Hetedik fejezet – Rabszolgaságom eseményei 2. rész

- Minden valószínűség szerint tolvaj – vélte Mr. Parkinson.
A Malfoyok és a Parkinsonok fehér székeken ültek a díszkertben, és erről a szörnyű esetről beszélgettek, a vendégek teát, Lucius pedig bort kortyolgatott.
- Úgy értem – folytatta Mr. Parkinson – hogy ebben a háztartásban millió dolgot érdemes lenne ellopni. A szobrokat, a festményeket…
- Nem hiszem, hogy az értékes dolgokat akarták volna – mormogta Lucius sötéten. Mindenki rögtön elcsendesedett és felé fordult, hogy hallja a hangját. Csak a tölgyfaágak közt susogó szél hangja törte meg a Lucius kijelentése utáni csendet. – A tolvaj, látva egy meggyújtatlan kandallót, belopózott, és azt hitte, hogy ez tökéletes alkalom hogy bejusson a kúriába, de elfeledkezett az infernó átokról, ami a nyílást őrizte.
És megégett a kéményben, a felcsapó tűzsugárban, fejezte be Hermione megborzongva.
Az asztal mellett kuporodott le a bokrokban, elég közel ahhoz, hogy hallja a beszélgetést, de elég távol, hogy Narcissa ne érezze a szagát. Manó-füleivel tisztán hallotta a tanácskozást.
- Nagyon jól ismerte a kúriába való betörés kockázatait – folytatta Lucius, a borospohár peremén csúsztatva ide-oda az ujjait. – Nem a szobrokat, festményeket, vagy az értékeket akarta.
- Akkor mit? – dadogott Mr. Parkinson, hangjából izgatottság szűrődött ki. Lucius csaknem suttogott, de hangja késként hasított a csendbe. – Úgy sejtem, a tolvajnak sokkal… nyomósabb indokai voltak.
Narcissa levegőért kapkodott. – Úgy érted, hogy valaki meg akar öletni minket? – suttogta lélegzetvisszafojtva.
Öntudatlanul megmarkolta a kezével a nyakában függő ezüst nyakláncot, és kétségbeesetten elkezdte csavargatni a medált. Hermione észrevette, hogy a medál furcsán csillog a délutáni napfényben.
- Miért akarná ezt bárki megtenni?
- Drágám, ez túl bonyolult neked, hogy megértsd – mondta Lucius. – Tekintélyszerzés, zsarolás, családok közötti versengés… - jelentőségteljes pillantást vetett a hirtelen elcsendesedett Parkinsonokra.
Mr. Parkinson nyelt egyet, és sietve megszólalt. – Természetesen mi, Parkinsonok hűségesek maradunk a baráti kapcsolatunkhoz, Lucius – mondta gyorsan.
- Nem is álmodnánk róla, hogy ártsunk a kedves barátainknak! – tette hozzá Mrs. Parkinson ideges nevetéssel.
- Természetesen – válaszolt Lucius. A gyanú ebben az egy szóban baljóslatúan függött a levegőben.

oooOOOooo

Hermione gondolataiba mélyedve tette meg az utat a kúria felé. Ki volt az a szerencsétlen ember, aki fennakadt a kéményben? – Mit akart, és ki küldte? Benne voltak az ügyben a Parkinsonok?

