Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

10. fejezet – Az árulás

Draco fel-alá járkált a szobájában, idegességében majdnem a haját tépte. Dühös volt, és frusztrált, és nem tudta miért. Csak annyit tudott, hogy haragudott Hermionéra, és úgy gondolta, hogy Hermione is feldühödött rá. Visszatértek a szokásos viszonyukhoz: a gyûlölethez. Minden kedves gondolat és barátságos szó összetört egy szimpla név említésére: Harry Potter.

Draco elátkozta azt a nevet. Elátkozta Hermionét is egyébként. Remélte, hogy ezen a nyáron nem kell egy szót sem hallania a ragyásképû hûdenagy hírnevérõl. De ahogy ránézett a falon függõ naptárra újra eszébe jutott, hogy ma van Potter születésnapja. És ráadásul Hermione is emlékezett rá.

Talán mindig róla ábrándozik? - gondolta Draco dühösen. Róla álmodik éjszakánként? Mindig siet, hogy kijavítsa a leckéjét? Neki is beágyaz, neki is elhozza, amit kér, és mellette is ül éjszakánként, türelmesen meghallgatva a rémálmait?
Valószínûleg igen.

Leült az ablak melletti kanapéra, és dühösen bámult az égre. Nézte, ahogyan egy éles fény villan át egy pillanatra a szürke égen. Nyári vihar készülõdött.

Aznap nagyon korán jött a hajnal. Olyan kellemes álomból ébredt fel – valami olyasmi volt, hogy az a Granger lány aritmetodika órán elõbb válaszolta meg a kérdéseket, mint ahogy azokat feltette volna a tanár. Hangja tisztán csengett, és a nap fényesen sütött. Minden tökéletes volt.

Úgy döntött, fehér ruhát vesz fel. Egy szép, hétköznapi talárt, amit anya vett neki múlt karácsonyra, amit, már azt hitte, néhány hónappal ezelõtt elégetett. A fekete nem tûnt aznap reggel megfelelõnek. Nem akart feketét felvenni, amikor olyan frissen, élénken és kellemesen érezte magát, amikor az ágyát éppen csak beágyazták, a reggelije lent várta, és amikor kviddicsezni és lovagolni szeretett volna a Malfoy birtokon… Ma tökéletes napom lenne, gondolta. Ha ez az egyetlen dolog nem lenne.

Harry Potter szülinapja. Pont ezen a szép napon kellett a világra jönnie a szörnyû õsellenségének.

A világ kegyetlen, és borzasztóan ironikus, gondolta Draco keserûen. Felnézett a szürke, esõfelhõzte égre.

Valaki kopogott az ajtón.

Draco haragosan összevonta a szemöldökét, magában kérlelve az ajtót, hogy robbanjon be.
- Menj el! – kiáltotta mérgesen. Nagy bosszúságára, az ajtó kinyílt, és a Pansy Parkinson állt ott, kacéran az ajtófélfának támaszkodva, ajkán csábos mosollyal.

Draco haragja eloszlott, és csodálkozásnak és bánatnak adta át a helyét, ahogy észrevette Pansy ruháját. Pansy mindig kihívóan öltözködött, emlékeztette magát Draco, de a lány hosszú, fekete, derékig felhasított szoknyája, testhez tapadó rózsaszín blúza, és csillogó flitteres öve már neki is sok volt. Ajkait élénkrózsaszínre festette ki, és a haját is, szõke és vörös csíkokkal.

- Oh – mondta Draco, megpróbálva nyugodt hangon beszélni. – Te vagy.

- Igen, én vagyok – válaszolta Pansy éneklõ hangon, belépve a szobába. Csillogó, cseresznyerózsaszín ajkai mosolyra húzódtak, Dracót látva. Félig behunyt szemmel, áthatóan szemlélte a fiút, mintha csak egyetlen pillantással felfalhatná. Draco kellemetlenségére, úgy döntött, melléül. – Draco kedvesem – turbékolta -, meglepetésem van számodra.

Nem tudom, mi lepne már meg az öltözeted után, gondolta Draco. - Tényleg? Mondjad.

Pansy felnevetett, kinyújtotta a kezét, és festett körmeivel megcirógatta Draco karját.
- A szüleink nincsenek itt – suttogta a fülébe. – Elmentek vásárolni a városba. Tehát teljesen egyedül vagyunk – mondta, álmodozva ejtve ki az utolsó három szót. – Csak te és én, ebben a csodálatosan hatalmas kúriában, ahol olyan sok szoba van…

És olyan sok házimanó, akik bármelyik pillanatban betoppanhatnak véletlenül, gondolta Draco. Kényelmetlenül arrébb fészkelõdött, hogy Pansy ne tudjon hozzáérni. Bánatára, Pansy, elszánt mosollyal az arcán közelebb húzódott hozzá.
- Csak te és én, Draco kedvesem – búgta. – Gondolj csak bele, mennyi mindent tudnánk csinálni…

- Ó, például sakkozni? – ajánlotta Draco szenvtelenül, ahogy fogcsikorgatva próbált elhúzódni Pansytól. – Vagy elmehetnénk a Zeneszobába, a nagy zongorát hallgatni, ahogy magától játszik, esetleg olvashatnánk a könyvtárban…

- Nem, én valami… ilyesmit gondoltam – mondta Pansy, és rátapasztotta a száját Dracóéra.

Draco erõlködve megpróbálta leszedni magáról Pansyt, de ez elég nehéz feladatnak bizonyult, mert a lány eltökélten a hátára taszította, és csókokkal borította az arcát. Draco undorodva felnyögött. – Pansy, szállj le rólam – nézd, ezt már sokszor megbeszéltük…

Pansy sértõdöttnek látszott. Annyira megnyerõen biggyesztette le az ajkát, amennyire csak tudta. – De Draco, elõbb vagy utóbb úgyis megházasodunk. A szüleink akarják. Emiatt vagyok itt minden nyáron – hogy jobban megismerhessük egymást.

Úgy érzem, egész életemben ismertelek - gondolta Draco, megvetõen nézve a lányt -, és hányok tõled. Letaszította magáról, magában átkozva a lányt. Pansy újra pimasz mosolyra húzta a száját, és amikor Draco felállt, megragadta a karját, és az ágy felé terelte õt. Draco egy méltóságához nem illõ „Baszki”-val ráesett Hermione gondosan elrendezett párnáira.

- Nézd Pansy, világos leszek…

- Jaj, ne legyél már ilyen unalmas Draco – nevetett fel Pansy. Felugrott, és pont a fiúra esett. Draco érezte, hogy kiszorul a levegõ a tüdejébõl. – Csak hallgass – folytatta Pansy, szájára téve a kezét. – Ne mondj egy szót sem. Majd én beszélek kettõnk helyett is.

- Pansy, nézd – mmph. Elakadt a szava, mivel Pansy újra rátapasztotta a száját az övére, és Draco majdnem megfulladt, amikor a lány nyelve elkezdett felfedezõútra indulni a szájában. Köhögött, igyekezett lelökni magáról a lányt, de karjai alászorultak, és sehogyan sem tudta megakadályozni, hogy Pansy kigombolja a blúzát, és lassan letolja a nadrágját. Éppen a párnája alá akart nyúlni a pálcájáért, de ekkor… BANG.

Kicsapódtak az ajtók. És ott állt, eléje táruló látványtól sokkolva, Hermione.

oooOOOooo

Hermione olyan gyorsan robogott végig a kerteken, amilyen gyorsan vékony lábai vitték. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy megölhetik a gazdáját. Az összes házimanó ösztöne sikítozott, hogy minél gyorsabban odaérjen, hogy biztos legyen benne, hogy Draco biztonságban van, hogy akármi is üldözi, nincs a közelében…

Majd hirtelen megállt.

Mit érdekel ez engem, gondolta, majdnem nevetve saját magán. Mit érdekel, hogy Draco Malfoy halálos veszélyben van? Valószínûleg Lucius Malfoy tehet az egészrõl. Õ sodorta bajba a saját fiát, õ miatta lesz a fia gyilkos összeesküvés áldozata. Ez az õ problémája, nem az enyém. Hermione bizonytalanul beharapta az ajkát, azon tûnõdve, hogy vajon hagyja-e, hogy mindez megtörténjen.
Lucius Malfoy ügyei nem tartoznak rá, ezt tudta. De, bármennyire is utálta az ötletet, hogy épp neki kell Dracót figyelmeztetnie, mégsem hagyhatja a fiút meghalni. Dracónak igaza volt a griffendéles erkölcseivel kapcsolatban, amelyek mindig mindent megakadályoztak. Lenyelte a gõgjét, és az összes dühét, és bánatosan elindult Draco szobája felé, hogy figyelmeztesse. Remélte, hogy tesznek valamit mielõtt még valami szörnyûség történne.

Nem vette a fáradságot, hogy kopogjon, most nem ez volt a legfontosabb. Amint az ajtó kitárult, a szavak már zúdultak is ki a száján. – Malfoy – kezdte, de a többi szó a torkában ragadt. Az eléje táruló látványtól elakadt a szava, szemei nagyra tágultak, és a szíve is megállt egy pillanatra.

Draco Malfoy fáradtnak és ziláltnak nézett ki, az egyébként rendezett haja ferdén, és csapzottan lógott a homlokába. Arcát rózsaszín rúzsnyomok borították, és vörös volt, inge félig kigombolódott, egy ugyanolyan vörös mellkast felfedve… amin Pansy Parkinson keze nyugodott. Pansy szõke fürtjei ferdén, és borzasan lógtak az arcába, az ajkát csiklandozva, amin a rózsaszín rúzs már teljesen elkenõdött az állára.

Hermione érezte, hogy valami összetörik a szívében.

Rémülten bámultak egymásra. Sûrû csend úgy ereszkedett közéjük.

Hermione beszélt elõször. – Te…! – kiáltotta, Dracóra mutatva.

- Grang – úgy értem Hattie, ez nem az, aminek tûnik… - Lelökte magáról Pansyt, és felkelt. Ekkor vette észre, hogy nincs rajta a nadrágja. Pansy lehúzta, és most egy halomban feküdt Pansy rózsaszín blúza mellett.

Hermione majdnem megfulladt. – Te – te… - kezdte, és felsikoltott. A levegõ enyhén kékre színezõdött körülötte. – Malfoy, te rohadt seggfej! Felháborodottan horkantott egyet, és kiviharzott a szobából, de az ajtón keresztül, amit becsapott, még sokáig lehetett hallani, ahogyan kiereszti magából a mérgét.

Egy pillanatig csend volt, ahogy mindenkinek leülepedtek a gondolatai. Pansy felkönyökölt, és álmodozva Draco felé fordult. – Nos, ez elég furcsa, és szükségtelen volt – mondta nyugodtan, és újra csábítóan elmosolyodott. – Jössz, drágám?

Draco a csukott ajtókra bámult. Minden Granger iránt érzett dühe visszatért, és szeme elsötétült, ahogyan visszaemlékezett a durva szavaira, haragos pillantásaira, és ahhoz az istenverte Potterhez való ragaszkodására. Dühös és keserû gondolatok kavarogtak a fejében, és az egész testét átjárta valami gonosz, fekete méreg, ami csak és kizárólag gyûlöletbõl, gyûlöletbõl, és csakis gyûlöletbõl állt.

- Miért is ne? – válaszolta sötéten és visszafeküdt mellé az ágyra. Pansy szeme ettõl a váratlan választól mohón felcsillant.

Sûrû, szürke esõ zuhogott, ahogy az eget elfüggönyözõ vastag esõfelhõ haragosan kieresztette terhét a kopár, fekete földre