,,Ez a mai nap sem lesz jobb, mint a tegnapi. Már megint ez az idióta Longbottom. Nem értem, miért nem képes csak egy bájitalt legalább elfogadhatóan elkészíteni. Ha csak egy másodperccel később veszem észre, felrobban az üst, és mindenkit vihettem volna a gyengélkedőre.” – fortyogott magában Perselus Piton miközben vacsorázni indult a pénteki Griffendél-Mardekár közös bájitaltan óra után.
Belépve a nagyterembe a lehető legrémisztőbb arckifejezését vette fel. Minden diák megijedt tőle, és ez elégtétellel töltötte el. A tanári asztalnál leült a helyére, hogy elfogyassza vacsoráját, de arckifejezése nem változott. Ránézett Dumbledore-ra, az rámosolygott, és Piton magában fohászkodott, hogy az igazgatónak eszébe se jusson megkínálni…
- Citromport, Perselus? – kérdezte Dumbledore a tanár felé nyújtva egy kis zacskót.
Ha azzal a tekintettel ölni lehetne, ahogy Piton nézett az igazgatóra, akkor Dumbledore holtan esett volna össze.
Az idős varázsló még mindig nyújtotta a zacskót a bájitaltan tanár felé, de ő nem válaszolt, azzal a pillantással és egy morgással eltántorította Dumbledore-t egy újabb kínálás lehetőségétől. Legalábbis a következő találkozásukig…
A vacsorája befejeztéig arra a bájitalra gondolt, amit, ha visszaért laborjába, el fog készíteni. A Rend bízta meg ezzel, mondván, hogy szükséges a feladatukhoz. Nem értette, egy ilyen bájital minek kellene a Rendnek. Egy jó ok sem jutott eszébe. Csiklandozó-bájital… Hah… Talán meg akarják nevettetni a halálfalókat? Vagy magát Voldemortot? Mindegy. Úgyis meg kell csinálnia.
Hamar végzett a nagyteremben, lement a pincébe és egyből elkezdte a bájitalt. Előszedte a hozzávalókat, az üstöt, és mindent elhelyezett az asztalon, gondosan ügyelve arra, hogy felhasználási sorrendben legyenek.
Nem volt nehéz bájital, csak egy óra szükséges az elkészítéséhez, de nagyon oda kell figyelni az utolsó hozzávalóra. Ha abból csak egy kicsivel több kerül bele, akkor a főzet nem csiklandozni fog, hanem az embert átváltoztatja egy állattá, és a főzet mennyiségétől függ, hogy mennyi időre. De persze mindehhez kell egy állat szőre is. Így ez a veszély őt nem fenyegeti.
Mekkorát tévedett.
Mikor vacsora után belépett az ajtón, nem vette észre a macskát, ami belopózott a laborjába. Mikor a főzetet a végén hagyni kell főni, mielőtt az utolsó hozzávaló is belekerül, elvonult a szobájába olvasni kicsit. A macska pedig ezt az alkalmat választotta, hogy ,,megvizsgálja” közelebbről az üstöt. Két mellső mancsát feltette az üst szélére, de az olyan forró volt, hogy felugrott a fájdalomtól. Szerencsésen átjutott az üst felett, de az egyik hátsó lába beleért a főzetbe. Ráadásul szegény macska, olyan szerencsétlenül esett, hogy ledöntött pár üvegcsét, néhányat meg ő maga ,,dobált el”, míg a mancsaival kapálózott. Az egyik, ami az üst mellé volt kikészítve, pont beleesett a bájitalba.
Piton persze meghallotta a csörömpölést, és egyből kirohant megnézni mi történt.
Micsoda rombolás fogadta! Odament az asztalhoz, és látta, hogy az azon lévő összes fiola össze van törve, viszont az utolsó hozzávalót tartalmazót sehol sem találta. A bájital fortyogott.
Nem kellett messzire mennie, hamar meglátta mindez okozóját. Egy vörös macska, lapos pofával és lompos farokkal. Szinte odaugrott hozzá, mérgesen megragadta, és cseppet sem gyengédnek nevezhető mozdulattal behajította a legközelebbi helyiségbe, ami történetesen a fürdő volt. Rázárta az ajtót. Vele ráér később foglalkozni.
Visszafordult az üst felé, de mielőtt észbe kapott volna, a főzet felrobbant. Egész testét beterítette a minden bizonnyal elrontott főzet, ezért nem is csodálkozott, mikor nem kezdett el nevetni a csiklandozás miatt.
Azon viszont már sokkal inkább, mikor hirtelen kisebb lett a labor, ő pedig négykézláb állt a hatalmas asztal mellett. Meg akart szólalni, de csak nyávogás hagyta el a száját. Megijedt. Ezek szerint macska lett belőle! De miért?
Hirtelen csak egy lehetséges magyarázat ugrott be neki. A macska bizonyára elintézte valahogy, hogy az utolsó hozzávaló belekerüljön a főzetbe. De az összes! Az már pedig túl sok. És a végeredmény szerint, pár szőrszála is belekerülhetett az üstbe, márpedig így a hatás nem más, mint…
,,Ez remek! Igazán nagyszerű! Már csak ez hiányzott! De nem olyan nagy a baj, elvégre ez magától elmúlik. De mikor?” – kérdezte magától. Aztán gyorsan végiggondolta, mennyi bájital ömlött rá, és az eredménytől rosszul lett. Ha számításai helyesek, és már miért ne lennének, akkor egy hétig macskaként kell élnie! Ha legalább azt tudná kié ez a macska. Mert az ugyebár egyértelmű, hogy az egyik diáké. Remélhetőleg egy mardekárosé, habár azoknál nem szokott macskát látni.
Elmélkedéséből egy hang rángatta vissza. Az ajtóhoz ment hallgatózni. Valaki erre közeledett és az illető egyre közelebb ért a labor ajtajához, majd megállt és bekopogott. Piton hátrébb húzódott onnan. Az a valaki újra kopogott, majd mikor nem érkezett rá válasz, benyitott.
- Piton professzor! Itt van? – kérdezte Hermione Granger.
Piton szólni akart, hogy merészel csak így benyitni hozzá, de csak nyávogást hallatott. Ám ez is elég volt Hermionénak ahhoz, hogy észrevegye őt. Hatalmas kő esett le a lány szívéről.
- Jaj, Csámpás! Hát végre meg vagy! Már mindenhol kerestelek! – mondta, és felkapta a macskát, vagyis Pitont. – Mit kerestél Piton professzornál? Hogy kerültél ide? – kérdezgette a macskáját, és közbe simogatta a fejét, hátát. – Mindegy, most visszamegyünk a szobámba, te kis rosszaság…

Piton meglepődött, mikor Grangert látta benyitni az ajtón, de akkor még jobban, mikor az Csámpásnak nevezte és felkapta a karjába, majd simogatni kezdte. Igaz, nem esett neki rosszul a dolog, sőt… Na, de azért mégis! Ezek szerint az a bajkeverő, vörös macska Grangeré, és… Jaj, ne… Úgy látszik, ezzel a kis tudálékos griffendélessel kell egy hétig élnie! Ilyen nincs… Habár, jobban belegondolva nem is olyan szörnyű a helyzet. Ha most ember lett volna, arcán egy gúnyos és ördögi mardekáros vigyor terült volna szét. Ehelyett, csak nyávogott egyet.

Granger visszavitte a klubhelységbe, aztán fel a lányok hálójába. Ott letette az ágyra.
- Maradj veszteg, Csámpás, míg hozok valami ennivalót! Dél óta nem tudtam, merre járkálsz, így gondolom, nem is ettél semmit. Remélem, a professzornál nem kóstoltál meg valami mérget, habár – folytatta elgondolkozva - lehet, ha ott meglát, ő maga mérgezett volna meg! – mondta, majd elnevette magát, és kiment a szobából.

Na szép! Ezek szerint Granger azt gondolja róla, hogy képes lett volna megmérgezni a macskát, amiért ott találta a laborjában… A rosszabb viszont az, hogy igaza van. Lehet, megtette volna, főleg azok után, amit az asztalánál művelt az a szőrcsomó. Elterült a lány ágyán, és belegondolt, hogy most épp Hermione Granger ágyában fekszik. Tényleg nem lesz ez az egy hét olyan rossz…

Hermione lement a konyhába a manókhoz (amit nem szívesen tett meg), de Csámpás miatt muszáj volt, és természetesen Ron és Harry is vele tartottak. Ahogy Ron fogalmazta, azért, hogy nehogy valami baja essen a folyosókon. Hermione ezen gúnyosan elmosolyodott, hisz nekik igazából a hasuk volt a fontos.
Hamar visszatértek a klubhelységbe, Hermionénél húsdarabkák, keksz és tej volt. Tudta jól, hogy Csámpás nem szereti az egyszerű macskakaját, ezért hozta neki ezt.