Miközben ezeken gondolkodott, észre sem vette, hogy belépett a Szökőkút Pavilonba. Öntudatlanul ahhoz a padhoz lépett, ahol Draco hagyta a könyvét, és felvette a fekete, keményborítójú kötetet. Rábámult. Hát mégis elmentem érte, gondolta undorodva. Mint egy kutya.
Utálkozva bedobta a könyvet az egyik szökőkút faragott márványmedencéjébe, és diadalmasan nézte, ahogy a könyv átázik, majd elsüllyed a kristálytiszta vízben. Borzasztóan elégedett volt magával.
Ezt a remek hangulatát egy vékony hang hirtelen megzavarta. – Elnézést…
Hermione riadtan megfordult. Az egyik házimanó állt mögötte, aki korábban szintén ott volt a Galériában. Bizonytalanul csavargatta a párnahuzatát. – Ugye te vagy Hattie?
Hermione eltátotta a száját, majd becsukta, mire fel tudta fogni a szavait.
- Te… láttad, mit csináltam az előbb, ugye?
A manó még jobban elbizonytalanodott. – Hogy mit?
Hermione sóhajtott. – Semmi, mindegy. Igen, én vagyok Hattie. És te ki vagy?
A házimanó habozott egy kicsit, mielőtt megszólalt. – Gilly vagyok. Topsy beszélt nekünk rólad.
- Nektek?
- A házimanóknak – nyelt Gilly. – Topsy elmondta, hogy te… hogy te ismered Dobbyt, Malfoy gazda előző házimanóját.
Hermione szemei azonnal felcsillantak. – Igen, ismerem! Roxfortban dolgozik, ahova én... ahol én dolgoztam, a konyhában – találta ki gyorsan. – Nagyon boldog.
- Ő tényleg… tényleg fizetésért dolgozik? – borzongott meg Gilly.
Hermione csillogó szemmel bólintott. – Igen. Fizetésért dolgozik. És a pénzből bármit vásárolhat. Ételt, ajándékokat…
Gilly úgy nézett ki, mintha valami szörnyű dolgot készülne mondani. - Ruhákat? – cincogta.
- Igen – mondta Hermione határozott bólintással. – Ruhákat.
A sovány, zilált házimanó megborzongott, mintha a levegő hirtelen lehűlt volna. – Rendben – mondta, kicsit remegő hangon. Aztán hirtelen megfordult, és elrohant, mintha nem tudná elviselni, hogy többet halljon. De egyszer visszafordult és elgondolkodó pillantást vetett Hermionéra, mintha csak azt fontolgatná, hogy folytassa-e a beszélgetést.
Hermione sóhajtott. – Kezdetnek nem is rossz.

oooOOOooo

Vacsoraidő. A Malfoyok és a Parkinsonok az ebédlőben ültek, a pazar, hattyúalakú csillár alatt. Kristálypoharakkal koccintottak és tizenhárom különböző fogásból válogattak. A fogásokat aranytányérokon szolgálták fel, a vendégek festett porcelánedényekből választották ki az ételt, és ezüst evőeszközzel vágták el a pulykát.
Eközben, lent a konyhában a házimanók azt az ételt ették, amit Hermione később „gusztustalan hányadéknak” nevezett.
Keskeny, fából készült padokon ültek, a Malfoyok négy konyhája közül az egyikben, és az előttük lévő durva, faedényre bámultak, amelyben gyanúsan bugyborékolt valami gusztustalan zöld izé. Hermione undorodva felemelte a kanalát, és figyelte, ahogy a moslék körbelötykölődik az edényben.
A házimanók háromnaponta egyszer kaptak enni. Hermione meglepődve vette észre, hogy nem is evett mióta megérkezett a Malfoy kúriába, mivel a figyelmét sokkal jobban lekötötte az, hogy miként lehetne megtörni az átkot, és hogy teljesítse a feladatait. A házimanók ritkán ettek. Ahogy a moslékra bámult, Hermione felhúzta az orrát, és erős késztetést érzett, hogy ne egyen semmit a következő napokon.
A mellette ülő Gillyhez fordult, aki undorodva kavargatta az ételt a kanalával. – Ti tényleg megeszitek ezt a szemetet? – kérdezte hitetlenkedve.
Gilly bólintott. – Ezt adják nekünk a Gazdák. Vagy megesszük, vagy koplalunk. – Azzal a szájába vett egy kicsit a kásából. Hermione meg tudott volna esküdni rá, hogy az arca zöldebb lett, mint rendesen. Gilly nagy nehezen lenyelte, és már-már könnyes szemmel újra belemártotta a kanalát az ételbe.

