyomok voltak. Elég rémisztő volt. Az emeleten beléptünk az egyik szobába. Talán ott volt a legnagyobb a rombolás. A szoba közepén egy leszakadt baldachinos ágy állt. Körülötte néhány kép hevert a földön. Keretük eltört, az üres vásznuk szétszakadt.
- Mi történhetett itt? – kérdeztem borzadva. – Szellemek nem csinálnak ilyet.
- Lehet, hogy nem is szellemek voltak – búgta egy hang a hátam mögött. Hátra fordultam, de nem volt ott senki. Potter is eltűnt.
- Ez nem vicces! – mondtam kissé kétségbeesetten. – Gyere elő azonnal!
Ekkor Potter nevetve levett magáról valami talárféleséget, ami – ahogy később rájöttem – egy láthatatlanná tévő köpeny volt.
- Ez egyáltalán nem volt vicces! – szóltam rá felháborodva. – Tudod hogy megijedtem!
- I… igen – mondta nevetve. – Ha láttad volna milyen arcot vágtál, mikor megfordultál!
- Hé, te most engem nevetsz ki!
- Sa… sajnálom, de…
- Ez nem volt szép tőled! – mondtam, majd sértődötten leültem az összetört ágyra.
- Na, ne csináld! – kérlelt és leült mellém. – Most tényleg megsértődtél?
- Jó nem, csak nem szeretem az ilyen vicceket. Itt vagyunk egy elhagyatott házban, amit ráadásul – ha igaz a szóbeszéd – szellemek laknak.
- De majd én megvédelek – mondta majd egy kicsit közelebb ült. Kissé megijedtem, de azért nem akartam elülni. – Majd ha jönnek a nagy, gonosz szörnyek én elkergetem őket. – Komolyan kezdtem kételkedni abban, hogy értelmes-e. Tisztára úgy beszélt velem, mint egy ötévessel.
- Nem vagyok már gyerek.
- Akkor viselkedjünk felnőttek módjára. – mondta mosolyogva, majd még közelebb ült. Felém fordította a fejét és…
- Elég! – csattantam fel. Itt ül mellettem az a pasi, akit tulajdonképpen utálok, de azért tetszik, és ilyeneket mond nekem. - Azt hiszed, hogy csak azért, mert te vagy James Potter, még azt mondhatsz, és azt tehetsz, amit akarsz? – felpattantam az ágyról és kikeltem magamból. Még szép, hogy felháborodtam. Minimum, hogy mérges leszek, ha valaki akaratom ellenére meg akar csókolni. Bár mondjuk valószínű, hogy élveztem volna, de ez mindegy.
- Evans én nem akartam semmi rosszat – védekezett.
- Na persze. James Potter, a ma született bárány – mérgesen dobbantottam egy nagyot a lábammal.
Hát pont ezt nem kellett volna, ugyanis a már így is elég öreg padló deszkái beszakadtak alattam. Egyszer csak azt éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, majd egy éles fájdalom nyilallt a lábamba. Lenézek és látom, hogy a törött deszkák jól belemélyedtek a bal combomba.
- Úristen, úristen! – ismételgettem. Megpróbáltam kihúzni a lábam, de nem sikerült. Hangosan felszisszentem, mivel, még jobban felhasadt a lábam.
- Várj, kiszedlek! – mondta Potter, aki azonnal odajött segíteni. – Körbevágom a padlót, és utána kiveszem a lábad. A kirobbantással inkább nem is próbálkozok.
- Mindegy mit csinálsz, csak siess! – sziszegtem összeszorított fogakkal. Már alig voltam magamnál, ráadásul úgy éreztem, hogy egyre lejjebb csúszok a repedésben.
Gyorsan elmondta a bűbájt és kiszedett. Amin a legjobban megrémültem, hogy a deszkák még a lábamban voltak. Egyesével szedegette ki a húsomból a véres léceket.
- Jól van. Ez volt az utolsó. Vezet innen egy járat a Roxfortba. Azon gyorsabban kiérünk.
Próbáltam felállni, de nem sikerült, így kis híján elestem. Szinte már nem is éreztem a lábamat.
- Várj, majd viszlek – mondta és felkapott az ölébe. – Tarts ki egy még egy kicsit!
Na igen. Én és a kitartás. Ott helyben, Potter karjai közt elájultam…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans