Kilencedik fejezet – A sárkánygyilkolás módjai

A házimanók étkezdéjében egy tucat házimanó beszélgetett pergő nyelvvel, de halkan, élénken a kis ablakokon beszökő reggeli napsugártól. A legtöbben zavarodottnak vagy szerencsétlennek tűntek, de néhányan lelkesnek látszottak. Hadarva beszéltek, és közben vékony karjukkal élénken gesztikuláltak.

Gilly és Topsy is közöttük voltak. Topsy gyászos, és enyhén elborzadt arccal ült, mintha már hosszú ideje aggódna valami miatt. Fülei lekonyultak, és a konyharuhája már teljesen gyűrött volt a sok csavargatástól.

Gilly ezzel szemben élénknek, és frissnek látszott, szemeiben a remény szikrái csillogtak. Úgy tűnt, mintha már elég hosszú ideje sürgetné ezt a beszélgetést. Mindent figyelmesen meghallgatott, amit a házimanók mondtak.

Hattie-t tárgyalták ki. Mostanában elég sokat beszéltek róla. Azokat a házimanókat, akik előző este az étkezdében voltak, nagyon izgatta Hermione beszéde, de a többi bizonytalan volt az egész dologban.
- Az új házimanó, Hattie igazat beszél – mondta az egyik idősebb manó a házimanók ősi nyelvén.
– Túl sokáig voltunk rabszolgák. Egyik testvérünkkel sem bánnak így, mint velünk itt – tette hozzá vakmerően egy másik öregebb manó, csillogó gombszemekkel. A többi házimanó felé fordult, véleményekért.
- Miért beszél vissza Hattie a gazdáknak? – kérdezte angolul Topsy, aki már rabszolgaságban született. Nem igazán tudta követni a gyors manónyelvet. Habozva nézett a többiekre, akik most kényelmetlenül fészkelődtek a székeiken, de ugyanezen gondolkoztak. Ezt még senki sem merte.
Az öregebb házimanó feléje fordult, és szemöldökráncolva azt suttogta: Talán Hattie szabad akar lenni. – Megborzongott. – Szörnyű, de mégis gyönyörű ötlet. A szabadság nagy teher, és csak a legbátrabb tudja cipelni.

- Akkor Hattie bátor – mondta Gilly. A többiek bólintottak. Nagyon, nagyon bátor, gondolták. Nagyon bátor, de roppant bolond is.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, és az elég haragosnak látszó Hattie csörtetett be a terembe. A többiek csak bámultak, és pislogtak, amikor meglátták az arckifejezését. Forrt a dühtől. Néhány házimanó várakozással nézett rá, újabb motiváló beszédet remélve.

- Hattie – kérdezte Topsy bizonytalanul -, mi a baj?

Hermione rámeredt, és Topsy behúzta a fejét. Hermione végül sóhajtott, és elfordította a tekintetét. Egy kicsit bűntudata volt, hogy ilyen jelenetet rendezett. Felidézte, hogy mi történt előbb, reggel, és újból elöntötte a méreg.

Draco kevéssel napkelte után kelt fel. Hunyorgott az erős napsütéstől, és rápislogott Hermionéra, aki már ismét házimanó volt. Mikor eszébe jutott az előző este, felnyögött, kimászott az ágyból, és álmosan átvánszorgott a fürdőszobába. Elhaladt Hermione mellett, épp csak észrevéve őt. Mormogott még egy ’Reggelt!-et, mielőtt a fürdőszobaajtó becsukódott mögötte.

- Határozottan jókedvűnek tűnsz ma – jegyezte meg Hermione, bár inkább csak magának. Azt tette, amit ebben a helyzetben minden házimanó automatikusan tenne: rögtön elkezdett beágyazni. Összehajtogatta a lepedőket a gazdája ágyán, elrendezte a párnákat, és minden kis ráncot kisimított, amelyek el merték rontani munkája tökéletességét.

Amint Hermione hátrébb lépett, hogy megszemlélje erőfeszítései gyümölcsét, tekintete a szemközti falon függő naptárra vándorolt.
Az aznapi dátum aranyszínűen csillogott a többi fekete szám között. Amint Hermione meglátta, elakadt a lélegzete. A fürdőszobaajtóra bámult, és türelmesen várta, hogy Draco kinyissa.

Amikor Draco kilépett a fürdőszobából, a szavak, melyek már majdnem kitörtek Hermionéból, bennakadtak. A fiú ruháján a fehér és szürke árnyalatai váltakoztak, egy kevés ezüsttel. Tekintettel arra, hogy a szekrénye szinte kizárólag fekete ruhákból állt, ez elég nagy váltás volt. De ami a legjobban meglepte Hermionét, az a fiú arckifejezése volt.

- Kifejezetten csendes vagy ma – mondta Draco, alig egy pillantást vetve Hermionéra, ahogy elhelyezte a törülközőjét a szennyeskosárban. Az előző esti rémálmoktól-szenvedő-fiú teljesen eltűnt. Futólag elmosolyodott, ami rögtön szertefoszlott, amikor megigazította a gallérját, de a mosoly az ajkain táncolt, amikor megnézte magát a tükörben. – Azt hittem, elkezdesz veszekedni, hogy be kell ágyaznod, mint egy rabszolga. Nem fogsz lehordani, hogy milyen kegyetlen és szívtelen vagyok?

Hermione nehezen tudott erre válaszolni. Nem is olyan szörnyű látvány, gondolta. Így, a fejét féloldalra billentve, Hermione észrevette, hogy mennyire különbözik attól az arrogáns, fennhéjázó alaktól, bár ezelőtt még sose látta az iskolán kívül.
Ezt a Dracót határozottan jobban kedvelte. Utólag eléggé elcsodálkozott magán, hogyan kedvelheti egyáltalán Dracót.

Hermione nagy örömére, Draco jó hangulatban volt, és a lány tudta, hogy így sokkal könnyebb lesz szívességet kérnie tőle.
- Ma július 31. van – említette meg.

- Ó, tényleg? Gratulálok a felfedezéshez. Na és mondd meg, mi olyan különleges ebben?

Hermione megköszörülte a torkát. – Ma van Harry szülinapja – mondta. – Szeretnék engedélyt kérni, hogy elküldhessek egy üdvözlőlapot, hogy… boldog… - a hangja elhalt, amikor meglátta Draco arckifejezését, és meglepődve pislogott.

Egy perccel ezelőtt még elég jókedvűnek tűnt. Most olyan arcot vágott, mintha Hermione megpofozta volna. Szemeiből eltűnt a barátságos csillogás, és sötét, viharos tekintetnek adta át a helyét. Ez a változás megijesztette Hermionét.

- Gondolom küldeni akarsz a szerelmetes ragyásképűdnek egy születésnapi üdvözlést – mondta gúnyosan. – A kis odaadó szeretője. Milyen megható. Rózsaszín kártyát szeretnél, vagy valami formálisabbat, mondjuk illatos papírt? Biztos szükséged lesz vörös tintára is, hogy tudjál szívecskéket is rajzolni…

Hermione döbbenten állt. Dühösen nézett a fiúra, kezei lassan ökölbeszorultak. – Tessék? – megpróbálta leplezni a haragos remegést a hangjában. – Születésnapi üdvözlőkártyát szeretnék küldeni, nem Valentin-napit! Egyébként meg mi bajod van?

Draco égnek emelte tekintetét, majd olyan gúnyosan nézett, amennyire csak tudott. – Ó, semmi. Én legalább nem pazarlom el a pergament arra, hogy mézesmázos kis üzeneteket írjak rájuk. De gondolom nem tudtad, hogy Potter már eljegyezte magát vízlipatkány húgával. Már egy lerázhatatlan pióca ráragadt, te is az akarsz lenni?

Hermione kék volt a dühtől. – Tudod mit Malfoy? – kiáltotta éles hangon. – Már értem miért utál téged mindenki. Megvetendő vagy. – Azzal kiviharzott a szobából, és becsapta az ajtót maga után.

Miután kitombolta magát a Malfoyok termeiben, Hermione végül lenyugodott. Aztán kétségbeesett. Igazán remélte, hogy el tudja küldeni Harrynek az üdvözlőkártyát, valami kis kedves figyelmességet, hogy néhány percre elterelje a figyelmét azokról a szörnyű Dursleykról. Nem tervezte, hogy elmondja a jelenlegi helyzetét, nem akarta, hogy feleslegesen aggódjon. Tervezte, hogy a minisztériumi levelet is elküldi. Látva Draco jókedvét, Hermione azt hitte, talán kölcsönadja a baglyát.
De Draco nem könnyítette meg a helyzetét. Hermione azon tűnődött, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót. Olyan elégedettnek és derűsnek tűnt, hogy talán még rokonszenvesnek is tartottam, gondolta Hermione saját magán is meglepődve, persze csak addig, amíg nem említettem meg Harryt…
Amíg nem említettem meg Harryt.
Ó, gondolta Hermione grimaszolva. Ingerülten a szőnyegbe rúgott. Tehát Harry miatt volt az egész. Dühösen felsóhajtott, és elindult a házimanók étkezdéje felé, ahol, remélte, megnyugvást talál.

És most ott volt, tucatnyi kíváncsi tekintettel körülvéve.

- Hattie? – kérdezte Topsy. – Valami baj van?

Millió bajom van – gondolta Hermione. – Túl sok is. – De aztán erőtlenül elmosolyodott, és azt mondta: Nem, minden rendben. Segíthetek itt valamiben? – Remélte, hogy a sok munka tompítja a haragját.

- Nos – mondta Topsy, alsó ajkát beharapva – Draco gazda általában ilyenkor szokott reggelizni, és a teáját cukorral…

De Hermione nem maradt ott, hogy meghallgassa, hogy Draco mivel szereti a teáját. Nevének említésekor felmordult, és olyan váratlanul viharzott ki az ajtókon, mint ahogy bejött.

- Öö… - mondta Topsy halkan. Mindenki csak bámult.

oooOOOooo

Az erdők és a rétek mellett, amelyek a Malfoy kúriát határolták, egy jól karbantartott Díszkert terült el.

A Malfoyok roppantul büszkék voltak a kertre. Kertészbrigádok dolgoztak éjjel-nappal, hogy minden tökéletesen nézzen ki. Mindig nagy gondot fordítottak a fákra, és bokrokra, gondoskodtak arról, hogy a sövény kifogástalanul le legyen nyírva, hogy a kavicsos út el legyen gereblyézve, hogy a rózsalugas tökéletes legyen – a díszkert egyike volt a Malfoyok legnagyobb büszkeségeinek.

A dísznövények között Hermione egy fiatal, páva alakú díszfa szétmarcangolásával volt elfoglalva. Mikor végzett, a fa mindenre emlékeztetett, csak pávára nem, sokkal inkább hasonlított egy egymásra hányt levél- és gally-halomra. A fa szomorú maradványaira nézve, Hermione igen elégedett volt magával, bár egy kicsit meg is lepődött magán. Aztán csendesen leült, hogy megvárja, míg elmúlik a dühe.

Meg fogom átkozni, gondolta Hermione mérgesen, ahogy a lábfejét dörzsölte, ahova beleállt néhány szilánk. A legszörnyűbb átkokkal fogom megátkozni, még azokkal is, amelyek még nem is léteznek.

Az ég esőt jósolt, az ezüst felhők vészjóslóan terpeszkedtek az égen. Az ezüst illett Draco szeme színéhez. Hermione haragos tekintettel meredt maga elé, átkulcsolta a lábait, majd kitörtek belőle a könnyek. Lábujjaival időnként megbökte a tönkretett díszfát, aztán csukott szemmel a sövénynek dőlt.

Hangokat hallott.

A sövény mögül jöttek. Először alig lehetett hallani őket, de Hermione a manófüleivel nagyjából hallotta a beszélgetést. Bokrok zörgése hallatszott.

- Szóval ezen a kapun lehet bejutni a kúriába? – kérdezte egy férfihang rekedten.

- Igen. Elég jól el van rejtve, nem? Kár, hogy nem fedeztük fel előbb – válaszolta a második hang. – Az első emberünk a kéményt használta, hogy bejusson, és nézd mi történt vele.

Talán csak Hermione képzelődött, de a hangok nagyon baljóslatúan hangzottak. Nem igazán tetszett neki, ahogyan beszéltek – suttogva és fenyegetően, mintha csak egy szörnyen gonosz ember mérges kígyói lennének. Tulajdonképpen Hermionénak semmi baja nem volt a kígyókkal. Csak az emberi kígyókkal. Már attól is rosszul érezte magát, hogy csak hallgatta őket.

Az első hang hidegen felnevetett. – Pocsékba ment egy emberünk. Mit is mondtál, mi történt vele?

- Infernó átok volt a tűzhelyen – válaszolta a második hang, egy kicsit megborzongva. – És az a szegény fickó felrobbant a kéményben a felcsapó tűzsugárban.

Hermione megdermedt.

- Küldesz még néhány ilyen állítólagos… profit? – kérdezte az első hang egy kevés megvetéssel.

- Nos igen, de természetesen nem embert – dörmögött a másik hang. – De biztosítom róla uram, hogy az a lény nem fog kudarcot vallani. Megtanulta a gyilkosság művészetét. Nem fog hibát véteni. Lucius Malfoy megkapja a magáét, és még csak nem is fogja gyanúsítani önt – minket.

- Pompás – mondta az első hang fagyosan. – Pontosan ezt szeretném. Három nap múlva a fiatal Malfoy-kölyök már halott lesz.

A két hang vészjóslóan felnevetett.

Hermione teljesen megdöbbent. Néhány perc múlva a zörgő levelek hangja hallatszott, mintha bokrokat tolnának odébb. – Menjünk innen. Mindjárt esni fog. – A hangok fokozatosan elhalkultak a sövények mögött, és csak újra csak a hulló levelek zaja hallatszott.

Rövid ideig Hermione megkövülten állt, alig vette észre a fák között suhanó hűvös, esőt ígérő szellőt.

Aztán tétovázás nélkül a kúria felé sietett.