- Ez szörnyű! – kiáltotta Hermione, az asztalra csapva. Kicsi ökleivel nem ért el túl nagy hatást, de Gilly, Topsy és a közelben lévő házimanók felfigyeltek rá. – Nem etethetnek minket ezzel – folytatta Hermione. Rámutatott a nagy, moslékkal teli lábosra, amelyen a házimanók osztoztak. – Ez undorító, és megalázó. Bezzeg ők, ott fent pulykát, és tortákat zabálnak! Mi miért nem ehetünk rendes ételt?
A Hermionét hallgató házimanók kényelmetlenül fészkelődtek a székeiken, és megpróbálták elfordítani a tekintetüket, de Hermione egy olyan látvány volt, hogy nem tudtak másfele figyelni. Egyre hangosabban, és indulatosabban folytatta a beszédét. – A gazdáink úgy bánnak velünk, mint a férgekkel, moslékkal etetnek bennünket, és koszos rongyokba öltöztetnek… meddig fogjuk még ezt eltűrni?
- Hattie – mondta Topsy félénk, vékony hangon. Arca fehér volt. Hermione nem figyelt rá, és egyre jobban felbátorodva, felállt a padra.
- Nem vagyunk férgek! És nem szabad, hogy férgekként bánjanak velünk! És rajtunk múlik, hogy ezt világossá tegyük a világ számára! Ezt még nagyon meg fogják bánni, és…
- Hattie? – kiáltotta egy hang a konyha bejáratánál. Hermione megfordult, és a félhomályos szoba ajtajánál meglátott egy bizonytalan házimanót. Körülnézett a teremben, „Hattie-t” keresve, majd végül Hermionén állapodott meg a szeme, aki úgy kitűnt a többi házimanó közül, mint egy vörös pipacs a búzamezőben. – Draco gazda küldött. Be akarja gyújtatni a kandallóját.
Persze, tökéletes időzítés, gondolta Hermione elkeseredetten. Dölyfös hangon felcsattant: - Mondd meg neki, hogy csinálja meg maga.
A teremben ülőknek elakadt a lélegzete.
A döbbent házimanó remegni kezdett félelmében, attól a lehetséges kilátástól, hogy ezt az üzenetet kell közvetítenie Dracónak, mert pontosan tudta, hogy mi vár rá, ha nem végzi el rendesen a munkáját. Hermione, látva a kétségbeesést a szemeiben, sóhajtott, és lekászálódott az asztalról. – Oké, jövök – mormogta.
Ahogy kiment a teremből, az asztaloknál hirtelen kitört a suttogás, ahogy a házimanók a szomszédjukhoz fordultak, és halkan beszélgettek.
- Tudod, Hattie-nek talán igaza van – vélte Gilly. Topsy bizonytalanul az ajkába harapott, és a konyharuháját csavargatta. A morajlás hangosabb lett.

oooOOOooo

Draco a tűz fölé tartotta a nedves, átázott könyvet. A fekete, keményborítású kötet megpörkölődött a hőségben, és Draco tudta, hogy már biztosan nem lesz olyan, mint volt. Megfordult, és dühös pillantást vetett Hermionéra, aki az ártatlanság mintapéldájaként ült egy közeli kanapén, és egy szakadást javított Draco egyik talárján.
Váratlanul felnézett, és közömbös hangon megkérdezte: Hogy haladsz a könyvvel?
Draco vicsorogva válaszolt. – Jól. Nagyon jól. De nem gondolod Granger, hogy kicsit furcsa, hogy a könyvem egyszer csak egy szökőkút fenekén köt ki? – tette hozzá.
Hermione ártatlanul felnézett. – De igen. Nagyon is.
- Miért van olyan érzésem, hogy ez a te műved lehetett?
Hermione megvonta a vállait, és visszatért a varráshoz. – Nem tudom.
Oda sem figyelve Draco gyilkos pillantására, kényelmesebb helyzetbe tornászta magát.
Hermione közönye idegesítette Dracót. Amikor nagy dérrel-dúrral berontott a szobába miután felhivatta a házimanók ebédlőjéből, és követelőző hangon kérdezte, hogy miért hívták; komolyan fontolóra vette, hogy adjon neki egy zoknit, ami házimanó-nyelven azt jelentette, hogy kirúgja. Draco tényleg elgondolkodott rajta, hogy megszabadul tőle. A pokolba is Luciussal, azt akarta, hogy menjen el. De aztán visszaemlékezett arra, amit Hermione gondolt róla délután, amikor belenézett a fejébe a Sötét Látás–bűbájjal, és ezek a gondolatai igazán érdekelték Dracót. Végül eldöntötte, hogy nem rúgja ki, legalábbis most még nem. Addig nem, amíg ki nem deríti, hogy mit is értett pontosan Hermione ez alatt.
Visszatérve a jelenhez, Draco hirtelen megszólalt: - Mindjárt éjfél. Most elmegyek lefeküdni, és valószínűleg nem leszek itt, hogy figyeljem a látványos átváltozásodat. Szóval tőlem akár sétálhatsz félmeztelenül is, engem nem zavar. Jó éjt.
Azzal a kandallópárkányra helyezte a gyűrött, nyirkos könyvet, bemászott az ágyába, és behúzta a vastag bársonyfüggönyt.
Egy kis idő után a lepedők suhogásának hiánya azt jelezte, hogy Draco csendesen elaludt.
Hermione sóhajtott és letette a varrását. És várt.

oooOOOooo

- Ne téveszd el a szemed elől a cikeszt. Csak a cikeszt figyeld.
Draco álmodott. A roxforti kviddicspálya fölött lebegett, és az újonnan megválasztott mardekáros kviddicskapitányt, Julius Malloryt hallgatta, amint eligazítást tart a csapatnak, mielőtt elkezdődött volna az edzés. – Ne téveszd el a szemedet elől a cikeszt. Úgy üldözd, mintha az életed függne tőle.
Draco tudta, hogy álmodik. Először is, a cikesz természetellenesen csillogott, mintha valami foszforeszkáló anyaggal lett volna bevonva. Másodszor, nem a Nimbus 2001-esén, hanem egy nyikorgó és billegő régi Jólsep-R Hetesen ült.
Julius egyenként ránézett a csapattagokra. – Ne merjetek csalódást okozni. Ebben az évben meg fogjuk nyerni a Kviddics Kupát, és ha nem, megmondom Pitonnak, hogy zárjon be titeket a pincébe. Irány a pálya!
Miközben Julius kieresztette a kviddics labdákat a pályára, a mardekár csapata felröppent, és elfoglalták a kijelölt helyüket. Draco észrevette a természetellenesen csillogó aranycikeszt, és nyílegyenesen kiröppent felé.
Furcsán valóságosnak tűnt, ahogy üldözte a cikeszt. Érezte, ahogyan a szél belekap az arcába és hátrafújja a haját, és ahogyan a talárja lebeg utána. Hallotta a fülében a szél fütyülő hangját. A cikesz előtte csillogott, oldalra röppent, majd alábbszállt. Draco kinyújtott kézzel előrelendült és elkapta a csapkodó szárnyakat.
Hirtelen egy hatalmas árnyék vetült rá. Teljesen eltakarta a napot, és Dracót félhomályba borította. Draco felpillantott, és elakadt a lélegzete. Egy szárnyas állat óriás sziluettjét látta, az állat vörös szemei baljósan felvillantak, és szárnyai dühösen csapkodtak. Földöntúli hangon felrikoltott.
A cikeszről teljesen elfeledkezve, Draco a föld felé fordította a seprűjét, és érezte, ahogy a sötét árnyék szorosan követi. A távolság egyre csökkent közöttük. Draco érezte, ahogy az éles karmok felhasítják a vállát, és hallotta a lény fülsértő vijjogását a fülében. Draco rémületére a versenyseprű hirtelen szilánkokra tört, és ő elkezdett zuhanni a kviddicspálya felé, majd becsapódott.
Felnézett. Az ég szürkébe fordult, és baljós árnyékot vetett az állatra, ahogy az megragadta Draco talárját. Újra felrikoltott, és sivításától az ég felhasadt. Dracónak elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy mi is az állat valójában.
Egy hippogriff volt. Olyan, mint amelyik harmadévesen majdnem meggyilkolta, amit az a mamlasz Hagrid uszított rá… de ennek a tollai éjfeketén csillogtak, és a csőre éles késre hasonlított. Tűzvörös szemeivel izzó pillantást vetett rá, és előrelendült...
Draco hirtelen felébredt az ágyában, a torka berekedt a sok sikoltozástól.