Piton észrevette, hogy megjött Granger, és remélte, hogy semmi undorító macskakaját nem kell majd ennie. Mégis meglepődött, mikor meglátta a lánynál az ételt. Az tényleg nem igazi macskakaja volt, vagyis nem konzerv. Granger az egészet egy tálba tette, a tejet külön egy másikba és letette a földre. Piton leugrott az ágyról és falatozni kezdett. Nem is értette, miért olyan éhes, hisz nemrég evett, aztán eszébe jutott, mit is mondott a lány. Csámpás valószínűleg már dél óta nem evett. Jóízűen elfogyasztott mindent, bár közel sem volt olyan ízletes, mint amit ő szokott enni, de megteszi. Legalább nem hal…

Hermione, miután Piton mindent megevett és ivott, eltüntette a tálakat.
- Csámpás, maradj itt, míg én lezuhanyozom, aztán tanulunk kicsit! – mondta, majd megsimogatta macskája fejét, és elment a fürdőbe.
Piton egyet gondolt, és mivel ő is férfiból van… Igaz, épp macskaként, de attól még férfi… Szóval követte Grangert a fürdőbe. Bement az ajtón, amit a lány résnyire nyitva hagyott. Látta, amint Granger leveszi cipőjét, blúzát és mire észbekapott, diákja már fehérneműben állt előtte…

Hermione elhelyezte a fürdéshez szükséges holmikat a polcon, majd vetkőzni kezdett. Már csak fehérnemű volt rajta, mikor észrevette macskáját.
- Kiscicám, mit csinálsz te itt? – kérdezte mosolyogva, felkapta a macskát és simogatni kezdte.
Piton érezte, amint a lány melleihez simul. Ha most férfi lett volna, a vér nem a feje felé száguldozna, az biztos… De ,,szerencsére” macska…
Legnagyobb bánatára Granger kitessékelte az ajtón és bezárta azt.
Piton visszament a hálóba, felugrott az ágyra, és elnyújtózott. Elmerengett a látványon. ,,Nem is olyan rossz” – gondolta…
Nem kellett sok idő, Granger kijött a fürdőből, elővett egy könyvet, és letelepedett macskája mellé. Piton kíváncsian nézte a könyvet… Bájitalok Magasiskolája… Mit akar ezzel Granger kezdeni? Ezt szokta olvasni?
Nem vette észre, hogy miközben a könyvet bámulta, felmászott rá. Hermione ezt nevetve szóvá is tette.
- Mi az, Csámpás? Neked is tetszik ez a könyv? – kérdezte, míg levette macskáját a könyvről. – Szerintem is nagyon jó könyv, de ne mássz rá, mert tanulnom kell. Tudod jól, hogy meg akarom szerezni a Bájitalok Mestere címet, mint Piton.
Piton nem tudott ezzel az információval mit kezdeni, neki ezt sosem említette Granger. ,,De miért is említette volna? Sose voltam kedves vele, nem is csoda - szállt harcba saját magával. - Vajon mondta Minervának? Biztos nem, mert az ő útja egyenesen hozzám vezetett volna, hogy készítsem fel a lányt.”
Abbahagyta a vitatkozást saját magával, és nézte Grangert. Milyen más volt így, mikor csendben tanul és egy egyszerű hálóing van rajta… Hálóing? Te jó ég! Még nem is vette észre, hogy a lányon az van! És ráadásul milyen nőies hálóing, ezt nem képzelte volna a kis eminensről… Magában gúnyosan elmosolyodott.

Már éjfél is elmúlt, mire Hermione megunta az olvasást. Na jó, az, hogy megunta, nem idevaló kifejezés, egyszerűen csak álmos volt. Ha nem lett volna ennyire az, tovább olvasta volna a könyvet. Ránézett macskájára, és elmosolyodott. Csámpás már aludt. Nem volt szíve letenni az ágyról a kemény földre, ezért maga mellé fektette. Egy ideig még simogatta az állatot, majd őt is elnyomta az álom.